Ellenségadagolás patikamérlegen – Félix Anikó: Senki sem születik kirekesztőnek

Ha egy társadalomban hiányoznak a konszenzuális értékek, akkor a többséget nem nehéz megosztani szélsőséges nézetekkel – mondja a 168 Órának Félix Anikó szociológus. Úgy véli, egy kormányzati szerepet betöltő párt esetében elsősorban a stratégia és a taktika része, hogy milyen megosztó társadalmi ügyeket emel be a közbeszédbe. A különböző ellenségképző diskurzusok többféle viszonyrendszerben is felépíthetők, és ha ez megtörtént, akkor a hatalom patikamérlegen kiszámolva adagolhatja, hogy szerinte aktuálisan éppen mely csoportok felől éri támadás a társadalmat. Hogy aztán megvédhesse a többséget a kisebbségtől.

2019. augusztus 4., 07:25

Szerző:

– Az elmúlt hónapokban mintha összehangolt kormányzati támadás indult volna az LMBT-közösség ellen. A társadalomtudós is így érzékeli?

– Ez a most érzékelhető „felívelés” nem a semmiből jött. Talán az egyik legfontosabb előzmény, hogy a jelenlegi kormányzat már az Alaptörvénybe beiktatta: a házasság egy férfi és egy nő között létrejövő életközösség, amelyből így egyértelműen kizárta a homoszexuális párokat. Ez megadta az alaphangot a továbbiakhoz. Érdemes megemlíteni azt a Fővárosi Közgyűléshez benyújtott módosító indítványt, amelyben kormánypárti politikusok, köztük Tarlós István kérték Budapest közterületeiről való eltávolítását azoknak az eseményeknek, amelyek kiválthatják a „lakosság többségének megbotránkozását”. Nem volt ugyan explicit módon kimondva, de a beadvány megfogalmazásából egyértelmű, hogy a Pride-ra céloztak. A társadalmi nemeket mint ellenségképet középpontba állító „genderezés” szintén ebbe a folyamatba illeszkedik. A mostani kormányzati támadás aktualitását talán az adhatja, hogy a hivatalos szélsőjobboldalnak a homofóbia maradt gyakorlatilag az egyik utolsó kártya a kezében, logikus, hogy a kabinet ezt is megpróbálja kivenni a kezéből.

Fotó: Bazánth Ivola

– Melyek azok a tipikus szélsőséges topikok, amelyek rendszereken átívelve újra és újra felbukkannak?

– A szélsőséges narratíva kiindulópontja szinten minden esetben a „mi” és az „ők” csoportjának valamilyen kritériumrendszer szerinti szigorítása. Az, hogy pontosan kik tartoznak bele aktuálisan egyik vagy másik csoportba, miként történik ennek a keretezése, és mindez milyen szélesebb politikai agendába ágyazódik, az mindig az adott kontextus függvénye. Kutatóként a szélsőjobboldal által felkarolt témaköröket különböző diskurzusok keretében értelmezem, ezek olyan átfogó témákat jelölnek, mint például a demográfia, a szociálpolitika, a kisebbségi jogok, a kriminológia vagy a tágabb értelemben vett védelem. Mindezen nagy témakörökön belül megkülönböztetem egyrészt az adott probléma neutrális megfogalmazását, például a demográfiai diskurzuson belül a csökkenő vagy stagnáló népességszámot, és ennek a szélsőjobboldali keretezését, miszerint az aktuális „ők” csoportja „túlszaporodik”, túl nagy számban érkezik a „mi” csoport határán belülre, vagy éppen más „eszközöket” vet be a „mi” csoport népességének csökkentésére. Ugyanígy a szociálpolitika esetében például rá lehet mutatni objektíven az újraelosztási rendszer bizonyos problémáira, ám ezt meg lehet úgy is tenni, hogy azt kifogásoljuk: bizonyos „ők” csoportjai túl sokat kapnak a „mi” csoportjával szemben. De hasonló logika mentén kereteződnek más témák esetében is a szélsőjobboldali diskurzustopikok.

– Vagyis átfogó társadalmi problémákat is lehet úgy megfogalmazni, hogy azok megbélyegzők legyenek különböző kisebbségekre nézve?

– Pontosan akkor tudja a szélsőjobboldal növelni a bázisát, ha olyan témákat fog meg és keretez újra, amelyek rezonálnak a társadalom bizonyos csoportjainak problémáira, élethelyzetére. Mindez sokszor együtt jár azzal a megfogalmazással, hogy „mi vagyunk azok, akik végre kimondjuk a problémát”.

