Külföldön folytatja?

– Schilling Árpád rendező, a Krétakör alapítója az Élet és Irodalomban publikált írásában felszólította a kulturális közélet pozícióban lévő szereplőit: a hatalmat akaratlanul is támogató hallgatás helyett szólaljanak meg, fejtsék ki véleményüket. Pozíciójától búcsúzóban ön miként látja mindazt, ami a Nemzetivel történt?
– Schilling azt írja: politizálni kell. Szerintem meg beszélni kell. Mi a Nemzetiben bármiféle politikai érdektől függetlenül formáltunk véleményt a színház nyelvén. Éppen ez volt ellenünk a legerősebb, bár kimondatlan vád. Ami a végeredményt illeti: ugyan nemzeti értékekre hivatkoznak, mégis gyáva és nevetséges színjáték zajlott. Hozzáteszem: lejárt a mandátumom, s egy szót sem szólnék a döntésről, ha a javaslattevő kuratórium többsége nem „célzottan” szerveződött volna. Más esetben azzal sem lenne bajom, hogy Vidnyánszky Attilával teljesen mást gondolunk szakmailag a színházról. Balog Zoltán miniszter gratulált az eddigi munkánkhoz, ám a pályázat kapcsán azt kellett volna őszintén és elsőként átgondolni: honnan hová jutott az intézmény az eddigi vezetés alatt. Mekkora a színház látogatottsága. Milyenek a gazdasági mutatók. Mit jelez a műsorrend. Az elvégzett munka azonban nem érdekelte a döntéshozókat. Pedig az itt dolgozó emberek ennél sokkal többet érdemelnek. Férfiasabb bánásmódot.
– Az átadás-átvételt nem Vidnyánszky Attilával bonyolítják majd, hanem Fekete Péterrel, a békéscsabai színház igazgatójával, aki amúgy „beosztottja” Vidnyánszkynak a Magyar Teátrumi Társaságban. Önnek is egyszerűbb így?
– Tudnom kell, pontosan milyen jogosítványai lesznek Fekete Péternek. Méltatlan helyzetbe nem megyek bele.
– Mi lehet méltatlanabb a jelenleginél?
– Például újabb „manőver” az új vezetés hitelesítésére.
– Amelyben esetleg visszamenőleg próbálnák bizonyítani, hogy önnél csak jobb ember kerülhetett a pozícióba?
– Tény: nincs igazi indok a váltásra. A legnagyobb vétek a kulturális herdálás. Nem a személyemről van szó, hanem az elmúlt öt év értékeiről. Ad absurdum: ha lenne ma olyan kultúrpolitikus, mint amilyen Pozsgay Imre volt a Katona József Színház megalakulásának idején, akkor a Nemzeti Színház eddigi értékeiből nagyon sokat át lehetne menteni valamilyen formában.
– Vidnyánszky Attila amúgy látogatta a teátrumot?
– Erről őt kellene megkérdezni.
– Persze az ő személyében mégiscsak nemzetközileg elismert művész veszi át a Nemzeti Színház vezetését.
– Vidnyánszky Attila a Nemzeti kapcsán deklarálta: szakrális intézmény lesz, amely sokat fog utazni. Szakmai a kérdés: miként utaztatható egy szakrális hely? Megnyugtatóbb lenne, ha végre azt is kimondanák: a Nemzeti Színház alapvetően egy színház.
– Balog miniszter maga mondta: a Nemzeti Színház több mint egy színház.
– Tudom, ebből a szempontból az a gond az én színházammal, hogy rámutat a problémákra. De én ezt tartom fontosnak. A visszajelzések, a színház látogatottsága pedig azt mutatja: a nézők közül is sokan gondolkodnak hasonlóképpen. Persze kiderülhet, más megközelítéssel is lehet jó színházat csinálni. Mégsem gondolom, hogy van Budapesten száz-százhúszezer ember – jelenleg ennyi látogatója van évente a Nemzetinek –, aki eddig azért nem járt színházba, mert nem talált szellemiségének megfelelő játszóhelyet. Másfelől az is igaz: pillanatnyilag nem vagyok objektív állapotomban.
