Eltűnt festmények nyomában

Az utóbbi idők felhozatalára aligha lehet panasza a Virág Judit Galéria és Aukciósháznak, szinte egymást érik a szenzációs leletek. Néhány évvel ezelőtt, egy szakmai ártalmaktól nyilván nem mentes, lányával mozizó művészettörténész belegyökerezett a zsöllyébe, amikor a Stuart Little, kisegér című film jelenetében, Hugh Laurie és Geena Davis nappalijának hátterében meglátta a magyar avantgárd egyik fényes csillagának, Berény Róbertnek majd száz éve eltűntnek nyilvánított, Alvó nő fekete vázával című képét. Ahogy Barki Gergely – a művészettörténész – számtalan viszontagságos kaland után visszaszerezte a festményt, az maga is filmvászonra kívánkozó történet, de a boldog magyar végkifejletet mégis az hozta meg, hogy a műkincs a Kongresszusi Központban Virág Judit kalapácsa alatt landolt.

Berény Róbert: Alvó nő fekete vázával

Amúgy a kalapácshasználat, a műtárgyak ismertetése, maga a kikiáltás és az árverés teljes lebonyolítása  köztudottan férfimunka, vagyis még egy – na jó, Virág Judit művészettörténész lányával, Annával együtt újabban már két – nő számára is kemény fizikai, pszichikai és mentális teljesítmény. Elég egy rosszul megválasztott dátum vagy előre nem látható tényező, és borul minden. Az aukciózók rémálma, az érdeklődés hiánya lehet belpolitikai, meteorológiai vagy családi okokra visszavezethető, végül is mindegy, ­miért nem jön a közönség: volt rá példa, hogy a városon átsöprő hóvihar bénította meg a közlekedést és kis híján az árverést is, de előfordult, hogy a hónapokkal korábban kitűzött dátumra véletlenül, a választások előtt beesett az aktuális miniszterelnök-jelöltek televíziós vitája (nem, ez valóban nem a közelmúltban történt), de ennyi erővel elnéptelenítheti a termet akár egy ballagás is, ilyenkor hiába csúcsminőségű a katalógus, tökéletes az installáció,  mégis őrjítő a kiszolgáltatottság.

Az idei őszi árverést szerencsére nem veszélyeztette természeti katasztrófa, érdembeli, nyilvános politikai párbeszédnek pedig esélye sem volt a térségben, úgyhogy a gyűjtők zavartalanul örülhettek az aukció vadonatúj, izgalmas  tételének, egy stuttgarti ingatlaneladás melléktermékeként felbukkant, Mattis Teutsch János világhírű (szintén avantgárd) festőművész képeit tartalmazó mappának. A teljes berendezéssel értékesített villában az ingatlanos egy radiá­­tor mögött találta a számára értelmezhetetlen szignójú, 1914 és 1959 között készült műveket, ezért becslést kért a legnagyobb stuttgarti aukciósháztól, melynek kiküldött szakértője értéktelennek minősítette a leletet. Mindannyiunk nagy szerencséjére – még mielőtt a tulaj a lomtalanító konténerbe hányta volna az egész paksamétát – az aukciósház visszahívta az ingatlanost, hogy mégiscsak szánna egy kerekebb összeget a képekre, úgyhogy megnyugtató módon a gyűjtemény művészettörténész kutatók kezébe került.

Fotó: Kovalovszky Dániel

A képek története nyomán két család, egy náci kiskatonából nagykövetté  vált karrierdiplomata és sztárújságíró fia, valamint a sepsiszentgyörgyi festő művész leszármazottainak regénye bontakozott ki négy szálon futó cselekménnyel, elő- és utójátékkal. Erwin Wickert, aki a nemzetiszocialista párt tagjaként, Hitler rádiópropagandá­­jáért felelős követségi alkalmazottként dolgozott a háború alatt Ázsiában, 1948-ban „nácitlanítási” bizonyítványt szerez, több országban, különféle beosztásokban képviseli Németországot. A Német Szövetségi Köztársaság bukaresti nagyköveteként, a hetvenes években ismerkedik meg az akkor már tíz éve halott Mattis Teutsch fiával, Mattis Jánossal, tőle vásárol képeket, amelyeket az ő halála után fia, Ulrich Wickert, az ARD ünnepelt riportere örököl, majd továbbajándékozza kollégájának és barátjának, Ulrich Frank-Planitznak. A dupla családregény utolsó fejezetében az erdélyi festőművész radiátor mögött felejtett remekművei visszajutottak Budapestre, és új gyűjtők birtokába kerültek.

