Hóhérházak

Különös hely a Városmajor környéke: lombos utcák, a templomnál zöldellő park, andalgó budai polgárok. A Városmajor utca 37.-nél autóparkoló. Emléktábla sem utal arra, hogy egykor nyilas pártház volt itt. A közeli Maros utca 16.-ban zsidó kórház működött. A nyilasok 1945 januárjában betörtek ide, a betegeket és az orvosokat meggyilkolták. Most forgalmas orvosi rendelő működik itt. Csak az épületen belül, elrejtve található kis emléktábla. Az utcán sétálókat semmi nem emlékezteti az ártatlan áldozatokra.

Nemcsak az emlékhelyek hiánya szolgálja a feledést, hanem a generációk hallgatása is.

Zoltán Gábor író gyerekkora óta a Városmajorban lakik, pár lépésnyire az egykori zsidó kórháztól. Harmincéves koráig azonban semmit nem tudott az ottani vérengzésekről. 1960-ban született, édesanyja egyedül nevelte. Az asszony bujkált Budapest ostroma alatt, s a fájdalmas emlékeiről nem faggatta fia. A háborús nemzedék tagjai közül a hatvanas-hetvenes években még sokan éltek: az egykori nyilasok és szemtanúk is, akiknek látniuk, hallaniuk kellett mindent. Tudták, 1944–45 telén melyik házból kiket vittek el, kit jelentett fel a viceházmester. Ám a múltról senki nem beszélt.

Gábor a Városmajor utcai általános iskolába járt. Idősebb tanárai olykor meséltek ötvenhatról, de arról, hogy előtte Szálasi pribékjei mit műveltek a környéken, nem esett szó.

Csak a rendszerváltás után vált köztémává a múlt. Tévéműsorok mutatták be a Városmajor tragikus történelmét is, ám Zoltán Gábort akkoriban más érdekelte. Színházrendező lett, dramaturg, bekerült a Magyar Rádió irodalmi osztályára. Rengeteg munkával telt sok-sok év. Aztán a Fidesz 2010-es hatalomra kerülése után a liberális világnézetű szerkesztőt kirúgták a rádióból. Sehol nem talált állást.

Erősödött a szélsőjobb, a régi fasiszta jelképek új politikai lendülettel terjedtek. A nyilas jelvényeken is látható turulmadárnak szobrot emeltek a XII. kerületben, éppen ott, ahol egykor a nyilas parancsnokság működött.

Amikor Zoltán Gábor 2010-ben munkanélkülivé vált, helytörténeti kutatásokba kezdett. A tovább élő nyilas múlt gyökereit akarta feltárni. A háború utáni népbírósági aktákat, a nyilasperek iratait tanulmányozta, és négyéves levéltározás után írta meg a városmajori nyilas szervezet történetét. A keretlegények valódi nevükön szerepelnek az Orgia című regényben, amely kíméletlen őszinteséggel mutatja be azt a kort, amelyben „az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt”.

Zoltán Gábor azt is hangsúlyozza: a nyilas mozgalom nem a gyilkosságokkal kezdődött. A faji alapon szerveződő új társadalom szellemiségét már jóval korábban kidolgozták vezető magyar tudósok, köztük Prohászka Ottokár, Hóman Bálint, Klebelsberg Kuno. Szabó Dezső író 1921-ben a Virradatban közölte Antiszemitizmus című vezércikkét. Így kezdte: „A hal a vízben él, a tüdő oxigénnel táplálkozik, a magyar antiszemita. Dobd ki a halat a vízből: elpusztul. Vedd el az oxigént a tüdőtől: megfullad. Hazudd ki az antiszemitizmust a magyarból: a halál leggyalázatosabb nemével hal meg.” Szabó írásai nagy hatással voltak Szálasi Ferencre, aki 1941-ben a lakásán kereste fel az írót, és lelkesen köszöntötte: „Mester, mi csecsemők vagyunk az ön nagyságához képest.” Szabó elhatárolódott ugyan a hungaristáktól, de már késő volt. Az általa is elvetett szellemi mag az egész magyar társadalmat megmérgezte.

A XII. kerületi nyilas szervezet kiemelkedett a többi közül. Erősebb volt, tagjai másoknál is kegyetlenebbek. Pedig nem a lumpenprolik csatlakoztak hozzájuk, hanem a közeli gyárak, például a Magyar Optikai Művek munkásai, mérnökei. A helyi nyilas csoport vezetője, Gál Csaba Műegyetemet végzett gépészmérnök volt: „Kinevezésem után azonnal párthelyiséget béreltem, és hozzáfogtam a tagtoborzáshoz. Ez olyan sikeres volt, hogy három hónap alatt 1500 tagot tudtam beszervezni” – vallotta későbbi népbírósági perén.

Krisztinavárosban az antiszemitizmust fűthette az is, hogy viszonylag sok asszimilálódott zsidó élt a kerületben, köztük tehetősebb villatulajdonosok is. Példaként említi Zoltán Gábor a Városmajor utca 21.-ben lévő házat, amelynek több lakója is belépett a Nyilaskeresztes Pártba. Akadt köztük géplakatos, nyugalmazott honvéd szakaszvezető, tisztviselőnő. Ugyanakkor itt laktak a ház zsidó tulajdonosai is: Meller Artúr és felesége, Mellerné Miskolczy Eugénia, aki a korabeli feminista mozgalom élharcosa volt. A Horthy-érában a gyülekezési tilalom bevezetése után is feminista gyűléseket tartott. Mellerné volt a kiadója annak a röplapnak, melyet 1932-ben József Attila és Illyés Gyula írtak, tiltakozván az illegális kommunista vezetők, Sallai Imre és Fürst Sándor halálbüntetése ellen.

