Egyre nő a halálesély – Látványosan elvált egymástól a gazdagok és a szegények ellátása
A GKI Gazdaságkutató Zrt. Az egészségügy helyzete Magyarországon címmel készített kutatást, amelyet nemrég hoztak nyilvánosságra. A megrajzolt tendenciák, a közzétett statisztikák aligha okoznak meglepetést, hosszú ideje ismert, mennyire rosszak az ország egészségügyi mutatói annak ellenére, hogy számos területen a világ élvonalába tartoznak a magyar orvosok. A kutatás talán legmarkánsabb megállapítása az, hogy az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférésben egyre több az akadály, ráadásul az állam érzékelhetően nem is abba az irányba halad, hogy ezen javítson. Elavult struktúrát tart fent, és tudatosan a magánegészségügyi rendszer felé tereli a betegeket, azoknak a szolgáltatásoknak az igénybevételét viszont csak a társadalom egy szűk rétege engedheti meg magának. Annál szűkebb, minél költségesebb az ellátás.
Az elmúlt 13 évben reálértéken 13 százalékkal csökkent az állami hozzájárulás, miközben a magánkiadás a kétszeresére nőtt, az egészségügyi kiadások harmadát az emberek már saját zsebből fizetik.
Az elemzés egyik legelkeserítőbb megállapítása, hogy a vizsgált országokban (Ausztria és a V4) hazánknak a legrosszabb az úgynevezett humán fejlettségi mutatója (az emberi jólét minősége), illetve az egészségügy hatékonyságát jelző egészségügyi fogyasztási indexet tekintve is az utolsók vagyunk.
Magyarországon a születéskor várható élettartam 4,5 évvel (75,8-ra) emelkedett ugyan 2000 és 2017 között, de még így is mintegy öt évvel elmarad az Európai Unió 28 tagországának átlagától, és a többi visegrádi országénál is alacsonyabb. A férfiak átlagosan csaknem hét évvel kevesebbet élnek, mint a nők. A humán fejlettségi mutató az emberi jólét fogalmát a GDP-nél szélesebb körben értelmezi: a születéskor várható élettartamot, az iskolázottságot, az életszínvonalat, a vásárlóerő-paritáson számított egy főre jutó bruttó hazai terméket is figyelembe veszi. Ez a V4-ek közül nálunk a legalacsonyabb. Magyarországon a 15 évnél idősebb lakosság csaknem hatvan százaléka szenved diagnosztizáltan tartós betegségben (magas vérnyomásban például csaknem egyharmada), közülük a 15–34 éveseknek a 33, a 35–64 éveseknek a 61, a 65 évesnél idősebbeknek pedig már a 91 százaléka. A százezer lakosra számított halálozási ráta a teljes magyar lakosság körében 2015-ben 45 százalékkal volt magasabb, mint az uniós átlag, és jelentősen meghaladta a többi visegrádi ország átlagát is. A halálozási statisztikában vezető oknak számító keringési rendszeri betegségek csoportjában a visegrádiak közül szintén Magyarország mutatója a legrosszabb. Bár a daganatos betegségek esetében jóval kisebbek az egyes országok közti különbségek, a magyar érték itt is a legmagasabb, akárcsak az emésztőrendszeri betegségeknél és az öngyilkosságoknál.
A szakértők szerint a megfelelő egészségpolitikai döntések hiányát, az ellátórendszer működésének hibáit leginkább a megelőzhető, valamint az elkerülhető halálozások számának mutatója jelzi. Ez szintén nálunk a legmagasabb, a szlovákokét 14, a csehekét 39, a lengyelekét 43 százalékkal, míg az EU átlagát 89 százalékkal haladja meg.
Ennél az adatnál érdemes megállni egy kicsit. Már korábban is nagy port kavart az a tény, hogy minden évben egy kisvárosnyi embert veszítünk el olyan halálesetek miatt, amelyek elkerülhetők, illetve megelőzhetők lettek volna.
