Már jóval a hajléktalanságuk előtt kizuhantak a társadalomból

– A hajléktalan emberek szinte soha nem kapnak nevet és arcot, az Utak az erdőben című könyvnek viszont épp ez az alapvetése. Miért?

– Az Utcáról Lakásba Egyesület aktivistái számos hajléktalan emberrel kerülnek kapcsolatba, és mindannyian nagyon fontosnak tartjuk, hogy az ügyfeleink ne váljanak számunkra személytelenné…

– …ügyfeleik?

– A szociális szakmában is ügyfeleknek nevezzük a szolgáltatások igénybe vevőit. Természetesen nem így szólítjuk őket, hanem a nevükön, viszont a hivatalos dokumentumokban ezt a megnevezést használjuk, hogy ezzel is jelezzük: egyenrangúak, partnerek vagyunk. Visszatérve a kérdésére: ahogy a szervezeten belül fontosnak tartjuk, hogy arcot, nevet kapjanak azok a hajléktalan emberek, akikkel találkozunk, azt szerettük volna, hogy a könyv által másokhoz is közelebb hozzuk ezeket az egyéni sorsokat.

Fotó: Merész Márton

– Hány jelentésrétege van a címnek?

– Amikor eldöntöttük, hogy készítünk egy ilyen kötetet, először a címét találtuk ki. Egyfelől jelenti azokat a kacskaringós, folyton el-eltévedő életutakat, amelyeket az ügyfeleink bejárnak, másrészt nyilván azt a konkrét helyet, ahol közülük a legtöbben végül kikötnek. Amikor erdőnek nevezzük ezeket a helyeket, megszépítjük a valóságot, mert többnyire elhagyott ipari területekről, gyomfacsoportokkal benőtt MÁV-ingatlanokról van szó. De az erdei út képe utal a szociális munkásokra is, akik nap mint nap bejárják azokat a részeket, ahol az ügyfeleink meghúzzák magukat, és a valódi ösvényekre, amelyek ténylegesen behálózzák a hajléktalanok által lakott erdőket.

– Fordítsuk vissza a dolgot! A könyvben 22 markáns arcél szerepel. A hajléktalanságon kívül mi köti össze a nagyon különböző sorsokat?

– Sok minden. A könyv alapját az egyéni életutak adják, ezért törekedtünk rá, hogy az interjúalanyok sokfélék legyenek: fiatalok-idősek, férfiak-nők, romák és nem romák, értelmiségiek, kétkezi munkások, egyedülállók, párok, mentálisan sérültek. Igazolódott, amit mi, szakemberek már amúgy is tudtunk, hogy a majdani hajléktalanságukba sokan eleve beleszületnek. Mindannyian veszélyeztetett környezetben kezdték az életüket, gyerekként elhanyagolták őket, olyan családi drámákat éltek meg, amelyeket az iskola, az egészségügy és a szociális rendszer képtelen volt megakadályozni, hatásait mérsékelni. Már jóval a hajléktalanságuk előtt kizuhantak a társadalomból, vagy sokáig a peremvidékén kóboroltak.

Nem kívánom én azt senkinek. Weiszné Erzsike, a házmester meg a rendőrök, ahogy menni akartam be a lakásba, nem engedtek. Erzsike rám szólt, hogy menjek be hozzájuk a házmesterlakásba, be a belső szobába. Mondom: Erzsi, mi van? Egy nagy pohár vodkát öntött ki nekem, azt mondja: idd meg! Mondom: Erzsi, mi van? Lehajtom, és közben látom, ahogy kinézek – mert alacsonyan vannak az ablakok –, hogy egy kis batyut visznek hordágyon. A kisfiam. A hülye Maja – az élettársam – ráfeküdt, megfojtotta. Három év nyolc hónapot kapott, le is ülte Kalocsán. Én összeroppantam. Megfehéredett akkor a hajam. Csak belenéztem a tükörbe, mondom, ki ez a marha? Egy évig voltam bent a kórházban. Fél évig az országos ideg és elmén. Fél évig meg a Nyéki úton. Szanatóriumban. Utána meg kijöttem Keresztúrra. Kerestem a kisfiamat. Megtaláltam a temetőben, és megcsináltattam a sírját, hetvenvalahányezer forintba került. Betonlap, és csak annyi: Istvánka. Tudod, nehéz.

Részlet Bak István történetéből

– Van ebben valami karma? Döbbenetes tragédiák szegélyezik az összes megszólaló életét. El sem kerülhették volna ezeket?

– Nem véletlenül történnek meg éppen velük a szörnyűségek, de ez nem jelenti azt, hogy lúzerek lennének. Egyszerűen ma Magyarországon nincs kiút abból a helyzetből, amelybe ezek az emberek beleszülettek. Szinte semmi nem működik abból, amivel a társadalom kiemelhetné őket. A súlyos hátrányból, amellyel nekiindulnak az életnek, sem az óvoda, sem az iskola, sem a szociális rendszer nem képes érdemben lefaragni. Nincsenek felvértezve arra, hogy felnőttként képesek legyenek kivédeni, feldolgozni a sorscsapásokat. Csak nagyon ritkán, szerencsés találkozások révén, kivételes tehetség által lehet innen kiemelkedni.

