Forrongó közhangulat

- Kezdjük egy Petri-idézettel: „Mint lépcsőzugban a pormacska: gyűlik puhán a korszak mocska.” Petri György Hírösszefoglaló című verséből akár az is következhet, hogy minden korszaknak van mocska, legfeljebb nem puhán áll össze, hanem nyersen, durván. Ön szerint mi gyűlt fel az elmúlt években vagy évtizedekben?

– Ha nagy periódusokról kérdez, csak az ország félperiferikus vagy zsákutcás helyzetére tudok utalni, ami azt jelenti, hogy nálunk erősek a feudális vonások. A zsákutcából mindig ki akartunk törni, de ezeket a kísérleteket folyton leverték, lásd l848-at, 1918-at, 1956-ot, és utána diktatúrákat vezettek be. Ezután enyhébb idők jöttek, a rezsimek némileg populistábbak lettek, azt mondták, próbáljuk meg a népet kicsit megbékíteni. A nép ezt elfogadta, és szépen hallgatott. 1990-ben megtörtént a csoda, lehetőség nyílt a demokráciára, de valami módon utat vesztettünk – hogy Szekfű Gyula szavait használjam, amelyeket ő még a mérsékelt Bethlen-korszakra értett. Az is elbukott egyébként. Így halmozódtak korról korra a megoldatlan, túlérett és kibeszéletlen problémák.

– De 1990-ben úgy tűnt, mint ha száz év rothadását lehetne kisöpörni a padlásról. Rendben, utólag nevetségesnek hat, de hát miért nem volt ez valódi esély arra, hogy az ország a maga szerény módján becserkéssze a fejlett világot?

– 1980. március 15-én a népi írók társaságában New Yorkban voltam, többek között Gombos Gyulával, aki azt mesélte, hogy nemrég járt Európában a Mikes Kelemen Kör estjein, amelyek a magyar emigráció liberális szárnyának a rendezvényei voltak. Ott arról beszéltek, hogy elég kizavarni az oroszokat, és leváltani a kommunistákat ahhoz, hogy Magyarország olyan legyen, mint Hollandia. Nem tudják, mondta Gombos, hogy a demokrácia és a jólét csak iszonyatos munka eredménye lehet. 1990-ben is ezt hitték, igaz, akkor Ausztria volt a minta. Csak hát a reformszocialistákkal kiegészült új elit nem azt tartotta szem előtt, hogy mit kell tenni a mélyviszonyok átalakításáért és az ország kedvezőbb helyzetéért, hanem rossz reflexei voltak. Leginkább a hatalom megszerzésére és megtartására koncentrált. Antall József elérhette volna, hogy elengedteti az adósságállomány egy részét, de úri büszkeségből nem tette. Azt is eltűrte, hogy a szövetségese, Torgyán József szétverje a termelőszövetkezeteket, amelyek pedig a magyar csoda voltak, a maguk rejtett módján egy polgári – ha tetszik, egy kapitalista – és egy közösségi gazdálkodás elegye. Ebből a sokkból a hazai agrárium máig nem ébredt fel. Ketten szólaltunk fel ez ellen a parlamentben: Csurka István és én. Zéró eredménnyel persze.

– Az 1994-es kormányváltás után azonban jött egy pragmatikus, legalábbis ideológiamentesnek tűnő MSZP és a reformradikális SZDSZ. Akkor miért maradtak el a szokásokat, mentalitást, hagyományokat is érintő változások?

– Békesi László pénzügyminiszterként ragyogó programot tett le, amelyből nem lett volna rögtön jólét, de lefektette volna az alapokat. Csak hát Horn Gyula majd egy évig megakadályozta, hogy reformokba kezdjen, majd kitette a vezetésből. Igaz, utána jött Bokros Lajos, de már kicsit későn. És másfél év múlva ő is menni kényszerült, mert Horn úgy látta, hogy a következő választási győzelem szempontjából Bokros csak tehertétel, márpedig sokkal kell nyerni, hogy az MSZP megszabadulhasson a liberálisoktól. Vesztett, következett Orbán, aki minden ígérete ellenére sem fogott reformokba, csak beleült a Bokros-csomag eredményeibe. Folytathatnám tovább, de világos, mit akarok mondani. A hazai elit nem nőtt fel a feladathoz. Egyre csak a hatalom igézetét bámulta, és ez ma is meggyengíti a demokratikus összefogás erejét. A felgyűlt feszültségek máig itt kavarognak körülöttünk.

