Lejtmenet
Az SZDSZ lejtmenetben van. A jobboldal már 1994-re prognosztizálta a vesztét. Bizonyos körök szemében a demokratikus ellenzék utódpártja mindig szálka volt. Ám a fő baj most az, hogy az évtizedes küzdelembe, egyhangúságba az SZDSZ fásult bele. Energiái kimerültek. Legszínesebb alakjait sorra elvesztette. Egy összeomló koalíció részeséből külső támogató lett. 1994-ben a liberálisok 1 millió 66 ezer voksot kaptak. Négy év múltán ez a szám harmadára olvadt. Kétszer épp megugrották a lécet. Csoda volna, ha újra sikerülne. Hogy jutottak idáig? BUJÁK ATTILA kereste a választ.
1994 tavaszán száz vaku villogott, ötszáz riporter, megfigyelő nyüzsgött a Mérleg (a tagság ironikus szavával Méreg) utcai székház hetedik emeletén, amikor Pető elnök belépett, hogy kommentálja a fényes eredményt.
A lényeget – a koalíció kérdését – ügyesen megkerülte. A riporterenként ötpercesre szabott villáminterjúkban Kuncze miniszterelnök-jelölt komorabb, hallgatagabb volt. Néhány kérdésre nem is válaszolt. Õszintén megrendültnek látszott. Valóban nyerni akart.
„Már elment a fax – évődött néhány nappal később a győzelmi kongresszuson a fémkoronás Horn Gyula –, amely nehéz perceket okoz Pető Ivánnak.” Taps, kitörő nevetés, hurrá. Õk tudták...
Számos érv szólt a koalíció mellett, s ugyanannyi ellene.
Ellene szólt a parlamenti matematika. Egy 214 mandátumos óriáspárt ne vegyen kormányzati partnert a nyakába. Főként olyat, amellyel egy másik világban évekig kibékíthetetlen, gyötrelmes harcban állt. Mellette szólt, hogy az SZDSZ meggyőzően legitimálja a kormányt, annak szimbólumaként, hogy új világban élünk. A régi ellenség ma már „kormányzati partner”, közös érdekek motiválta szövetséges. Garancia a befektetőknek is a „restauráció” réme ellen. De hát miféle restaurációról van szó? Az MSZP akkor már évek óta a tőke s a szabad piac zászlóshajója, a rendszerváltás részese, bármit mondjanak erről.
„Ti lesztek majd a komcsik fegyőrei?” – kérdezte gunyorosan az alakuló ülés szünetében egy fideszes képviselő. Tény, hogy az SZDSZ alapítói egy ideje jobban idegenkedtek az elvaduló szélsőjobbtól, mint a folyamatosan formálódó, beilleszkedni vágyó szocialista párttól. Pedig mit is nyilatkozott Kis János az 1990-es, ernyedt választási záróbulin, Vitányi Iván kinyújtott kezét eltaszítva? „Az MSZP-nek üzenem: lesz elszámolnivalónk.”
Négy évvel később Magyar Bálint a zárt ajtók mögött tartott koalíciókötési kongresszuson másképp érvelt. „Amikor alkalmad van bizonyítani, mit tudsz, meghátrálnál? Inkább a cserepadon ülsz?” Õ aztán tényleg nem akart örök csere lenni. Pető Iván, az akkori elnök utólag másképp látja. „A népszerűségvesztés akkor is bekövetkezett volna, ha ellenzékben maradunk. A Fidesz durva populizmusát nem tudtuk volna meghaladni.” Azért a nevezetes, ’94-es Népszabadság-címlapfotón Pető mégis lámpalázasnak látszik. Ahogy a Sportcsarnokba lép, fölötte a „küzdőtér” felirat. De küzdelem nem volt.
A küldöttgyűlés 75 százalékos többséggel rábólintott a koalíciókötésre.
Ha a korábbi kormányzást a sajtó a médiaháború korszakának mondta, a Horn-kormányzat ideje a „koalíciós betartások” négy éve volt. Ez mindkét pártot komolyan megviselte, s szerepe volt a ’98-as vereségben.
A miniszterelnöknek sajátos képe volt a magyar történelem menetéről. Kádár országa egységes és baloldali. Apró jobboldali zárványok akadhatnak, de az MDF ’90-es győzelme félreértés volt. Az SZDSZ izgága társaság, múló, kék véraláfutás, idővel magától felszívódik.
A koalíció ösztönösen zavarta Horn Gyulát. Korlátozta. Így is kezelte. Ez volt az „egyeztetések”, bizottságok, bólintások és tagadások kora. Kivált a belügy „elbirtoklása” dühítette Hornt, s állandó ostrom alatt tartotta a Roosevelt teret. Kunczét módszeresen megalázta a nyilvánosság előtt is, de ő sem maradt adósa. („Ilyesmit belügyminiszter kétszer mondhat. Először és utoljára.”)
Az SZDSZ maga is mellé-melléfogott. Az első csalódás a Kis János által „ragyogó tehetségnek” kikiáltott Fodor Gábor (le)szereplése volt a kulturális tárca élén. Mellőzve a Horn által elvárt adminisztratív munkastílust (nyolctól ötig), délelőtt be sem járt, a délután „csendes pihenővel” indult, az este meg nem alkalmas már munkára.
Utóda, Magyar Bálint annál inkább kedvelte a minisztériumi légkört. Csak az MSZP nem kedvelte őt. Hornnak a „partiban” komoly ászai is voltak. Hol a liberálisok által irracionális okból „nem favorizált” Suchman Tamást, hol Nagy Sándort lebegtette bárdként az SZDSZ feje felett.
A privatizációért felelős miniszter bukásán (Tocsik-ügy) igazából Pető hasalt el. Habár ’97-ben újraválasztották, lelkileg beleroppant a botrányba. „Végül is, ha a politika ilyen, jogos kérdés: muszáj-e elnöknek maradni?” – kommentálta lemondását egy interjúban.
