„Legyenek melegek, de ne mutogassák magukat”

Az időközben elkészült közvélemény-kutatás eredménye azt mutatja, hogy a magyar társadalom többsége felesleges provokációnak tekinti a demokratikus országokban már megszokottá vált Meleg Méltóság Menetét. Nálunk még azok is csóválják fejüket, akik elismerik a másság létjogosultságát. Ennek két oka is lehet. Az egyik neveltetésünkben, hagyományainkban rejlik. A zsidó-keresztény kultúrában szocializálódott őseink évszázadokon át vallásuk diktálta bűnnek tekintették – és részben tekintik ma is – a homoszexualitást. A másik: átvették ezt a felfogást a múlt század ateista diktatúrái; a náci és kommunista is. Mindkét ideológia hatással volt, van a társadalom jelentős részére, beleivódott gondolkodásába. Úgy annyira, hogy egy Vida Gábor nevű akadémikus ma is „genetikai zsákutcának” nevezi a homoszexualitást, és „undorodik” tőle. Figyelmét feltehetően elkerülte, hogy a tudomány mai álláspontja szerint a homoszexualitás genetikai adottság. Vallásos embereknek pedig azt a felfogást ajánlják figyelmükbe modern teológusok, hogy a homoszexuálisok is Isten teremtményei, tartsuk hát tiszteletben az ő munkáját, akaratát. Az akár liberálisnak is tekintett felfogás pedig, hogy „legyenek melegek, de ne mutogassák magukat” a „söpörjük szőnyeg alá” mentalitásnak az eredménye, amely egyre inkább nemzeti karakterünkké válik.

A homoszexualitás létező probléma a mai magyar társadalom számára, s ostoba, tudományosnak látszó, meghaladott megnyilatkozásokra, sőt terror alkalmazására is okot ad.

A július 5-i ellentüntetők értékelését röviden elintézte a közvélemény: „csőcselékről”, „terroristákról” beszélt. Nekik nem a melegekkel van bajuk, ott voltak ők a Kossuth téren, a köztévé ostrománál, ők szégyenítették meg március 15-e és október 23-a emlékét. Arcuk jól ismert. Ott vannak mindenütt, ahol alkalom nyílik erőszakos rendbontásra, rombolásra. Ám számomra nem is ezeknek az eszeveszetteknek a terrorja volt a legborzalmasabb. Szörnyűbb volt azt a képet látni, ahogy egy apa – nyakában hároméves kislányával – azt üvöltötte: „Rohadt buzik, piszkos zsidók!” Vagy az az asszony, aki tíz év körüli kisfiát löködte a rendőrök elé, hogy „Ezt üssétek, meglátjátok, mi lesz!”

Sokan meglepetéssel hallottuk, hogy az illetékes miniszter és a tüntetés rendezői elégedettek a rendőrség magatartásával. Igénytelenségre vall. Nem a rendőrség engedélyezte a tüntetést és az ellentüntetést egy időben ugyanarra a helyre? Megakadályozta-e a rend fenntartásáért fizetett intézményünk a terroristák előkészületeit, holott azok hetek óta szervezetten és nyíltan készültek akciójukra. Megakadályozta-e, hogy felgyújtsák három autójukat, és hogy a csürhe órákon át utcakövekkel, különféle vegyi anyagokkal töltött tojásokkal dobálja őket és a tüntetőket? Megakadályozta-e olyan Molotov-koktélok dobálását, amelyek meggyújtották a tüntetők és a rendőrök ruháját?

Tudjuk, nem tette. És ennek hagyománya van. Tavaly, tavalyelőtt sem avatkozott be a rendőrség március 15-én a Petőfi-szobornál, amikor egy órán át tojással dobálták beszéde közben Demszky Gábor főpolgármestert, a mellette álló miniszterelnököt és a parlament elnökét.

Itt persze azonnal hozzá kell tenni, hogy mindezekért nem a bevetésre beosztott rendőr a felelős, akinek a tojásdobáló, köpködő, ruhájára sört öntöző csürhe állandóan megsérti emberi méltóságát, veszélyezteti egészségét. (Július 5-én is tizenkét rendőrt szállítottak korházba.) Felelősek a rendőrségi vezetők, de még inkább a jogszolgáltatás és a politika.