– Az elkerülhető haláleset az, amelynek az orvostudomány mai állása szerint nem lenne szabad megtörténnie – mondja Weltner János főorvos, egészségügyi szakértő. – És itt nem feltétlenül az egészségügyi dolgozók hibájáról van szó, sokkal inkább a feltételekről, a rossz elérhetőségről. A megelőzhető halálesetek azok, amelyek meghatározott életkorokban, időben történő és megfelelő orvosi, népegészségügyi beavatkozások alkalmazásával, igénybevételével alapvetően kivédhetők. A mutató az egészségneveléstől kezdve az egészséges életmódon, a megelőzésen át a szűrésekre, a diagnosztikára, a kezelésre, a gondozás teljes spektrumára, mindezek elérhetőségére, minőségére, biztonságára, hatékonyságára, egyenletességére utal. Mutatja az ellátó hálózat felkészültségét is, pontosabban azt, hogy túlterhelt és rossz struktúrában működik.
Figyelemre méltó a tanulmány egy másik megállapítása is, amely a kórházi ágyak magas számára vonatkozik. 2017-ben Magyarországon a működő kórházi ágyak számát tekintve százezer lakosra 698 jutott. A 2016-os nemzetközi összehasonlítás szerint a V4 országokban e mutató értéke nálunk a legmagasabb. Ez azonban nem azt jelenti, hogy jól állunk, sokkal inkább a rossz struktúrára utal. Ezek az ágyak részben kis, 200-300 ágyas kórházakban vannak szétszórva, olyanokban, amelyekben hiányzik a megfelelő felszereltség és az elégendő szakemberlétszám az akut vagy a súlyos betegek ellátására. Sokszor egy-egy páciens két-három intézményen is végigmegy, amíg megfelelő ellátáshoz jut. Amellett, hogy százmilliárdos nagyságrendű összegeket dobunk így ki az ablakon, emberéletekbe kerül a rosszul működő rendszer. Az pedig kizárólag az egészségpolitika hibája, hogy ebben a mai napig nem történt változás.
A GKI-tanulmány egy másik fontos megállapítása szerint a költségek megoszlásában szintén jelentősen eltérünk a környező országok mutatóitól. Magyarországon 2003 és 2016 között az egészségügyi közkiadások 58, a magánkiadások pedig 92 százalékkal nőttek. Reálértéken azonban a kiadások a közszférában mintegy 13 százalékkal csökkentek, tehát az állam ennyivel kisebb mértékben járul hozzá az egészségügy működéséhez. Magyarországon 2016-ban a magánkiadások az összes egészségügyi kiadás mintegy 30 százalékát tették ki. Ez azt jelenti, hogy egy magyar polgár átlagosan 55 ezer forintot fizet ki egy évben magánegészségügyi szolgáltatóknak. A V4 országai közül nálunk a legmagasabb az egy főre vetített magánegészségügyi költés, Lengyelországban, Szlovákiában és Csehországban egyharmaddal kevesebb. Az egészségügyi kiadások közt a fekvőbeteg- és az egynapos ellátásra fordított kiadás a legjelentősebb tétel, a finanszírozási rendszer 2012-ben megkezdett átalakítása következtében az elmúlt években dinamikusan nőtt az összes kiadáson belüli aránya, 2014-ben már megelőzte a gyógyszervásárlásokat is. A második legnagyobb részt a gyógyszerköltések adják, a harmadik legnagyobb tételt a járóbeteg-ellátásra fordított összeg jelenti. Magyarországon az összes egészségügyi kiadáson belül a megvásárolt gyógyszerek, illetve az igénybe vett járóbeteg-ellátások esetében kiugróan magas volt a lakossági hozzájárulások aránya. A gyógyszerkiadások csaknem felét közvetlenül a háztartások finanszírozták, ami európai összehasonlításban is magasnak számít. A gyógyító ellátások közül a járóbeteg-ellátásban kiemelkedően nagy a háztartások közvetlen hozzájárulásainak szerepe (42 százalék), miközben a kórházi ellátásokon belüli aránya csupán 11 százalékot tett ki. A járóbeteg-szakrendelők esetében nem meglepő a közvetlen hozzájárulások magas aránya, hiszen ez az a terület, ahol a piaci alapon megvásárolható magánszolgáltatások köre a legszélesebb, ráadásul kulturáltabb, komfortosabb és gyorsabb ellátást képes kínálni, mint az államilag finanszírozott szolgáltatások. Ezzel szemben a kórházi ellátásokban csak bizonyos szakterületeken (például szülészet-nőgyógyászat) vannak jelen a magánszolgáltatók, és ebben a szegmensben is leginkább hálapénz formájában jelenik meg a magán-hozzájárulás.