– Feltűnő, hogy mennyire szenvednek a megszólalók azzal, hogy azonosítsák és megnevezzék a saját érzelmeiket. Alig beszélnek az emberi kapcsolataikról.

– Ebben nem érzek speciálisat. Szerintem ha mélyinterjút készítenénk véletlenszerűen kiválasztott 22 emberrel, ugyanezt tapasztalnánk. De azt elfogadom, hogy egy kiegyensúlyozott párkapcsolat kiépítése számukra még nehezebb. Már csak azért is, mert az ellátórendszerben a szükségesnél jóval kevesebb a női férőhely, így aztán a női hajléktalanok sokkal kiszolgáltatottabbak a férfiaknál, ennek egyenes következményeként gyakran az első szembejövővel összeállnak, akitől védelmet remélnek. Márpedig egy párkapcsolatnak nem ez a legszilárdabb alapja.

– Sokan elmesélik, hogy a gyermekeik, unokáik már rendezett körülmények között élnek, van otthonuk, állásuk. Viszont egyikük sem hibáztatja őket azért, hogy mégsem veszik magukhoz a hajléktalan szülőjüket. Miért?

– Ezt nem szabad számonkérni a gyerekeken. Mindenki elsősorban a saját gyermekeiért felelős, nem pedig a szüleiért. A szóban forgó gyerekek-unokák általában szörnyű dolgokon mentek keresztül, sokan közülük intézetben nevelkedtek. Örülhetnek, ha túl tudtak lépni a gyerekkori traumákon, ha sikerült egzisztenciát teremteniük maguknak. A kötetben megszólaló hajléktalanok sem számonkérően mesélnek a tőlük messze eltávolodott gyerekeikről, hanem büszkén. Vannak, akik kifejezetten félnek attól, hogy egy szoros családi kapcsolat egyenesen veszélyeztetné gyermekük boldogságát.

Nem lehet elhallgatni, hogy az interjúk egyik visszatérő, megrázó vonása az emberi hidegség iszonyata, a szeretetlenség rettenete, a hideg számítás, a kegyetlenség érvényesülése a hétköznapokban, a közvetlennek hitt emberi viszonyokban. Nem, ez nem a politikusok sajátja. A lakásért, pénzért folytatott viták hevében vagy éppen a kontúrtalan ellenszenv okán egzisztenciák semmisülnek meg, életpályák siklanak ki, érzelmek fordulnak át, kapcsolatok robbannak szét. Ilyenek vagyunk, ilyenek is vagyunk. A kötetben feltáruló személyes életutak másik közös pontja az ország rettenetes egészségi állapota. Ezeken az oldalakon a hazai halálozási statisztika a maga teljes iszonyatában felvonul, a jól ismert számok riasztóan kézzelfoghatóvá válnak. Benyomást szerezhetünk arról is, hogyan koncentrálódnak az életet rövidítő bajok azok körében, akik szegényebbek, akik rosszabb körülmények között laknak, akik megerőltetőbb munkát kénytelenek végezni, akik kevesebb iskolát végezhetnek el, egyáltalán, akiknek eleve kevesebb esélyük van a sorsválasztásra. Szinte minden interjú bizonyíték arra, amit túlságosan kevesen értenek, hogy a szegénység hatása elvesztett életévekben mérhető, az élet rosszabb minősége rövidebb élethez is vezet. Ha valami, hát ez tényleg demográfiai katasztrófa.

(Részlet Lakner Zoltánnak a kötethez írt előszavából)

– Hány élettörténetet rögzítettek a könyvhöz?

– Több tucat interjút vettek fel az önkénteseink – jórészt egyetemisták, aktivisták, társadalomkutatók –, ezekből harminchármat dolgoztunk fel részben vagy egészben, majd kiválasztottuk a kötetbe kerülő huszonkettőt. A könyv megjelenéséig négyen is meghaltak a harmincháromból, közülük azoknak a története maradt meg, akik még életükben jóváhagyták a szöveget és a fotót. Előfordult az is, hogy az ügyfél utólag kérte, őt inkább hagyjuk ki, de azok az interjúalanyok is kimaradtak, akik egymásnak ellentmondóan adták elő a közösen megélt történeteiket. Nem akartunk igazságot tenni köztük.

– A többiekkel is előfordulhat, hogy rosszul emlékeznek a múltra, netán hazudnak életük egy-egy mozzanatáról.

– Előfordulhat. Ennek nem is mentünk utána. Nem akartuk átírni a történetüket, elfogadtuk úgy, ahogy az érintettek látják a saját sorsukat, még akkor is, ha netán túlzások, szépítések vagy akár hazugságok is szerepelnek benne. A külvilág számára ez nem releváns, ráadásul a konkrét élettörténetből semmit nem vesz el és semmit nem ad hozzá. Egyébként ha bárki hazudott is közülük, nem tudott olyan dolgot kitalálni, ami az élethelyzetétől teljesen idegen lenne. Még ha szépített is valaki, aligha térhetett el alapvetően attól az életúttól, amelyen végigment. A szövegeket megszerkesztettük, de mindenkinek meghagytuk a rá jellemző beszédstílusát, a szófordulatait. Annyit változtattunk csak, hogy felhívtam azokat a kollégáimat, akikről konkrét véleményt fogalmaztak meg az interjúalanyok, és ha az érintett szakember kérte, akkor kihúztam a nevét a szövegből.

