Kritikus menesztések

– Vidnyánszky Attila már a 2011-es kaposvári felbukkanása idején arról beszélt: érdemesebb lenne integrált osztályokat indítani, ahol együtt tanulnának színészek, dramaturgok, látványtervezők, rendezők. Ön korábban is vitatta ezt az elképzelést. A váltás máig sem történt meg, de most ismét fölvetődött. Ugyanakkor múlt ősszel önt és más szakembereket is kiebrudaltak onnan. Lehet, hogy „terheitől megszabadulva” Vidnyánszky képzési víziója valóra válik?

– Nem az elképzeléssel vitatkoztam, de teljességgel szürreálisnak tartom, ugyanis sem a személyi, sem a tárgyi feltételei nincsenek meg Kaposváron. Az az intézmény nem művészképzésre szakosodott: hibrid egyetem, amely jelenleg a túléléséért küzd. A művészeti kar a fővárosi egyetemekhez képest amúgy is hátrányos helyzetben van, ráadásul a vezetésének semmilyen reális jövőképe, stratégiája nincsen. Kamu átszervezéseket bonyolít le az élén egy véleményem szerint – s ezzel a véleményemmel nem vagyok egyedül – alkalmatlan dékánnal. Néhány éve a kaposvári színészhallgatókat ismerte a szakma: budapesti játszóhelyeink voltak, még a mai nehéz helyzetben is volt esélyük munkát találni. Ki tudja ma, egyáltalán mi folyik a színházi intézet alsóbb évfolyamain? Én is csak onnan tudom, hogy egykori kollégák, hallgatók mesélnek – és nem jókat. A jelenlegi képzés hektikus, zavaros, és csöppet sem mutat nagyívű víziók felé.

– Amennyiben?

– Az alsóbb évfolyamokon leginkább tanodára hasonlít: egyetlen „mester” zsenialitására vannak bízva a hallgatók. Ez nem sokrétű, sokszínű, szisztematikus, egymásra épülő egyetemi képzés, ráadásul a hallgatóknak fogalmuk sincs róla, mi is lenne az. Vidnyánszky Attila harmadik éve lényegében egyedül tanítja osztályában a színészmesterséget, még ha a nemzeti színházi statisztálás ürügyén látnak is olykor más rendezőt a hallgatók. Legutóbb Eperjes Károly indított osztályt – alig hinném, hogy havi kétszázezerért belsősként tanít ott heti négy délutánt, miközben a mi időnkben a legalább ekkora művészeknek háromezer forintos óradíjat is alig lehetett kikönyörögni. Egyébként hármunkat – Mohácsi Jánost, Réthly Attilát és engem –, valamint a külsősként teljes óraszámot tanító Jászay Tamást átszervezésre és a munkánk fölöslegessé válására hivatkozva rúgtak ki, miközben utána mindezekre az órákra embereket vettek föl. Négyünk közül hármunknak van doktori fokozata – egy olyan karon, ami e tekintetben is mélyen alatta van minden akadémiai elvárásnak. Az egyetem vezetése munkánk színvonalát mindig méltatta, szóval eléggé érthetetlen az egész.

– A kaposvári színészképzés értelmét már az indítása idején sokan vitatták.

– Babarczy László hozta létre a szakot. Valóban sok volt a kérdőjel. Aztán úgy alakult, hogy normálisan működtünk együtt a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemmel, én személyesen is napi és jó kapcsolatban voltam Ascher Tamás rektorral. Óraadóként megfordult nálunk többek közt Jeles András, Hegedűs D. Géza, Novák Eszter, Marton László, Karsai György, Rába Roland, a zenés mesterséget Kovács Márton és Rozs Tamás tanította. A kaposvári egyetem rektora, Szávai Ferenc is elismerte: kiemelkedő munka folyik a tanszéken; igaz, Vidnyánszky felbukkanásakor azt is mondta, hogy nem bánná, ha elmennék.

– Vidnyánszky Attila miért ment Kaposvárra?

– Sokirányú a küldetéstudata. Úgy érzi, eljött az ő ideje. Mit tudom én, nem vagyok a pszichiátere.

– Vidnyánszky 2011-ben címzetes egyetemi tanári címet kapott, és rögtön azt nyilatkozta: a képzés rosszul működik. Biztos tanulmányozta a munkát, hiszen a Nemzeti előadásait is megnézte, mielőtt levette a műsorról.