– A 2010 utáni orbáni hatalomkoncentrációt és államosítást azzal indokolták, hogy a bajok szétfeszítik az országot, tehát jobb, ha egy erős kéz oldja meg azt, amit az előző kormányok nem tudtak. Ma már látható, hogy ezzel csak kivették a problémákat a leépített demokratikus intézmények és az autonóm szereplők kezéből, de úrrá lenni rajtuk nem képesek.

– És haladnak tovább gátlástalanul, halmozódik a bűn és a kosz. Mindent megtesznek, hogy Magyarország kilépjen a demokráciából, és belépjen egy autokratikus hatalmi rendbe, egy felvilágosulatlan abszolutizmusba. Másrészt, bár a társadalom gyarapodásáért nem tesznek semmit, kegyes és álságos szövegekkel azt állítják, hogy a jólét emelkedik. Orbán úgy véli: mivel a hatalom minden, az erős vagy annak tűnő hatalom mindennél meggyőzőbb érv amellett, hogy a népnek miért kell elfogadnia a fennálló viszonyokat. Ha pedig az emberek nem hisznek eléggé az erőben, akkor meg kell szórni őket némi ajándékkal.

– Akárhogy is, a valóság és a hazugság közti feszültség folyvást nő. Ez látszik is a közvélemény-kutatási adatokon. Egyszerre igaz ugyanis az, hogy a Fidesz vezet, sőt erősödött az elmúlt hetekben, meg az is, hogy a többség szerint rossz irányba mennek a dolgok. Mintha a hit és a kétely egy időben kétfelől tépné a társadalmat.

– Hosszú életem során azt láttam, hogy a behúzott nyakú korszakok és a lázongó időszakok állandóan váltogatják egymást. Ahogy a gazdasági fellendülés és a hanyatlás periódusai is. Ezt nemcsak Marx mondta meg, de előtte Adam Smith – sőt, József is a fáraó udvarában, amikor a hét dús és a hét szűk esztendőről beszélt. Ilyen az emberek gondolkodása is. Amikor nagy változás történik, először mindenki befogja a száját, megpróbálja kivárni, hogy mi lesz. Ez a csend ideje. Én 1944-ben láttam, hogy a társadalom még nem gondolkodott el a jövőn, pedig már itt voltak a szovjet csapatok. Mégis tele voltak a strandok, és énekelték, hogy „Fekete Péter öcsém, te kis ügyefogyott”. Az eszmélkedés egy év múlva indult el. Amikor Rákosi hatalomra került, megint lekushadt mindenki. 1953-ban kezdtek magukhoz térni az emberek. 1957-ben a levert forradalom után még nagyobb lett a csend, hiszen ott akasztófák is álltak. Az igazi eszmélkedés a nyolcvanas évek közepén kezdődött el. De én még a kilencvenes éveket is bénultnak látom.

– És most? Több mint három év után van véleményük az embereknek arról, hogy milyen ország épült ki körülöttük? Vagy el vannak foglalva a saját kis világaikkal?

– Nem, szerintem gondolkodnak, és már vannak válaszaik is. Sok embertől hallom, hogy ha egy rezsim nem a demokrácia irányába halad, az a jólét esélyeit is csökkenti. Van persze egy jelentős réteg, amely mindenképpen kitartana a Fidesz mellett, de igenis létezik egy belső forrongás, ami csak a legizgalmasabb korokban szokott látható lenni.

– De az eszmélkedés, ahogy ön hívja, eltarthat egy jó ideig, nem? Tehát nem arról van szó, hogy pár hónap alatt megfordulhatna az ország hangulata.

– Ez sokáig eltarthat. Senki sem tudja, hogy meddig, és persze az sem jósolható meg, hogy a választásokig lezajlik-e egy fordulat. Az sem világos, hogy a forrongó közhangulat hova vezet, mibe fut ki. Az azonban biztos, hogy nemcsak a korszak mocska gyűlik, hanem lassan a mocsok miatti elégedetlenség is.