Volt ott olyan is, hogy otthon voltam, de megfogták, a szemem láttára rendesen kiválogatták a cuccomat, hogy mit visznek el, és meg is fenyegettek, hogy ha nem takarodok el, akkor baj lesz. Bántani végül nem igazán bántottak, se itt, se máshol. Én rögtön előhúzom a kést, ha valaki olyan nagyon bántani akarna. Lomiba volt is olyan… Mert harminchét kiló vörösrézből, egy hátizsáknyi cuccból nem fogok kivetkőzni egy ilyen kis szartakonynak a kedvéért, aki a gyerekem lehetne, az kizárt. Akkoriban egy kiló vörösréz a méhesben 2200 forint volt. Na, nem úgy megy az! Combon szúrtam, és azt mondtam neki, maradjon úgy. Eltéptem a ruháját, elszorítottam, hívtam a mentőt rá. A rendőrséget is én hívtam. Volt tárgyalásom is, de nem lett semmi. Jött egy idős házaspár tanúnak. Megmondták, hogy nem én kezdtem, hogy védekeztem.

Részlet Váradi Zsuzsa történetéből

– Márpedig az ellátórendszerben dolgozók rengeteg kritikát kaptak a kötetben szereplőktől.

– Bízom a kollégák megértésében, de ebből adódhatnak nehézségek. Tartalmilag semmit nem húztunk ki az ügyfelek mondandójából, így olyan részeket is meghagytunk, amelyekben szidják a kollégáinkat. Olyan személyes vélemények is olvashatók a könyvben, amelyeknek én egyetlen szavával sem értek egyet. Szerintem is gyakran méltatlan körülmények között működnek az állami és önkormányzati ellátórendszer intézményei, ebben egyet tudok érteni a megszólalókkal. De erről nem a kollégák tehetnek, akiknek a döntő többsége nagyon lelkiismeretes munkát végez. Sőt, sokan segítettek is közülük a könyv elkészítésében, mert fontosnak tartják a dolgot.

– Biztos, hogy az interjúk reprezentálják a teljes hajléktalantársadalmat? A megszólalók közül sokan arra panaszkodnak, hogy tele vannak a szállók és az erdei tanyák drogosokkal, alkoholistákkal, mentális betegekkel. Ők mintha hiányoznának a kötetből.

– Nem teljesen hiányoznak. Az a helyzet, hogy vannak olyan interjúalanyok, akiknél előzetesen azt reméltem, hogy beszélnek majd a saját függőségükről, de végül hallgattak róla. Elfogadtuk a döntésüket.

– Kiknek szól az Utak az erdőben? Milyen olvasóközönségre számít?

– Amikor az egészet kitaláltuk, arra gondoltunk, hogy az ügyfeleinket vigyük közelebb azokhoz, akik vagy semmit nem tudnak a hajléktalanságról, vagy csak a sztereotípiákat ismerik. Szeretnénk, ha minél több középiskolás, egyetemista elolvasná. Abban is reménykedem, hogy talán eljuthat a politikai döntéshozókhoz is. Persze őket csak akkor fogja érdekelni, ha a hajléktalanokkal kapcsolatos közgondolkodás megváltozik. Ehhez a változáshoz biztosan segítséget nyújthat ez a könyv.

Átíratta a lakást rájuk, cserébe azért, hogy kifizetik a tartozást és adnak mellé háromszázezer forintot. Ezután kóboroltunk, aztán a keresztapámnál húztuk meg magunkat. Ez is a nyolcban volt, a Horváth Mihály térről nyílt az utca. Ott húztuk meg magunkat, igyekeztünk, hogy ne legyünk útban, de ott is csak egy kis szoba-konyha volt, és én éreztem, hogy ez nem megoldás. Azt gondoltuk, hogy változtatni kellene, de az már nem jött össze. Egy reggel, mikor felébredtünk, hogy induljunk intézni a dolgunkat, a párom leült a fotelbe, hogy megvárjon, amíg felöltözöm, de nem kelt fel többet, mert abban a pillanatban meghalt. Hirtelen infarktust kapott. Őt emésztette ez, és én egy napot nem hagytam ki, hogy ezzel ne bántsam: „Ezt mind neked köszönhetjük, hogy ide jutottunk, ki ne nyisd a szád, mert erről mind te tehetsz!” Ezért én hibásnak érzem magam a mai napig, talán nem kellett volna. Ő egy érzékeny lelkű ember volt. Azonnal hívtam a mentőket, akik öt percen belül ott voltak. Egy órán át élesztették, eredmény nélkül. Utána már csak azt mondták, hogy ne haragudjak, de takarjam be, jönnek, és mindjárt elviszik. Én nem tudtam felfogni ezt. Innentől lettem földönfutó.

Részlet Molnár Péterné Valéria történetéből