A bátor, szabadelvű Melleréket a ház nyilas bérlői irigyelték és gyűlölték. A férfi 1938-ban meghalt. Feminista feleségét, miután Szálasi hatalomra került, a keretlegények elhurcolták és meggyilkolták. Rokonaikat, Meller Kató festőművészt és kisfiát 1944 karácsonyán a Városmajor utca 37.-ben lévő nyilas házban megkínozták és kivégezték.

Zoltán Gábor szerint a nyilasok arra kaptak utasítást, hogy a zsidókat összeszedjék és a gyűjtőállomásokra vigyék. A XII. kerületi szervezet önszorgalomból túlteljesített: foglyaikat – nemcsak zsidókat, hanem katonaszökevényeket és „angolbarátokat” – szadistán megkínozták. Körmüket letépték, a szűz lányokat gumibottal megbecstelenítettek, megerőszakolták a nőket, brutális verésekkel közösülésre kényszerítették túszaikat. A legaljasabb módon megszégyenítették őket, mielőtt végeztek volna velük. Azzal sem bajlódtak, hogy gyűjtőhelyekre hajtsák a „turnusokat”. A nyilas házban kivégezték áldozataikat, vagy a Duna-partra hajtották őket „úsztatni”. Az embereket négyesével összekötözték, így ha valakit nem talált el a golyó, a hozzákötözött holttestek lehúzták a jeges Duna mélyére.

A Városmajor utcai véres orgiák közben gyakran szólt a zene; az 1944-es karácsonyi mészárláskor az Ave Mariát hegedülte a nyilas pártház egyik vezetője, Kun páter. Kiugrott minorita rendi szerzetes volt, profi muzsikus, valamikor Rómában teológiát tanult. Pappá szentelték, de az igazi hitét Hitler és Szálasi eszméiben találta meg. A páter ’43 végén a Szentszéktől kérelmezte, hogy elhagyhassa vidéki rendházát, és visszahelyezzék a világi hívők sorába. Reverendában, pisztolytáskával járt. Kun páter, azaz Kun András is a kerületben lakott: az egyik megüresedett zsidó lakásba beköltöztette viceházmester szüleit. Zoltán Gábor azt mondja, ő ugyanabban a háztömbben nőtt fel, ahol azelőtt Kun páter a „családi bázisát” berendezte.

1945. január 12-én Kun páter vezényletével a nyilasok lemészárolták a Maros utca 16. alatti zsidó kórház 92 betegét és orvosait. Két nap múlva a Városmajor utcai Bíró-féle gyógyintézet 130 betegét és 24 ápolóját végezték ki. Az Alma utcai zsidó szeretetotthon idős lakóinak sem kegyelmeztek.

Kun páter harminchárom éves koráig cölibátusban és önmegtartóztatásban élt. A nyilas orgiákon szadista perverzióinak semmi nem szabott határt. Rémtetteiről a katolikus egyház vezetői is tudtak, Serédi Jusztinián hercegprímás minden egyházi szolgálattól eltiltotta Kunt, de a katolikus egyházból nem tagadták ki. A népbírósági tárgyaláson Kun páter azt vallotta: eleinte irtózott az erőszaktól, de a pártházban az egyik fogolynak kiosztott első pofon után napok alatt „belesüllyedt a féktelen erőszakba”.

A Maros utcai kórházban a nyilasok azért öltek meg mindenkit, hogy az épületbe saját embereiket költöztessék. Miközben már a János kórháznál voltak az orosz csapatok. Zoltán Gábor szerint a nyilasok még mindig abban bíztak, hogy a németek bevetik a „csodafegyvert”, vagy legalábbis sikerül átszökniük hozzájuk. Budapest ostromát Szálasi pribékjeinek többsége túlélte. A korábban elfogott munkaszolgálatosokat és „angolbarátokat” arra kényszerítették, hogy a Fegyveres Nemzetszolgálat légiósaként harcoljanak az oroszokkal. A légiósokat élő pajzsként tolták maguk előtt, és így a nyilasok közül sokan elmenekülhettek. Akit később mégis elkaptak, bíróság elé állították. Halálra ítélték Szálasit, Kun pátert, másokat is. Ám a nyilasok többsége megúszta pár év börtönnel, vagy el sem ítélték őket. Például 1952-ben elfogták Megadja Ferencet, aki szintén a XII. kerületi nyilas szervezet egyik vezére volt, saját kezűleg lőtte a Dunába a foglyokat. Az ÁVO beszervezte ügynöknek, átdobták Jugoszláviába, hogy onnan küldjön kémjelentéseket. Megadja azonban 1956-ben továbbszökött Ausztráliába, megalapította a hungarista mozgalom „hivatalos lapját”, az Út és Célt.

Zoltán Gábor hozzáteszi, a Rákosi-rendszerben kitelepített emberek között többen is voltak, akik a háború alatt zsidókat mentettek. Elismerést a kommunista diktatúrában senkitől nem kaptak. Eközben a volt nyilasok visszatérhettek otthonukba, folytatták civil életüket, esetleg beléptek Rákosi Magyar Kommunista Pártjába. És a múltról nem beszéltek többé.

Zoltán Gábor könyve nemcsak a hallgatást akarja megtörni, de üzen a jelennek is. Könyvét azzal fejezi be a szerző: „Lehetséges, hogy ha a magyar fasizmus ébredése nem ilyen testközeli élményem, nem fordítom figyelmemet környezetem közelmúltjának történetei felé. Így tehát e könyv létrejöttében a kortárs közélet formálóinak is volt szerepük.”