Hogy kik is azok a gyűjtők? Egyre kevésbé lehet tudni. A hatvanas-hetvenes években még megélt a régi sztereotípia, hogy orvosok, ügyvédek, kisiparosok vadásznak jutányos árú prédára, a menők, a szocializmus saját gyártású arisztokratái, korábban burzsujok. Voltak, akik tematikusan gyűjtöttek, voltak, akik befektetésként tartottak műtárgyakat, a többségük tutira ment, vagyis nemigen vállalva a kortárs művészek árfolyamának kockázatát megmaradtak az értékállónak aposztrofált klasszikusoknál.

A diszkréten, lehetőleg nem a BÁV főbejáratánál parkoló Škoda Felicia-tulajdonosok persze ismerték egymást, ahogy az árverés személyzete is nevén szólította a törzsközönséget, de ezek az idők régen elmúltak.

A személyes kapcsolatokon azért most is sok múlik, az információ megfelelő áramlása, mennyisége és minősége egyaránt érdeke verőnek és vevőnek, de már közel sem biztos, hogy ugyanaz a személy emeli a kezét vagy a tárcsát, akinek a szalonját értéknöveli majd az új szerzemény. Telefonon és online érkeznek a licitek, nemhogy egy légtérben, de egyazon földrészen sem kell lenniük a feleknek, egyesesek véleménye szerint akadnak, akik nem is ezen a bolygón élnek, de ez már nem tartozik a tárgyhoz. Az viszont igen, hogy a legmagasabb árat tartó győztestől a kötelező gratuláció után csak annyit kérdez az üzletet lebonyolító munkatárs, „milyen névre állíthatom ki a számlát?”, a válasz meg úgysem mond semmit…

Jelentős változás, hogy a fiatalabb korosztály aktivizálódásával lényegesen megnőtt a kortársak iránti kereslet, határozottan divatba jött a műterem-látogatással kombinált ismerkedés, az alkotás folyamatát is nyomon követő, ezáltal a művész munkásságát alaposabban megismerő, mélyebb kötődés.

A Virág Judit nevét viselő galéria és aukciósház az utóbbi időkben klasszikus családi vállalkozássá alakult. Legkisebb lánya, aki a három közül némi hezitálás után mégiscsak anyja pályáját választotta, művészettörténészként ma már aukcióvezetésben és katalógusszerkesztésben is a társa lett, férje, Törő István a cég üzleti ügyeit menedzseli, és akivel talán meg sem ismerkedett volna, ha jó húsz évvel ezelőtt a férfi nem téved be az akkor még Pasaréten műterem-galériát üzemeltető exmuzeológushoz. Törő ötlete volt, hogy a kilencvenes években lassan körvonalazódó hazai műkereskedelem belső köreit lenne érdemes megcélozni – nemcsak minőségben, de topográfiailag is –, így költöztek a műkincsek mozgásának rezdüléseire különösen érzékeny Falk Miksa utcába. A hosszú távú üzleti stratégia és a mindenkori piaci taktika útvesztőiben biztosan eligazodó férj nevét a művészettörténethez, műkereskedelemhez esetleg analfabéta, viszont a nagy, nemzetközi pókerbajnokságok iránt érdeklődő körök is elég régen és elég jól ismerik.

Virág Judit őszinte elismeréssel adózik az összpontosítást, visszafogottságot, állóképességet és fegyelmet követelő teljesítmény előtt, és egyáltalán nincs ellenére, ha akad a környéken valaki a családból, aki nagy biztonsággal meg tudja állapítani, milyen lapjárás esetén kell simán dobni vagy éppenséggel bátran all int mondani.