Bár a tanulmány nem tér ki arra, hogy kik nyúlnak rendszeresen a zsebükbe azért, hogy a társadalombiztosítási szolgáltatásoknál jobb és megbízhatóbb ellátást kapjanak, a magyar lakosság 40-50 százaléka ezt nem engedheti meg magának. Ez egyúttal azt jelenti, hogy az állam fokozatosan engedi el a kevésbé jómódúak kezét
azzal, hogy mind többeket terel át a privát szektorba. Weltner János szerint kultúrállamban nem szabadna léteznie olyan privát ellátásnak, amely teljes vagy részleges magánbiztosítás nélkül, zsebből fizetéssel működik. Nálunk létezik.
– Minél drágább, illetve minél többféle ellátás esetén kell fizetni az egészségügyi ellátásért, annál kevesebben férnek hozzá – mondja Weltner János. – Akik pedig ebből kiszorulnak, egyre rosszabb eséllyel kapják meg a szükséges ellátást időben és megfelelő körülmények között. Ebből a kimutatásból is látható, hogy egyre inkább nyílik az olló a társadalmi rétegek között, és szétválik gazdag és szegény betegellátásra az egészségügy. Ezt mutatja a 35 ország egészségügyét mérő EHCI (Európai Egészségügyi Fogyasztói Index) is, amely több területet vizsgál részletesen, indikátoronkénti pontozással. A betegjogok érvényesülését, az ellátás hozzáférhetőségét, a gyógyítás eredményességét, a rendszer finanszírozottságát és a szolgáltatások skáláját, a megelőzést, valamint a gyógyszerellátást minősítik. Magyarország stabilan a sereghajtók között szerepel.
A GKI kutatása az orvosok, az egészségügyi személyzet létszáma szerint is összehasonlítja az országokat. 2018-ban Magyarországon a humánegészségügyi ellátásban 121 400-an dolgoztak. Az egészségügyön belül az egészségügyi vállalkozások foglalkoztatták a járóbeteg- és fogorvosi ellátásban dolgozók 58 százalékát, míg az egyéb humánegészségügyi ellátásban a magánszektor az állomány 27 százalékát adta, a fekvőbeteg-ellátás esetében pedig csupán egy százalékát. Itt a legfrissebb adatok 2015-ből állnak rendelkezésre, de az elmúlt három év folyamatai alapján arra következtethetünk, hogy a foglalkoztatásban a magánszektor aránya mindegyik szegmens esetében nőtt. 2016-ban százezer lakosra 321 orvos és 644 ápoló jutott, ennél kevesebb orvos a visegrádi országok közül csak a lengyel egészségügyben dolgozik.
Idehaza a háziorvosok és házi gyermekorvosok száma az ezredforduló óta 2017-ig – a betegforgalom növekedésével ellentétesen – nyolc százalékkal csökkent. Az egy háziorvosra jutó lakosok száma folyamatosan emelkedik, főként a praxisok fokozatos megszűnése miatt. 2019 februárjában tartósan 344 háziorvosi praxis volt betöltetlen, a folyamat gyorsulását jelzi, hogy 2018 júniusától 2019 elejéig 24-gyel nőtt ez a szám. A régiók közül Közép-Magyarországon és a Nyugat-Dunántúlon a legnagyobb a baj, a Dél-Alföldön és Észak-Magyarországon a praxisok megszűnésének ütemét ellensúlyozni tudta az ott élők elvándorlása. A helyzet folyamatosan romlik, az idén Zala megye kivételével mindenhol további praxisok üresedtek meg. A háziorvoshiány az ország háromszáz települését vagy fővárosi kerületét érinti, ez a 3200 önkormányzatnak csaknem tizede. Mintegy négyszázezer embernek nincs jelenleg állandó háziorvosa, akadnak olyan települések, ahol már 14 éve betöltetlen a praxis. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma 2015-ös munkaanyagának prognózisa szerint 2025-re a jelenleginek a felére csökkenhet a háziorvosok száma, emiatt pedig 4,65 millió ember maradhat állandó ellátás nélkül. A probléma súlyosságát az is mutatja, hogy jelenleg kilencszáz olyan praxis van az országban, ahol az orvos háziorvosi szakvizsga nélkül dolgozik.
