Forradalmi buli kicsinek, nagynak
Tanít, nevel, szórakoztat – és hozzá egy kicsit kommunistázik. Ezt a receptet követték az október 23.-i ünnepségsorozat Kossuth téri rendezvényeinek szervezői, akik családi programot, afféle októbriálist álmodtak az ország háza elé.
„Kérek a színpadra egy ÁVH-s kollégát! Jöjjön az ÁVH-s!” Délután két óra után ezt lehetett hallani a Kossuth téren, majd a Metróhoz közeli parkolóban felállított színpadról hamar megérkezett a feloldozás: úgy látom az ÁVH feloszlott, így a sárga csapat megnyerte a kifliket. Hja kérem, a történelmi igazságszolgáltatás!
Igazi kavalkád volt a téren, forradalmi buli: gyermekrajzverseny bumfordi tankokkal és óriási kivágott közepű zászlókkal, olimpiai találkozó a Melbourne-i játékok manapság jórészt Amerikában élő veteránjaival. Régi rádiókból a Szabad Európa egykori műsorai szóltak: hajléktalan külsejű kopottas bácsik hallgatták a régi tudósításokat. Ki tudja, melyik oldalon álltak akkor (ha egyáltalán) de az biztos, hogy ők is akkor voltak pesti srácok. A tér közepén lyukas zászló alatt néhány idős férfi beszélgetett, korukbeli hölgy hallgatta őket, nyakában masnis szalag, mint egy cicának, csak éppen nemzeti színű. A zászlón a lyuk felett a felirat: gyilkosok. Alatta: bűnhődtök. Mögötte meg kérdőjel. „Másodszor már nem azok az oroszok jöttek, akik előtte még barátkoztak is – jött lázba a veteránok egyike – mongol pofájúakat küldtek akik így kiabáltak: fasiszti, fasiszti.
A színpadon a vetélkedőt koncert követte, az apróságok közben lufikardokkal víttak forradalmat, a gyerekek között a zászlóárusnak bejött, hogy nem csak nemzeti és árpádsávos lobogókat árult, de színes Corvinásat és liliommal ékes hat vármegyéset is. Míg a téren egy pörge kalapos fiatalember a „Világ magyarsága” lapot árulta, külföldiek népes csoportját terelgette egy idegenvezető. Hungarians are so patriotic, ezek a magyarok olyan hazafiasak – magyarázta egy amerikai nő elismerően a férjének. Az idegenvezető sietve, magyarázat nélkül vitte el a csoportot egy a villamossíneknél tartott hosszú, fekete molinó előtt: Szabadságot a politikai foglyoknak, szabadságot Budaházynak! Bonyolult lett volna megmagyarázni.
A legnépszerűbb program az országház látogatás volt, ezrek állták végig a sort, hogy láthassák a koronát, a kupolatermet, az őrségváltást. Lehetett emlékpénzt préselni, kifelé és befelé is NENYIT látni és persze fényképezkedni szentkoronával, koronaőrrel. „Anya ez olyan szép, mint egy mese” – rebegte egy kislány. Öreg és fiatal, népes roma család és határon túlról jött csoport lelkesedésén látszott – nekik a parlamenti látogatás a nap csúcspontja.
Persze a többezres sokadalom többsége alighanem mégiscsak Orbán Viktor beszédéért jött. És tényleg, fél öt tájban csak úgy zúgott a tapsvihar, szálltak a nemzeti zászlók, a koronásak, kivágott közepűek, meg a turulos-nagymagyarországos, meg az árpádsávos amikor „a Viktor” bejelentette: az áprilisi választás kétharmados forradalma a küldetés beteljesítése. Az 56-os fegyveres, az 1990-es alkotmányos és a 2010-es kétharmados forradalom kellett ahhoz, hogy újjászülessen a nemzet. 1956 a magyarok befejezetlen története volt az idei esztendőig.
A tömeg tehát lelkesen itta a szónok szavait arról, hogy a magyar történelem igazi céljának beteljesülése a nemzeti együttműködés korszaka: amikor fiatal nő tartott a tömegben magasra egy táblát Budaházy György képével: alatta a felirat, visszatértek az ötvenes évek. Találkozunk a Kozma utcai börtönnél 18 órakor. Semmi perc alatt két kigyúrt, fülhallgatós fiatalember termett a nő mellett és meggyőző érveket suttoghattak a félébe arról, hogy miért érdemes elhagynia a sokadalmat. Közben persze szálltak a lobogók, lelkesen tapsoltak az emberek amikor megtudták: „nem engedhetünk a kétségeknek, mert akkor veszítünk... Egy évünk van arra, hogy felvegyük a tempót...”
Hogy miért pont egy évet adott Orbán Viktor a sikeres magyar élet alapjainak megteremtésére? Ki tudná most megmondani. De aligha kétséges: hamarosan kiderül.
