Kossuth-díj 2010: Fénnyel írt vallomás

Féner Tamás otthonában egyetlen saját fotóját sem tette ki. Viszont annál több helyet hagyott festőművész barátainak. A falakon Bálint Endre, Amerigo Tot, ef Zámbó István és Fehér László művei.

A budai lakásban mégsem a művészeté a főszerep. Mintha vadászlakban üldögélnénk: agancsos trófeák mindenütt, a sarokban fegyvergyűjtemény, csillogóra pucolt szuronyos puskák. Hatástalanítva. „Szellemtörténeti” rekvizitumok a véres huszadik századból. Amúgy vadászrepülőgépe is van a fotóművésznek, vidéki háza kertjében őrzi. Óvja, gondozza, mint egy öreg barátot. Annak, aki 1938-ban született, „felnőttjátékká” szelídült a múlt.

Féner Tamás gyerekként is kalandnak élte meg a háborút. Pedig pesti izraelita családban született.

A zsidótörvények miatt édesapjától elvették az üvegboltját, majd őt munkaszolgálatra vitték, feleségét, fiát gettóba hurcolták. De Tamás az életveszélyt is afféle „hadijátéknak” tekintette. A fotós ma is rezzenéstelen arccal idézi fel, hogy az egyik fűszerüzletben halomra lőtt holttestek közül kotorták ki a kekszet.

A család túlélte a háborút. A papa újranyitotta üzletét, amelyet aztán 1950-ben a kommunisták elvettek tőle. Tamásnak a gimnáziumban lett szenvedélye a fotózás. Édesapjától kapott régi masinával fotografálta a várost. Az ’56-os forradalom minden eseményét végigfényképezte a diák. A felvételekből sok megmaradt, de a rendszerváltást követően csak néhányat jelentetett meg közülük. Azt mondja: sosem akart az önfényező ötvenhatos hősök között tündökölni.

Fotóspályája ’57-ben kezdődött: gyakornokként került a Film Színház Muzsikához, és majd harminc évig el sem jött onnan. Idővel művészeti vezetőnek nevezték ki. Jóval nagyobb szabadsága volt, mint ha napilapnál elvtársi kézfogókat fotografált volna. Tiltott művészekről nem készülhetett riport, de ahogy puhult a diktatúra, úgy szűkült a szilenciumosok köre.

Igaz, akadtak, akikről azért nem jelentek meg fotók a magazinban, mert Féner megharagudott rájuk. Egyszer Básti Lajost fényképezte volna a színházban, de a színészóriás kiabálva zavarta el. Amikor legközelebb találkoztak, Básti nem is emlékezett az esetre, kezet nyújtott, bemutatkozott. „Engedje meg, hogy én inkább kimutatkozzam” – utasította el a fotós.

Féner önérzetes művész. Mindig is úgy vélte: a fotó nem csupán kopírozza a valóságot. Az optika a lélek mélyére hatol. A színházban is az izgatta, ami a színfalak mögött zajlik. Az operaház és a Pécsi Balett legnagyobb táncosait úgy örökítette meg, ahogy addig közönség nem láthatta őket. A művészportrékból először 1972-ben nyílt kiállítása a Műcsarnokban. Féner később a Fénnyel írt vallomások című könyvében így emlékezett a Handel Edit balettművész képére: „Ült egy széken a próba után, tekintetéből, lényéből látszott, hogy teljesen végére jutott a fizikai és szellemi teljesítőképességének. Úgy érzem, ennél drámaibb, bensőségesebb, szebb pillanatot a színház nem tud nyújtani. Ez a kép határkő volt számomra.”

Ezután a fényképész a szociofotózás felé fordult. Schiffer Pál filmrendezővel, Solt Ottilia és Kemény István szociológusokkal a cigánytelepeket járta. Ott tanulta meg: ha a fotós a valóságot akarja feltárni, részt kell vennie a riportalanyok életében, köztük lakni egy ideig. Féner szocioképei évekig készültek. A romák után tárnákba költözött be vájárokhoz, majd a Csepeli Vasművekben együtt izzadt az olvasztárokkal. Aztán vadászrepülősök, sebészek közé is beállt a kamerájával. Nemcsak páratlan erejű dokumentumképek születtek a találkozásokból, hanem életre szóló barátságok is. Sok évvel később, amikor bezárták a borsodi bányákat, a munkások őt hívták fel kétségbeesve. Mit mondhatott volna Féner azoknak, akik egy keservesen végigdolgozott élet után az utcára kerültek?