– Akkor sem volt objektív állapotban, amikor kevéssel az eredményhirdetés előtt is azt nyilatkozta: hiszi, hogy eséllyel pályázik a poszt megtartására?
– Ha nem hittem volna, nem indulok.
– Pedig erős történések koptathatták volna a hitét: sajátos színigazgatói kinevezésektől kezdve a Magyar Művészeti Akadémia ügyletéig.
– A Magyar Művészeti Akadémia kapcsán azt gondoltam: elnöke már másnap távozni kényszerül bizonyos mondatai után. Nem így lett. A jelen közállapotaiban az a legborzalmasabb, hogy pillanatok alatt elveszítjük az objektivitásunkat. De ami az én helyzetemet illeti, az elég egyedi: többször le akartak váltani, mégis kitöltöm a mandátumomat.
– A korábbi menesztési kísérleteket miként úszta meg?
– Más-más összetevők magyarázták. Végeredményben arról lehetett szó: politikailag nem lett volna kifizetődő. Például a román ünnep után külpolitikai szempontból is úgy vélhették: szerencsésebb, ha nem rúgnak ki.
– A két éve kezdődött végjáték idején találkozott az összes kultúrkorifeussal. Mondott olyat bármelyikük is: nyugi, az ön körüli balhé csupán kutyakomédia, a helyén marad, és eséllyel pályázhat újra?
– Zárt ajtók mögött beszélgettünk, stílusidegen lenne tőlem, ha arról bármit is elmondanék.
– Korábbi interjúban említette: egyik alkalommal felajánlottak önnek egy másik színházat a Nemzeti helyett. Színháztörténeti szempontból is érdekes lehet: melyiket?
– Majd a színháztörténészek utánajárnak.
– Hallani, a „baráti network” Balázs Pétert, a szolnoki teátrum direktorát segíti majd a Vígszínház élére – Eszenyi Enikő helyére. Lehetséges verzió?
– Nem tudom. Bármi megtörténhet.
– Szakmája tehet még a morális, intellektuális lepukkanás ellen?
– Lengyelországban sokkal kisebb problémák miatt össze tudott állni a szakma, megakadályozva minden érdeksértő kísérletet. Nálunk leginkább SMS-ekben vagy óvatosan fogalmazott nyílt levelekben merül ki az ellenállás. Különben meg hogyan is lehetne összeállni egy olyan országban, ahol vélt vagy bevallott politikai alapon jött létre két színházi szervezet? Ha ezt bárhol elmondom a világban, azt hiszik, viccelek.
– Társulata mennyire lojális önhöz?
– Mindenkinek azt mondtam: miattam ne ugráljanak, ne hőzöngjenek, mert nem olyan a világ. Persze a történtek bizonyára sokukban okoznak belső konfliktusokat, amelyek emberpróbálóbbak az én helyzetemnél. Hiába nehezedtek súlyként a társulatra az elmúlt hónapok hírei, senki nem kezdett helyezkedni. Ők, ritka kivételként, összetartottak. Nem engedték, hogy piszok kerüljön a gépezetbe.
– Az ön számára hogyan tovább?
– Noha itthonról is kaptam ajánlatot, nagyobb az esély rá, hogy külföldön folytatom a pályát.
– Mi a legfontosabb, amit direktori évei hoztak önnek?
– Falvédőszövegnek tűnhet, de megtaláltam önmagamat. Gyakorlatban tapasztalhattam meg a színház működésére vonatkozó elképzeléseim érvényességét, és azt is, mennyire erős az etikai meggyőződésem. Megtanultam, mikor van értelme szabadjára engedni az indulataimat, mikor kell őket kultúrember módjára visszagyűrni. Képes vagyok vállalni és elviselni a felelősséget a döntéseimért. Vagy éppen beismerni a tévedéseimet, bocsánatot kérni. Az a legfontosabb: bele tudok nézni a tükörbe.