Ha a kormányon múlik, még sokáig meghatározó marad a a jövedelmi feszültség Magyarországon
Másfél évtizeddel ezelőtt a hazai foglalkoztatási helyzetről szóló tanulmányok azt állapították meg, hogy a rendszerváltás idején megszűnt álláshelyeket a kilencvenes évek közepén startoló, egy évtizedig eléggé dinamikus növekedés legfeljebb negyedrészt pótolta vissza. Kialakult a nem foglalkoztatottak széles rétege, azoké, akik kényszerből menekültek az inaktivitásba, például a rokkantnyugdíjba. Ezt az állami eljárások pontosan azért tették lehetővé számukra, mert hatásos képzési, integrációs programok híján foglalkoztathatatlannak ítélték őket. Különösen az alacsony iskolázottságúak elhelyezkedési esélyét illetően mutatkozott jelentős lemaradás az uniós átlaghoz képest.
Mindennek betudhatóan a magyar foglalkoztatási ráta az európai sereghajtók mezőnyében kevesebb mint hatvan százalékon stagnált két évtizedig. Ez hatást gyakorolt a gazdaság szerkezetére és az életstratégiákra is.
Az alacsony iskolázottságúak foglalkoztatására 2010 előtt két egymással párhuzamos választ igyekezett adni az akkori kormányzat. Az egyik irányt a szegregáció csökkentésére és az oktatási felzárkóztatás erősítésére tett félig-meddig működő kísérletek jelentették. A másikat a Gyurcsány-kormány által bevezetett, a szociális szakma által hevesen bírált közmunkaprogram, amelynek erényei elsősorban az Orbán-kormány intézkedéseivel összehasonlítva tárultak fel. Tudniillik hogy lehet rosszabb is. Az orbáni közmunka, mint közismert, jóval a minimálbér alatti összeggel számol, azonkívül a közmunkához való hozzáférés irányítása a politikai alávetés eszköze, elsősorban a kistelepüléseken.
A közfoglalkoztatottak száma 2017-ben csökkenni kezdett, a három évvel korábbi szintre, havi átlagban 180 ezer főre esett vissza. Ennek oka elsősorban a gazdaságban újabban tapasztalható munkaerőhiány. A kormánynak deklarált célja, hogy 2020-ra 150 ezer alá csökkentse a közmunkások számát, főként a 25 éven aluliak és a szakképzettek közfoglalkoztatásának mérséklésével, e csoportoknak az elsődleges munkapiacra terelésével.
A közmunkából való kilépés esélye azonban nem emelkedett radikálisan. A kilépési mutató Molnár György és szerzőtársai nagyszabású, 2014-es kutatása alapján akkoriban 13 százalék körül lehetett. Azt is megállapították, hogy a közfoglalkoztatásban eltöltött minél hosszabb idő egyre rontja a piaci elhelyezkedés esélyét. Ezzel alapvetően megkérdőjelezték azt a közfoglalkoztatásnak tulajdonított szocializációs célt, miszerint a közmunka „ránevel” a munkavállalásra. Molnárék úgy találták, a közmunka valójában élethossziglani közmunkást állít elő, olyat, aki sem tudást, sem lehetőséget nem kap arra, hogy más módon biztosítsa megélhetését.
A témát továbbra is követő Molnár György és Váradi Monika egy 2018-as előadásukban azt a következtetést vonták le, hogy a hazai közmunka nem feleltethető meg az állami intézkedésekkel, így például foglalkoztatásbővítéssel jellemezhető keynesiánus gazdaságpolitikának. A magyar verzió ugyanis nem állami bértámogatással tolja meg a piaci foglalkoztatást, hanem egy központi terv alapján jórészt az állami szférában hozza létre a közmunkások cirkulációját, és ők a tevékenységükkel nagyrészt gépi munkát helyettesítenek.
A Hétfa Kutatóintézet 2018-as tanulmánya húsz százalékra tette a közfoglalkoztatásból való kiáramlást, amiből következően továbbra is igen magas a beragadási arány. Ez még akkor is így van, ha a kutatók hozzáteszik: speciális esetekben érdemes lenne inkább befogadó munkahelyekben gondolkodni azok számára, akiknek a piaci munkahelyek szinte biztosan nem tudnak kellően rugalmas kereteket adni. Ez egyúttal azt követelné meg, hogy a rugalmas foglalkoztatási formák kiemelt támogatási rendszere jöjjön létre a közfoglalkoztatásban. Már csak azért is, mert a kutatók a közmunka által elérhető „félutas integrációt” tartós társadalmi tényezőnek tekintik, és úgy vélik, ennek figyelembevételével a közmunkát újra kellene értelmezni. A jövő idő és a feltételes mód használata nyilván nem véletlen.