– Dehogyis, hiszen még nem is volt ott állásban. Először az „átszervezés” után, a főnökömként lépett be a tanszékre, jó fél évvel később. Fogalma sem volt, hogyan dolgozunk. Bejött, és közölte: nem Mohácsi János, hanem ő indítja a következő évfolyamot.

– Nem látta kárát az oktatás a folyamatos feszültségnek?

– Összetettebb volt a helyzet. A feszültség a buzgó dékántól eredt, aki mindent megtett, hogy eltakarodjunk onnan, mire Vidnyánszky megérkezik. Aki el is mondta: megígérték neki, mire ő jön, mi már nem leszünk ott. Ehhez képest voltaképp normálisan dolgoztunk együtt, hiszen alig volt ott, és sok oktatási kérdésben egyetértettünk. Feszültség persze akadt, de ennek részben az egyetem vezetése és a már említett dékán volt az eredője. Kapkodás, megfelelés, remények: féltek, hogy Pécshez csatolják az egyetemet, és nyilván Vidnyánszkyban látták a jó kontaktot, aki majd mindent kijár „odafönt” Budapesten, s talicskával tolja a pénzt az MMA-tól az egyetemre. Politika, naná. Maga Vidnyánszky amúgy azt mondta, jó lenne, ha maradnánk – persze, hiszen ahogy most látom, nem bővelkedik megfelelő káderekben, ráadásul rettentő bizalmatlan mindenkivel. Ám 2013 nyarán Mohácsival, Réthlyvel és velem levélben tudatta a rektor, hogy az átszervezés következtében fölöslegessé fogunk válni. Aztán ősszel előbb a munkától tiltottak el, majd ki is rúgtak. Nem érdekelte őket, mi lesz a képzéssel, a hallgatókkal – ez fáj a legjobban. Szerettem tanítani – és most nincs rá lehetőségem. Ezért fordultam munkaügyi bírósághoz. Hiszen nem az átszervezés indokolta a kirúgásunkat, hanem a kirúgásunkhoz találták ki az átszervezést, ami semmilyen lényegi változással az oktatási tevékenységben nem járt.

– Vidnyánszky nem állt ki önök mellett?

– Ugyan. Neki ez nem szokása. Amint megkaptam ezt a levelet, rögtön őt hívtam telefonon: nem vette föl. Értettem ebből. Azon a nyáron volt a nemzetis váltás, és akkor terjedt el, hogy őszre megjelenik a könyvem a Nemzetiről.

– Ha van jelentősége: elbocsátásuk nem éppen nagystílű stratégia része.

– Kaposvár kisstílű Szita-birodalom, az egyetem ugyancsak kisstílű. „Odafönt” ez senkinek nem fontos. Illyés szép szavával: „magánszorgalmú kutyák” csaholtak és buzgólkodtak itt. Igaz ugyanakkor, hogy az én oktatói pályámat sikerült derékba törni. Utánam nyúltak a Károlira, ahol külsősként tanítottam – onnan is elküldtek. És még két helyen mondták meg „barátilag”, hogy igazán szükségük lenne rám, de ezzel a priusszal nem tudnak státust adni. A munkanélküliség nem csak egzisztenciálisan súlyos ügy, persze úgy is. A rombolás is dühít: mi ugyanis fölépítettünk ott valamit, ami már nincs, és a helyére nem épült semmi. Mohácsi, Réthly vajon nem hiányzik a szakmai képzésből? Dehogynem.

– Hogy áll a munkaügyi per?

– Remélem, megnyerem. Azt hiszem, a törvény úgy szól, ha törvénytelenül rúgnak ki, és ezt bíróság állapítja meg, akkor sem kerülhetek vissza. Bár ahogy elnézem, nincs is hová.

– Ami ma van, egyéb ügyeinkben sem tarthat örökké. Színházi emberként miként látja egy esetleges változás dramaturgiáját?

– Akik most fent érzik magukat, azokat jól megfizetik, s ha lebuknak, akkor sem lesznek anyagi gondjaik. De ez a kevésbé fontos. A baj az: mire elhúznak, sok minden lesz úgy porig rombolva, mint most a kaposvári színészképzés. És akkor jön a kérdés: hogyan lehet újraépítkezni? És vajon mennyi idő alatt?