Józan ésszel követhetetlen volt már az a múlt májusi ügyészségi döntés is, hogy a tojásdobálás a véleménnyilvánítás kifejezése (!), amit egy közszereplőnek (politikusnak, külföldi gazdasági szakembernek) el kell viselnie. E furcsa logika szerint a bíró viszont nem közszereplő, mert amikor őt megdobták „rossz ítélet meghozatala” miatt tojással, az elkövetőt garázdaság címén megbüntették. Ez a normális ésszel követhetetlen jogi felfogás, amely szerint a politikusnak, közéleti személyiségnek nincsenek védelemre szoruló emberi jogai, a múlt héten tetőzött. Kiderült, hogy nem csak nekik, a békés tüntetőnek és a rendőrnek sincsenek ilyen jogaik, hiszen azokat is lehet tojással dobálni. Ugyanis a Pesti Központi Kerületi Bíróság bírónője kimondta az ítéletet, hogy (és most idézzük a hitelesített szöveget) „a tojással való megdobálás a testi épségre veszélytelen”, továbbá, hogy „az ilyen magatartás nem tekinthető kihívóan közösségellenesnek, mert belefér a véleménynyilvánítás szabadságába”.

És az elmebaj folytatódik. A bírónő elfogadta a hét előállítottból négynek a magyarázatát, miszerint nem is tudták, hogy nem szabad tojást dobálni másokra. A bírónő hát felmentette őket. Hármat viszont pénzbüntetésre ítélt, mert azok a rendőrség felszólítására sem hagyták abba a dobálást. Az a logikus kérdés már nem tudott eljutni a bírónő jogértelmezéséig, hogy ha a tojásdobálás „belefér a véleménynyilvánítás szabadságába”, tehát nem büntethető, akkor milyen alapon szólította fel a rendőr a dobálókat, hogy hagyják abba, és milyen alapon rótt ki rájuk pénzbüntetést a bírónő.

Az átlag állampolgár, akinek nincs jogi képzettsége, azt hiszi, hogy véleményét nem azzal juttathatja kifejezésre, hogy megdobja tojással vagy leönti sörrel a másikat. Az ő jogérzéke szerint saját szabadsága ott ér véget, ahol a másiké kezdődik. Úgy tudja – a jelek szerint ellentétben a bírónővel –, hogy a törvény nem ismerete nem mentesít a következmények alól. De az állampolgár sajnos kénytelen volt hozzászokni, hogy olyan kérdésekben, amelyeknek politikai érintettségük van, vagy lehet, a bíróság és egyáltalán a jogszolgáltatás függetleníti magát nemcsak a józan észtől, hanem a törvényektől is. Ennek legkirívóbb példája volt, hogy a Fidesz kordonbontásában a bíróság nem talál kivetnivalót. S arról már ne is beszéljünk, hogy politikai ízű ügyekben másodfokon sorozatban homlokegyenest ellentétes döntések születnek, mint az elsőfokú tárgyalásokon.

Jogszolgáltatásunk hitelét ásta alá ez a gyakorlat, és az Alkotmánybíróságnak több, az állampolgár számára értelmezhetetlen döntése.

Szép is, igaz is az a liberális felfogás, hogy a jogalkalmazók nem használják ki mindig a törvény adta lehetőségeket, és a szabadságjogokat szűkítő további megszorítások a szabadság ellenségeinek célját valósítanák meg. De az is igaz, hogy baj van a mai gyakorlattal. Talán mégis be kellene tömni új törvényekkel azokat a joghézagokat, amelyekről számos jogász beszélt egy egész héten át. Talán úgy kellene megfogalmazni ezeket tőmondatokban, hogy még egy bírónőnek se okozzon nehézséget a megértésük. Talán mégis szükség lenne a bírósági ítéletek minőségi ellenőrzésére, akár egy külön szerv életre hívásával, továbbá a döntések megokolásának közzétételére.

Azt viszont nem gondolom, hogy jó ötlet volt összehívni ebben az ügyben az ország legfőbb tisztségviselőit. Nem csak azért, mert – mint láttuk – egy ilyen tanácskozás képtelen többre, mint annak a közhelynek az ismételgetésére, hogy ők elítélik a terror minden formáját. Az, hogy csupán ilyen alacsony szinten tudtak közös nevezőre jutni, a kívülálló számára a köztük lévő ellentétet bizonyítja. Azt az érzést kelti, mintha nem ugyanazt a politikai kultúrát képviselnék.

Ha a Magyar Charta nagygyűlését most, a hét végére hívta volna össze a miniszterelnök, az aktualitás, az éppen folyó vita igazolta volna létjogosultságát. Ismerve hírközlő szerveinket, társadalmunkat, két hónap múlva feledésbe megy július 5-e. Addigra lesz más, ami miatt szégyenkezhetünk. Viszont lehetőséget adott a kordonbontó, a rendőri intézkedést semmibe vevő Orbán Viktornak arra, hogy cinikusan a rendőrség aktivizálására szólítsa fel a kormányfőt.