Mivel a közfoglalkoztatás volumene csökkent, a foglalkoztatás bővülésének nagy része már az elsődleges munkapiacról származik. A KSH adatai szerint 2017-ben százezerrel többen találtak munkát az előző évinél. Az MTA közgazdász kutatói által jegyzett Munkaerőpiaci Tükör 2017-re vonatkozó adatai szerint a 20–64 éves korosztályban a foglalkoztatási ráta a 2014-es 67 százalékról 73 százalék fölé emelkedett. Elérhetőnek látszik a 2020-ra tervezett 75 százalék is. Az Eurostat adatai szerint mindez javuló európai munkapiaci környezetben következett be, de ezzel együtt is jelentős a hazai változások léptéke, hiszen Magyarország a sereghajtók közül az európai középmezőnybe került a Munkaerőpiaci Tükör megállapítása szerint. Hozzátehetjük, a foglalkoztatási ráta 1,8 százalékos éves javulásának csaknem felét a 20–64 év közöttiek létszámfogyása magyarázta.
Tovább árnyalja a képet a Statisztikai Tükör 2018. márciusi kiadványa, amely a munkaerőpiaci folyamatokat elemezte. Itt azt olvashatjuk, hogy bár születtek az inaktívakat munkába segítő kormányzati intézkedések, az idősebbek esetében a nyugdíjkorhatár emelése játszott döntő szerepet a foglalkoztatás növelésében. Ezzel párhuzamosan „a fiatal korosztályok foglalkoztatási mutatóinak javulásában közrejátszott a kötelező oktatásban történő részvétel korhatárának leszállítása, valamint az, hogy a növekvő munkaerőhiány miatt a munkáltatók egyre több diák foglalkoztatására kényszerülnek”.
A szóban forgó fiatalok ebből adódóan bizonyosan nem a képzési többlet révén jutnak munkapiaci lehetőséghez, a korai munkavállalás inkább kényszerként jelenik meg a horizontjukon.
Ez összekapcsolódik azzal az évtizedek óta fennálló problémával, hogy Magyarországon a közoktatási rendszer növeli a társadalmi egyenlőtlenségeket, holott a funkciója éppen az ellenkezője lenne. Ezt a számos kutatás által feltárt tényt támasztja alá egy európai összevetéssel Róbert Péter szociológus. A Tárki 2018-as Társadalmi riportjában publikált tanulmányában a válság előtti és a válság utáni iskolai mobilitási adatokat vetette össze. Arra jutott, Magyarország szinte egyedülálló abban, hogy a felfelé mobilitás – ami abban fejeződik ki, hogy a gyerekek a szüleiknél magasabb iskolai végzettséget érnek el – eleve alacsony volt, és aztán még nagymértékben csökkent is. Más európai országokban a nagyon magas mobilitási szint csökkent valamelyest a tízes években, a lejjebbről indulók esetében pedig emelkedés következett be. Róbert Péter úgy összegez, hogy „a szülő és a gyerek iskolázottsága közti korreláció alapján Magyarországon alacsony a társadalom nyitottsága”, illetve „a családi háttér a középiskolai teljesítményekre is kiemelt módon hat”.
Ugyancsak a Társadalmi riportban Lannert Judit írt arról, hogy a felnőttkori tanulásban visszaesés mutatkozik, holott a 21. századi kihívások a fiataloktól és a felnőttektől egyaránt állandó tanulást és változást igényelnek. Más szereplőktől, például az államtól pedig olyan környezet kialakítását várhatnánk el, ami ezt lehetővé teszi. Ezzel szemben, írja Lannert, „a magyar társadalom Alvin Toffler jövőkutató szavaival élve jövősokkos állapotban van, ha tehetné, megállítaná az idő kerekét, és a fiatalok jövőjeként legszívesebben a saját múltját képzelné el”.
A tanulás szükségessége fejeződik ki Branyiczki Réka és Gábos András tanulmányában is, amelyben azt jelzik, hogy a magas iskolai végzettség és a munka nyújtja a legerősebb védelmet a szegénység ellen. Ráadásul a válságból való kilábalás időszakában „az iskolai végzettség ért jóval többet”. Nem véletlen, hogy elemzésük szerint „a válság enyhülésével elsősorban az általában magasabb státuszúak (másképpen az alsó közép- és középosztály) helyzete javult, akik a pénzügyi és gazdasági krízis során csak átmenetileg kerültek nehéz körülmények közé”. Ha a mobilitás alacsony marad, és az egyenlőtlenségek sem csökkennek, akkor az élethelyzetek tartós és jelentős eltérése, valamint az egyes társadalmi szegmensek válságtűrő képessége is drámaian különböző marad.
Bár Magyarország a jövedelmi egyenlőtlenség szempontjából az európai középmezőnybe tartozik, ha más szempontokat is bevonunk az elemzésbe, a kép sokkal borúsabbá válik. Az anyagi depriváció szempontjából az EU-országok körében kifejezetten rossz a magyarországi helyzet. Romániát és Bulgáriát sikerül csak megelőzni, ha olyan kérdések merülnek fel, finanszírozni tudják-e a háztartások a váratlan kiadásokat, képesek-e az otthonukat megfelelően fűteni, a szükséges tápanyagmennyiséget tartalmazó élelmiszereket meg tudják-e vásárolni.
