Hozol vagy viszel?

Gardrób áll a budai Mészáros utcában. Egy nyitott szekrény. Benne ruhák, játékok, cipők, könyvek. Ajándékdoboz, ahová bárki hozhat megunt holmijából, és ahonnan bárki vihet bármit. Mögötte régi, ma már üres üzem, valaha autószerviz működött ott. Mellette óvoda, szemben benzinkút. Félreeső helyen, a Nap-hegy aljában állunk.

Az egyik kutas szerint főként az alsó-középosztály jár ide, kismamák, nyugdíjasok. Hajléktalant nem láttak még errefelé. Mégis van keletje az adományoknak.
Egy nyolcvanas néni érkezik, behajol a szekrénybe, válogatni kezd a cipők között.

– Nincs 46-os – motyogja.
Férjének keres lábbelit, többször jár az Ajándékdoboz felé. Kevés a nyugdíj, drága a ruhanemű.

Kísérőnk, Breuer András, az Ajándékdoboz egyik szervezője azt mondja, nekik nincsen joguk arra, hogy elbírálják, ki az igazán rászoruló. A Közösségi Adományozó Pont – vagyis az Ajándékdoboz – a bizalom jegyében nyílt. Nincsenek biztonsági őrök, térfigyelő kamerák. Innen nem lehet ellopni semmit, nem tartanak attól, hogy valaki több holmit visz el, mint amennyi kell neki, nem is volt rá eddig példa. A nagy karitatív szervezetekhez képest nincs zárva tartás, se hétvége, mindig nyitva vannak.

Ahogy a hirdetményükben is áll: „A közvetítő intézmények kiiktatásával eltűnik a távolság »adományozó« és »kedvezményezett« között. Csak az a kérdés: hozol vagy viszel?”

Az ötletgazda, Pados Balázs vállalkozó egy svédországi üzleti útján látott hasonló adománypontot. Elhatározta, Magyarországon is létrehoznak egyet. Belsőépítész tervezte meg, asztalos gyártotta le az utcai szekrényt, majd felállították a Pados által megvásárolt üres üzemcsarnok mellé. A doboz fedett helyen áll, áram is van a világításhoz. Magánterület ez, így nem kell külön engedélyt kérni. Minden gyors, egyszerű, bürokráciamentes, költségkímélő. A tervek szerint még öt Ajándékdobozt gyártanak, és más-más városban helyezik el őket. Várhatóan Pestnek is lesz saját adománypontja.

Selejtezünk

Petra és Szonja az útszegélyen üldögél. Trécselnek, aztán előveszik a plüssmacikat, játékokat. Az Ajándékdobozba hoztak „árut”. Egyikük orvos-, másikuk tanárcsaládból származik. Szüleik gyakran visznek a Vöröskereszthez kinőtt ruhákat, ők a Facebookon olvastak a kezdeményezésről.

– Selejteztünk otthon – pakolja ki a kocsi csomagtartójából a társasokat Kiss Zoltán biztosítási kockázatfelmérő. Azt mondja, nem szereti kidobni a megunt holmit, gyakran szupermarketek parkolóiban elhelyezett adománykonténerekbe viszi a család régi ruháit.

– Ötezer-ötszáz fős facebookos közösségünk kilencven százaléka nő, hetven százaléka pedig negyvenöt év alatti – mondja Breuer András.

Kismamák jönnek, a gyerekek a betonon játszanak.

– Ő a keresztlányom, az a vékonyka meg az én gyerekem. A lányomnak kerestem ruhát, de ezek fiúsak és nagyok neki – mondja egy fiatalasszony, hívjuk Katinak. Egyedül neveli a gyerekét. Korábban anyaotthonban laktak, most a húgával közös albérletben. Kati ötvenegyezret kap az államtól, az albérleti díj kifizetése után egy ezrese marad, ezért takarítást vállal. Volt férje nem ad egy fillért se, hajléktalanszállón lakik.