– Miért lehetnek sikeresek a különböző kirekesztő nézetek?

– A „mi” és „ők” csoportbontásban a „mi” csoport kohézióját nagyban növelheti, hogyha van, ami ellen össze lehet zárni. Amikor erős a megosztottság egy adott társadalomban, jó ötlet lehet megjelölni egy vagy több csoportot a bajok forrásaként, ami egyúttal alkalmas arra is, hogy az adott politikai szervezet egyéb irányú tevékenységéről elvonja a figyelmet. Persze sok függ attól, hogy egy társadalomban mennyire vannak jelen, illetve mennyire vannak kikényszerítve konszenzuális értékek. Ha ezek hiányoznak, akkor a többséget nem nehéz megosztani szélsőséges nézetekkel.

– Ha egy politikai erő beáll egy szélsőséges nézet mögé, ezt meggyőződésből vagy taktikai okokból, azaz politikai haszonszerzés reményében teszi-e?

– Mindkettőre van példa. Egy alulról szerveződő mozgalom esetében inkább a hitrendszer irányítja a közösséget, általában a valós meggyőződésük tükröződik a radikális álláspontjukban. Egy adott politikai rendszerbe már betagozódott, netán kormányzati szereppel bíró párt esetében elsősorban a stratégia és a taktika része, hogy milyen megosztó társadalmi ügyeket emel be a közbeszédbe.

– Ha viszont taktikázik egy kormány, akkor nagyon pontosnak kell lennie, nehogy elmérje a gyűlöletpropagandát. Hogy áll ezzel a Nemzeti Együttműködés Rendszere?

– Ebben komoly teljesítményt tud felmutatni, képes rezonálni a különböző társadalmi problémákra, pontosabban képes azokat a saját számára a leginkább hasznos módon keretezni. A magyar társadalom minden szempontból – gazdaságilag, politikailag, regionálisan – végletesen megosztott, márpedig egy ilyen helyzetben a fenyegetettség érzésének felerősítése rendkívül hatékony eszköz. A különböző ellenségképző diskurzusok többféle viszonyrendszerben is felépíthetők, majd a hatalom patikamérlegen kiszámolva adagolhatja, hogy szerinte éppen mely csoportok felől éri támadás a társadalmi többséget.

– Ez szimpla politikai eszköz, vagy a kormányzati ideológia lényege? A kormány hisz is abban, amit kommunikál?

– A végeredmény szempontjából sajnos mindegy. Lényegtelen, hogy átélésből, hitből élezi-e a társadalmi konfliktusokat, vagy csupán politikai megfontolásból. Amint a gyűlöletpropagandából fakadó intézkedések kormányzati szintre érnek, a motiváció másodlagossá válik.

– De akad olyan kormányzati intézkedés, amelyről utólag kiderül, hogy legfeljebb kommunikációs hatása volt. A Stop, Soros! törvény nyomán például egyetlen fillér bevétel sem folyt be a civilszervezeteket fenyegető különadóból.

– Csakhogy a Stop, Soros! lényege nem az adóbeszedés, hanem a civilszervezetek megbélyegzése, megfélemlítése, a működésük megnehezítése. Ez több puszta kommunikációs trükknél, súlyos hatású politikai döntés. Persze a saját tábornak szóló összerántó üzenet is fontos volt: a „mi” megvédése a külföldről finanszírozott, civileknek álcázott politikai ügynököktől.

– Min múlik, hogy éppen melyik topikot érdemes elővennie vagy pihentetnie egy olyan pártnak, amely nem válogat az eszközökben?

– Alapvetően azon múlik, hogy az adott politikai erő mely világpolitikai, európai uniós tényezőkkel szeretne jóban lenni. Ha a nyugat-európai államokkal legalábbis normalizált viszonyt akar kialakítani egy közép-európai ország, akkor például óvatosan kell bánnia az antiszemitizmussal. Már csak azért is, mert nem csupán a jobbközép pártok, hanem a pártrendszerbe már betagozódott nyugat-európai szélsőjobboldali formációk is sokat enyhítettek a korábbi antiszemita politikájukon. Nem lettek érzékenyebbek, viszont mivel a migrációellenesség vált a legfontosabb üzenetté, az ellenségképek közti viszonyrendszer megváltozott, és ezen narratíva szerint a muszlimokkal szemben a többséggel együtt a zsidóság is veszélyeztetett csoporttá vált. Egy hatalmon lévő politikai erő bármikor nyithat bármelyik társadalmi csoport felé, ideiglenesen beemelheti a „mi” bástyái mögé, sokszor elég annyi, ha változtat az ellenségképző diskurzus irányán. Fordítva is igaz: bárkit kitaszíthat a „mi” köréből, ha érdekei úgy kívánják. Sőt egymás ellen is fordíthat aktuálisan „kívülre” vagy „belülre” helyezett csoportokat.

