Fogd a pénzt és fuss!
A vállalati csúcsmenedzserek bérezését vizsgáló nemzetközi felmérések több meglepő eredményt hoztak. A legnagyobb az, hogy a topmenedzserek nagy része belemenne akár 28 százalékos fizetéscsökkentésbe is, ha izgalmasabb, élvezetesebb munkája lenne, és ha a hasonló beosztású társaikat ezzel a „kevéssel” is megelőznék. Persze van miből engednie annak, aki évi százmillióból kénytelen kijönni. A legrejtőzködőbb belső körnek tartott menedzservilágról a PwC Magyarország munkatársai készítettek felmérést. BUJÁK ATTILA írása.
Hogy a közepébe vágjunk, elsőre rögtön azt kértük Vida Zoltántól, a PwC HR-menedzserétől, a felmérések egyik témagazdájától, hogy mondjon néhány becsült számot. Mi tekinthető a magyar mezőnyben „közepes nagyságrendű cégnek”, nagymenőnek, és főleg: mennyit keresnek a nagy cégek „egyes számú emberei”?
– A pontos vezetői fizetések csak kevés esetben ismertek – mondja Vida Zoltán. – Magyarországon közepes méretű cégnek számít az 500-1000 főt foglalkoztató vállalat. De ez csak becslés, nem célszerű pusztán a létszám alapján kategorizálni a vezetői fizetéseket.
A „céges körből” vegyük is ki a bt. formában működő trafikot, a családi alapon üzemeltetett éjjel-nappalit. Egy közepes méretűnek mondott magyar cégnél a vezérigazgatók zöme évi bruttó 20-40 milliót keres, a bonyolult összetételű, kívülállónak nehezen érthető juttatásokon (bónuszokon), prémiumokon kívül.
És persze vannak „nemkívánatos bónuszok”. A megfeszített munkatempó mellett előbb-utóbb jelentkező menedzserbetegségek, a cukorbaj, a szív- és keringési panaszok, az álmatlanság vagy a mentális összeomlás. A nagy pénz nagy kockázat, hát még a „felső egyszázalékos” tartományban, ahol állítólag már százmilliós tételben játszanak.
Magyarországon nem elterjedt divat a lapok által annyit emlegetett speciális menedzserszerződés vagy „a szimbolikus egydolláros fizetés”. Steve Job, az Apple nemrég elhunyt legendás főnöke talán megengedhette magának ezt a morális luxust, mert „volt hozzá háttérbázisa”. Ha a magyar vezérigazgatók fizetését a referenciának tartott németekével vetjük össze, nagyjából hármas-hatos szorzóval számolhatunk. Ami egy magyar vezérigazgatónál évi százmillió (és ez talán a csúcs), az egy hasonló müncheni cég élén 350–600.
Ennél is (lé)dúsabbak az angol menedzser-folyószámlák. Más a tradíció, a respektus és a díjazás. Angliában gyakoriak a „hosszú távú üzleti javadalmak”: a szerződő menedzser, cégvezető később, az eredmények jelentkezése után, néha öt-tíz év múlva jut a pénzéhez. Ez már-már felér egy „hosszú távú befektetéssel”. A tipikus magyar menedzserek ebben a javadalmazási formában kevésbé részesülnek, és egyébként is kevéssé kedvelt ez a forma. A magyar menedzser szemében annál kisebb értéke van a pénznek, minél távolabbi a kifizetés dátuma, és általában hasonló a kontinentális menedzservilág attitűdje.
Angliában, ahol a tőzsdének nagy hagyománya van, és az emberek „szívesen elfogadnak” kisebb-nagyobb, mondjuk százezer fontos részvénycsomagokat is, nem számít szokatlannak az egymillió fontos (!) menedzserfizetés. És az angol közvélemény nincs is annyira kiakadva ettől, mint a magyar (általában a kelet-európai) közönség.