– Nemcsak azért jó ez a hely, mert mindig találunk valamit – legutóbb például egy profi porszívót meg egy mobilt –, hanem mert itt lehet beszélgetni, ismerkedni. A lányom asztmás és idegrendszeri károsodással született. Kell neki a gyógyszer. Itt tudtam meg, hogy egy alapítvány segít a beszerzésben.

– Férjem könyvtáros, én gyesen vagyok – meséli egy anyuka, nevezzük Juditnak. Ő szülés előtt minőségellenőrként dolgozott.

– Havonta 150 ezer forint jut hármunkra, vagyis ötvenezer fejenként. Ruhacserékre szoktam járni, amiket pubokban, művelődési házakban rendeznek. Volt, hogy egy sálért elvihettem egy bőrkabátot.

Judit rendszeres látogatója az Ökoteregetés programjainak is. Ez lényegében egy nagy turkáló, ahol nem pénzzel, hanem csereruhával lehet fizetni. 2008 óta keresi a különféle megosztóakciókat. Ha új könyvekre van szüksége, a Szabadpolchoz megy, a budai MOM Parkhoz. Ott maximum tíz, jó állapotú régi könyvét becserélheti másokra.
Nem csak szükségből csinálja.
– Ez vadászat is – mondja.

Bárkinek bármikor

Egyre több civil társaság alakul azért, hogy segítsen a rászorulóknak. Kecskeméten nemrégiben nyílt olyan bolt, ahol az adományokat jelképes áron eladják, és a befolyt pénzt mélyszegénységben élőknek juttatják. A kezdeményezés egy Facebook-csoportból nőtt ki, amelynek ma több mint kétezer-ötszáz tagja van. De országszerte másutt is működnek nyugati mintára létrehozott adományboltok.

A civil adományozásnak azonban vannak más formái is. Ezt az anonimizált Facebook-bejegyzést sokan megosztották az interneten: „A Corvin köztől néhány méterre van egy fedett köztéri telefon. Oda rakom ki, ami már nem kell, de még ehető, ünnepeken mást is. Villámgyorsan eltűnik, írtam egyszer róla. Ma egy idősebb cigányasszony álldogált ott – vélhetőleg – az unokájával. Gondoltam, azért jött, amit tegnap kitettem, bár nem szokott ilyen sokáig megmaradni. De nem. Tett bele.”

Keressük az adományozót és a helyet, de csak összevizelt, csikkekkel borított járdát, leharcolt telefonfülkéket, begubózott, riadt hajléktalanokat találunk.

A Betegápoló Irgalmasrend a pécsi belvárosban szerelt fel élelmiszer-adományokat tartalmazó dobozt. „Enni adok, enni kapok” – áll a zöld dobozon. Nem csak hajléktalanok, nyugdíjasok is járnak a templomkerítésre szerelt tárolóhoz. Pió atya volt az ötletgazda, aki a hírek szerint azért találta ki ezt a megoldást, hogy a rászorulók ne a kukákban kutassanak élelmiszer után.

A kezdeményezésre felfigyeltek Szegeden is. Egy – amúgy az egyik helyi cukrászda megmentésére szerveződött – Facebook-csoport tagjai adták össze a dobozra a pénzt. Kilencszáz tagjuk van, mintegy harmincan aktívan részt vesznek a munkában. Van köztük kereskedelmi igazgató, nyugdíjas tanárnő, munkanélküli, adminisztratív dolgozó.

Tary Tibor, az egyik kezdeményező szerint azért döntöttek a dobozos adományozás mellett, mert ha egyesületté szerveződnének, számos bürokratikus szabálynak kellene megfelelniük. Ők a templomkertben állították ki a dobozt, hogy ne legyenek költségei az üzemeltetésének.

– Nem kellenek fizetett alkalmazottak, a doboz bárkinek bármikor rendelkezésére áll – mondja Tary Tibor, aki szerint a kezdeményezés másik haszna, hogy anonim a részvétel:

– Nem mindenki akar egy ételosztásnál száz-kétszáz fős sorba beállni. Sokan szégyellik a szegénységüket.