Káprázat
A fotográfusok agya másképpen van bútorozva, mint a hétköznapi halandóké. Meglehet, a szemük ugyanazt látja, mint a miénk (azért ebben se legyenek teljesen biztosak), de aztán, amikor a rögzített kép az idegpályákra kerül, ott már bármi megtörténhet.
Apró mellékelemek lesznek hirtelen főszereplőkké, rejtett összefüggésekre derül fény (vagy árnyék), párhuzamosok találkoznak még a végtelen előtt. Ha megkérdezzük, a fotográfus sem tud mindig számot adni arról, miért éppen azt a kockáját nagyította ki a sorsnak, ő sem tudja, hogyan látta meg, amit mi, nézhetjük napestig, mégsem vesszük észre, annyit tud mindössze, nem tett mást, egyszerűen követte agyának titokzatos utasításait. Mi, hétköznapi halandók ezt hívjuk hebehurgyán tehetségnek.
Arató András azonban nem elégszik meg ezzel. Olyan alkotó ő, aki bármibe fog (és egyszerű, kétkezi polihisztorként igazán sok mindenbe belefogott már az évek során), azt a maga képére igyekszik formálni. Így tesz, fotográfusként, a világgal is. Olyan rímeket, ritmusokat fedez fel benne, melyekre más gondolni sem szokott: egymás mellé rendel távoli épületeket, elemeket, gondolatokat, ezáltal teremtve nekik új értelmet, vagy megkétszerezi őket, melyből váratlanul sokszorozás alakul.
Nekünk meg a szemünk káprázik.