Magyarországon a csúcsvezető fizetése nemritkán politikai játszmák, parlamenti kiszólások tárgya. („Döntse el végre, képviselő úr, hogy a nagybankok százmilliós menedzserei vagy az emberek mellett áll-e.”) Miniszterelnökünk, a korai Orbán 1998-ban, a Postabank elnökét célozva több nyilvános nyilatkozatban pöttyintette el: „P. úr pedig csak ne panaszkodjon az X milliós fizetése mellett.” Simor hét- (vagy két-) millióját hetekig pertraktálta a magyar sajtó, a végén uniós égés lett belőle. De el kell árulnunk, hogy az MNB elnöke havi bruttó hétmillióval árnyékba kerülne a hazai üzleti szféra igazi nagyágyúi mellett.
– Persze az sem közömbös – mondja Vida Zoltán –, hogy mennyi a fizetés mellé csapott éves prémium, ha van ilyen.
Tényleg, vajon mennyi a magyar középkategóriás felső vezető prémiuma? Talán évi tízmillió. De ezt Vida Zoltán kis kérdőjellel mondja, mert ez sok más tényezőn múlik, mint például a vállalat tevékenysége vagy az adott évben elért eredmény.
Hogy ki tartozik Magyarországon a „vezető menedzseri top tízbe”, sok újat nem mond. Sorrendet nehéz felállítani, meglepetések azonban nincsenek. A vezető cégek egy része persze külföldi tulajdonú, de itt vannak a hosszú múltra visszatekintő magyar cégek is, mint például a Mol vagy az OTP, a nagy gyártó vállalatok, az informatikai és telekommunikációs cégek, a bankok menedzserei.
A várakozásokkal ellentétben a kockázatvállalás lovagjairól kiderül, hogy alapjában véve nem kedvelik a nagy kockázatot. A fejlett régió (általában Európa) vezető menedzserei, ha tehetik, kerülik az igazán éles helyzeteket. Márpedig létük lényege, elképesztő díjazásuk indoka lenne merész és offenzív fellépésük. De ha a saját javadalmazásáról (pontosabban annak kockáztatásáról) van szó, az európai menedzser igen körültekintő. A gyorsan növekvő fiatal gazdaságok (Kína, Brazília, India) vezetői már könnyebben elfogadják a magasabb bónuszokkal járó, de bizonytalanabb üzletek csábítását. A magyar (és az európai) gazdasági vezérek háromnegyede a „jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok” elvét követi, csak a negyedük túzokpárti.
Több hivatkozásból is kihallható, mennyire hasonló mentalitásúak a magyar és az európai felső vezetők, leszámítva, hogy a magyarok nyugati társaiknál kevesebbet keresnek. Pedig a felső vezetők zömét, törzsállományát – Vida Zoltán szerint – ma már a külföldi alapítású leányvállalatoknál is a magyarok adják. 1990-ben ha valaki körülnézett egy újonnan alapított cégnél, német, amerikai, brit, japán, olasz vezetőket látott. Ma nemritkán csak a cégvezetőt vagy a gazdasági igazgatót delegálja a központ. A többiek helyiek.
A 158 országban működő PwC-nél szorgalmazzák is, hogy minél több fiatal munkatárs próbálja ki magát idegen környezetben. A PwC magyarországi irodájában is számos vendégjátékos dolgozik, van olyan brit származású úr, aki Moszkvából érkezett Budapestre.
Friss fejlemény, hogy a válság és a mérsékelt gazdasági eredmények hatására egyre több részvényes vitatja a magas vezérigazgatói fizetések jogosságát, s némi korlátot szabna. Ahogy a sajtó írja: kitört a részvényesek lázadása. Addig sok mindenre gond nélkül rábólintottak, amíg az osztalék is elfogadhatóbb volt. Nemrég Amerikában a Citibank, Angliában a Royal Bank of Scotland, Németországban a Deutsche Bank részvényesei sorra megfúrták a magas prémiumokat.
Az egyik felmérés érdekes részlete volt a kérdés: hogyan is viszonyulnak a vállalatok vezetői a kollégák bérezéséhez. A válaszokból kibontakozó kép felettébb érdekes: a felső vezetők zöme akár kisebb fizetéssel is beérné, „ha az több lenne, mint a hozzá hasonló beosztásban dolgozó vezetőké”.
A gazdaság – tesszük hozzá – lehet globális, az úrhatnámság ma is feudális.