A fotográfust lelkileg is egyre inkább megviselte a szociofotózás, de még elkészítette a budapesti zsidóság életét bemutató sorozatát. A kiállítást 1983-ban először betiltották, mondván: palesztin követség érkezik hazánkba. Végül mégis megnyílhatott a tárlat. A hazai kritika visszhangozta: Féner az elhallgatott zsidókérdést feszegeti. Pedig ő csupán azt akarta láttatni, hogy a szocialista brigádok és a KISZ-es dzsemborik mellett létezik igazi közösség is. A zsidó vallási képekből „...és beszéld el a fiaidnak...” címmel albumot is megjelentetett Scheiber Sándorral közösen.

De több szociofotót már nem készített. Ambícióit a politika közönyössége is megtörte. Féner hitt abban, hogy fényképekkel jobbá tehető a világ. Remélte, ha bemutatja, milyen kirekesztettségben, nélkülözésben élnek a szocializmusban, a párt azonnal felszámolja a putrikat, a szegénységet. Nem így történt.

Féner Tamás a Képes 7 főszerkesztő-helyettese volt a rendszerváltás idején. Napi aktualitásokat már nem fényképezett. Maradandóbbat keresett a politikánál: Budapestet kezdte fotózni. Urbánus képeiről eltűntek az emberek. Az üres terek, lépcsőházak mégis mintha egy nagyváros ikonjai lennének. A fotók „elnéptelenedésének” oka volt az is, hogy az üzemekbe, közintézményekbe lehetetlenné vált „csak úgy” bejutni, aztán már a lakóházak kapuit is zárták. Eljött a szabadság, bezáródott a társadalom.

Féner egyébként évekig volt a Magyar Fotóművészek Szövetségének főtitkára, főszerkesztője a Fotóművész folyóiratnak. 1984-ben érdemes művész lett. De amikor ’94-ben infarktust kapott, hosszú időre állás nélkül maradt. Volt szerkesztőség, ahol azzal utasították el: nem szeretnének „aggok házát” berendezni. Ötvenhat éves volt akkor Féner Tamás.

Szerinte a rendszerváltás után a fotósok helyzete sokkal rosszabb lett, mint amilyen akár az ötvenes–hatvanas években volt.

A pénz diktatúrája a politikai elnyomásnál is keményebb. Sok helyen tanított Féner, ma is oktat az ELTE kulturális antropológia tanszékén: növendékeit igyekszik lebeszélni a fotóspályáról. Azt tanácsolja nekik, legyenek inkább menő vállalkozók, a fényképezést hagyják meg hobbinak. Abból úgysem lehet megélni.

Ha valaki mégis olyan szerencsés, hogy el tud helyezkedni egy újságnál, sokszor gyomorral is bírnia kell a bulvár nyomulását. A vizualitás korszakában egyre kevesebbet ér a kép. A virtuális ipar tömegterméke lett a fénykép. Automata, digitális géppel bárki előállíthatja. Az információ, a hírek dömpingjében a gyorsaság, a szenzáció fontos.

A látvány mögötti történetekre sem idő, sem igény. A fényképész személyisége nem számít.

Féner Tamás mégsem panaszkodik. Jelenleg nyugdíjas, de rendszeresen bejár az MTI-hez:
a több mint tízmillió darabos fotóarchívumból állítja össze a huszadik századi történelmünket bemutató Kor-képek könyvsorozatot. És mostanában újra felkeresi kamerájával gyermekkorának helyszíneit. Lefényképezte – például – a Király utcai egykori csillagos házat, ahol a padláson 1944-ben születésnapi „ünnepséget” rendeztek neki. S bár művész barátokról is készít még portrékat, már jobban érdekli a természet. Az erdőkben barangol masinájával. A nagyváros után az „emberi világon túli tájakat” örökíti meg.