– Ezek bonyolult vagy könnyen alkalmazható politikai technikák?

– Nem annyira bonyolult. A dán, a svéd vagy épp a holland szélsőjobboldali pártok például, amelyek korábban egyáltalán nem voltak toleránsak a melegekkel, a migráció elleni küzdelmükben most az LMBT-közösség jogainak védelmezőiként lépnek fel. Legalábbis a melegek esetében azt a fenyegetettségérzetet próbálják erősíteni, hogy a bevándorlók befogadásával, a muszlim vallás elterjedésével veszélybe kerülhetnek az eddig kivívott jogaik, illetve ők maguk is. Az világosan látszik, hogy a társadalomban általában nem önmaguktól alakulnak ki, erősödnek meg vagy halványulnak el a különböző ellenségképek, hanem a politikai manipulációval szoros összefüggésben.

– Fókuszba helyezhetők adott csoportok, míg másokról elterelhető a figyelem?

– Pontosan. Ráadásul nem csak kormányzati pozícióban lévő politikai erő képes erre. Az akkor még szélsőjobboldali Jobbik annak idején egyetlen szóval építette fel a támogatottságát. A „cigánybűnözés” kifejezés térnyerése egyúttal azt is jelzi, hogy a magyar társadalomban ezzel kapcsolatban nem volt elég gátlás. Ha kellő erővel épül propaganda arra, hogy egy adott társadalmi csoport veszélyes a többségre nézve, akkor bekapcsol az emberek védelmi ösztöne. Ha ez a kisebbség kikerül a fókuszból, csökken a veszélyérzet, eltompul a védelmi ösztön. Viszont bármikor újra bekapcsolható.

– A magyar társadalom más nemzetekhez képest mennyire immunis a szélsőséges nézetekkel szemben?

– Kelet-Európában a szélsőséges nézetek kevésbé vannak karanténban, mint tőlünk nyugatabbra. Nálunk például sokkal inkább összemosódnak a jobbközép és a szélsőjobb eszméket képviselő politikai csoportok, mint Nyugat-Európában. De ettől függetlenül is, a felmérésekből az tűnik ki, hogy a magyar társadalom egésze fogékonyabb a különböző, leginkább jobbról érkező szélsőséges eszmékre.

Fotó: Bazánth Ivola

– Baloldali politikai erők is építenek erre?

– Egyes attitűdvizsgálatok azt mutatták, hogy bizonyos előítéletek terén nincs jelentős különbség a mérsékelt jobboldali és baloldali szimpatizánsok között, ennek ellenére azt azért nem látni, hogy informális kiszólásokon túl tudatosan építenének ezekre.

– Melyek jelenleg a meghatározó baloldali szélsőséges nézetek?

– A baloldali populista pártok ugyanúgy a „mi” és „ők” határainak meghúzásával operálnak, mint a szélsőjobb, csak más kritériumrendszer alapján. Számukra a „mi” kategóriája általában az „egyszerű embereket” jelenti, akik szemben állnak az elittel, a brüsszeli bürokráciával. Persze azt is fontos elmondani, hogy a szélsőbal és a szélsőjobb nézetrendszer sok esetben összeér. Egyébként a mainstream baloldali pártokban is felbukkannak szélsőséges nézetek, a brit munkáspárt esetében felmerült az antiszemitizmus vádja, a német és a svéd szociáldemokraták pedig a bevándorlással kapcsolatban tettek a jobboldali retorikára hajazó kijelentéseket.

– A társadalom többsége általában megbélyegzi azokat, akik fogékonyak egy-egy szélsőséges nézetre. Ez a megfelelő reakció?