Súlyosak az egyenlőtlenségek regionális metszetben is. Az európai régiók sorában évek óta az utolsó húsz között szerepel négy magyar régió (Észak-Alföld, Dél-Dunántúl, Észak-Magyarország, Dél-Alföld). Az egy főre jutó nemzeti össztermék uniós átlagban ezekben a térségekben 44 és 48 százalék közé esik, ami arra elegendő, hogy román, bolgár és görög régiókkal osztozzanak az utolsó helyeken.
Decemberben jelent meg az az Eurostat-adat, amely megmutatta, hogy Magyarországon a tényleges egy főre jutó fogyasztás 2017-ben az uniós átlag 62 százaléka volt, vásárlóerővel korrigálva is csak 68 százalék, amivel a legrosszabbul teljesítő országok közé tartozunk. Ezek az elmaradottságról tanúskodó adatok pontosan ugyanakkor keletkeztek, amikor egyébként Magyarországon növekedett a foglalkoztatás és emelkedtek a keresetek. A teljes munkaidőben foglalkoztatottak átlagos bruttója, nem számítva a közfoglalkoztatottakat, 310 ezer forintra ugrott.
Bár a hazai minimálbér bruttó összege 2014-ben elérte a 100 ezer forintot, majd 2017-től aztán a nettó is, a 2019-es adatok szerint a magyar bruttó minimálbér összege euróban számolva hátulról a negyedik helyen áll az unióban.
Mindemellett a Munkaerőpiaci Tükör számos részproblémára is felhívja a figyelmet. Az első, hogy a minimálbér-emelés a költségvetési szférában sok helyütt különböző pótlékok, juttatások terhére történt, a keresetek ezekben az esetekben valójában nem vagy csak alig növekedtek. A második gond, hogy a minimálbér-emelés több esetben felülírta a szolgálati időhöz kötött közszolgálati előmeneteli rendszer kereseti kategóriáit, így a bérek összecsúsztak a bértábla rubrikáiban. A harmadik, hogy a minimálbér-emelést az alacsony hatékonyságú piaci vállalkozások nehezen termelik ki, sok közülük meg is szűnt emiatt. A kutatók példaként említik a kistelepülési boltokat. Az ilyen megszűnő állásokból a munkaerő szinte egyáltalán nem tud máshova áramolni, csak a közfoglalkoztatásba. A minimálbér-emelés mellett zajló ágazati béremelések ellenére pedig „még mindig vannak olyan területek, ahol a keresetek közel egy évtizede változatlanok”.
A 2018-as Társadalmi riportban Hárs Ágnes egyértelművé teszi, hogy Magyarország jórészt az alacsony keresetek miatt vált kivándorlóországgá, mivel „a hazai jövedelmek jelentős, tartós elmaradása folyamatosan ösztönözheti a magyar elvándorlást”. A bérkülönbségekből adódóan a hazatelepítési programok sem szoktak beválni, ezek kudarcára román és lengyel példákat említ a kutató.
Az elvándorlás nem volna önmagában feltétlenül baj, a probléma sokrétűsége és súlyossága további tényezők figyelembevételével válik egyértelművé. Bár a többi keleti uniós tagállamhoz képest nálunk később kezdődött a munkaerő elvándorlása, Hárs szerint az ezt ösztönző tényezők erősek maradnak hosszabb távon is. Már csak azért is, mert mostanra létrejöttek a kitelepültek hálói, ami megkönnyíti a további migrációt.
A legnagyobb bajnak azonban mégiscsak az tűnik Hárs Ágnes szerint, hogy „a közmunkával torzult hazai munkapiacon a munkanélküliség és a munkaerőhiány is magas, a strukturális feszültségek, súrlódások a szakképzettség és a munkaerőpiaci alkalmazkodás azonosítható problémái mellett az elvándorlással járó piactisztulás elmaradásával is összekapcsolódnak”.
Összességében tehát a GDP növekedése alapján prosperálónak látszó magyar gazdaságban, ahol még az átlagkeresetek is emelkednek, valójában az elvándorláshoz vezető alacsony bérek, a nagyrészt beragadáshoz vezető közfoglalkoztatás és a megfelelő képzettségű munkaerő hiánya egyidejűleg merülnek fel megoldatlan problémaként. Az iskolai mobilitás hiánya, a fogyasztási, illetve regionális egyenlőtlenségek tartóssága, a keresetek torz szerkezetű szelektív kiigazgatása mind-mind azt jelzik előre, hogy a jövedelmi feszültség meghatározó tényező marad. Ezt ez a kormány minduntalan a politikai manipuláció változatos eszközeivel igyekszik kezelni, miközben a feszültséget okozó állapotot nem áll szándékában felszámolni, és nem nyit utat a magyar társadalomnak egy kevésbé sokkos jövő felé.