– Nem tartom annak, és úgy gondolom, hogy nem innen kell indulni. Sokkal inkább azt kell megnézni, hogy mik azok a társadalmi mechanizmusok, problémák, amelyekre az emberek a szélsőséges eszméket képviselő csoportoknál találnak válaszokat. Ez összefügghet a kiszolgáltatottság érzésével, ha valaki veszélyben látja a saját egzisztenciáját, úgy érzékeli, nem kap kellő védelmet az államtól, hogy rosszul és igazságtalanul működik az állami újraelosztás rendszere. Az e miatti frusztráltságot nem az egyes emberek düheként kell értelmezni, hanem a rendszerszintű problémákat kell keresni. Egyébként nem csak negatív oldalról lehet értelmezni a kérdést, hiszen sok esetben az eszme köré épülő csoport közösséget, adott esetben védőhálót, tehát pluszt ad a benne lévő embereknek. Ezen túlmenően egyetlen ember sem azonosítható egy általa vallott eszmével: senki sem születik kirekesztőnek, és a változás lehetősége mindenkiben megvan. Egy biztos, a stigmatizáció lehetetlenné teszi a kommunikációt.

– Rendben, a megbélyegzés nem megoldás. De mit kellene tennem, ha a szomszédom, a munkatársam, az ismerősöm gyűlöli a romákat, a melegeket vagy a migránsokat, és ennek hangot is ad?

– Nem könnyű helyzet. Abból érdemes kiindulni, hogy vannak közös problémáink, amelyek összekötnek minket. Ezt az érdekazonosságot éppen azért nehéz felismerni, mert a valós problémák különböző álcákkal, például idegengyűlölettel, romaellenességgel vannak leöntve. Ez elhomályosítja a tényt, hogy adott esetben közös gondról van szó. Bizonyos szociálpszichológiai kutatások azt mutatják, hogy az ellentétes nézeteket vallók közötti közeledést elősegíti a minél több kontaktus, találkozás, ugyanakkor nem mindegy, hogy milyen helyzetben és milyen témák mentén folyik ez a diskurzus. A szélsőséges eszmékről való közvetlen eszmecserék, vagy hogy ha egy magát „toleránsnak” valló személy egy kialakult előítéletekkel rendelkező társát arról próbálja meggyőzni, hogy nem jól gondolkodik, nem feltétlenül csökkenti, inkább még növeli is a távolságot. Sokkal többet ér, ha az érintettek érzelmileg kevésbé megérintő, köznapi témákról tudnak beszélgetni. De nemcsak az egyén szintjén, hanem a politika világában is meg kellene találni azt a neutrális nyelvezetet, amellyel kiemelhetők a valós problémák a különféle szélsőséges keretezésekből. Ebben a baloldalnak súlyos adóssága van: vagy hallgat, vagy saját maga is szélsőséges értelmezésben tálalja a fontos társadalmi ügyeket.

– De nem kerül eleve hátrányba az a politikai erő, amely észérvekre építve közelít meg egy társadalmi problémát, míg a másik oldal szélsőséges érzelmekre alapozva?

– Olyan új nyelvezetre lenne szükség, amelyben az észérvek mellett megjelennek az érzelmek és a szolidaritás is.

– Képes lehet egy politikai erő visszamérséklődni, ha korábban éppen a fóbiák felerősítésének köszönhette a sikereit?

– Ha egy adott párt a fenyegetettségérzés fenntartására alapozza a stabilitását, akkor ilyen fordulat aligha képzelhető el. Inkább egyfajta hintapolitikát folytat, vagyis az ellenségképző viszonyrendszereken belül folyamatosan áthelyezi a hangsúlyokat: erősíti, illetve mérsékli az adott csoportokkal szembeni kirekesztő retorikát.

– Mennyire könnyű vagy nehéz lebontani a társadalom veszélyérzetére építő kormányzati politikát? Az állami gyűlöletpropaganda megszűnése azonnal éreztetné a hatását?

– Azonnal nem, a sebek lassan gyógyulnak. A társadalomban sokáig hat a gyűlöletpropaganda, másfelől a megtámadott csoportok is hosszú ideig hordozzák az elszenvedett sérelmeiket. Minden leszivárog a társadalom mélyrétegeibe. Nagyon sok szinten kell kibeszélni a fájdalmakat ahhoz, hogy esély legyen a megbékélésre.

A gödöllői HÉV-vonalán maszturbáló férfi esete napokig lázban tartotta az olvasókat. Kerepes polgármestere, Gyuricza László ultimátumot adott a férfinak: ha nem adja fel magát, a tevékenységéről készült felvételt nyilvánosságra hozza. Kérdés, hogy tett szert a polgármester a felvételre, illetve vajon jogszerűen használta-e fel?