Egyáltalán nem az állami pénzeső hozza az olimpiai sikereket

Több generációnknak vannak képzetei – sokaknak kényszerképzetei – a rákosista futbóliáról és az azzal azonos idősíkokban felhorgadó MHK (munkára, harcra kész) félmilitarista mozgalom által is ideologizált olimpiai kultuszról. Vitathatatlan, hogy Rákosiék a soknál is több pénzzel hozták privilegizált helyzetbe sportéletünk versenyzőit, edzőit, egyesületeit és országos szövetségeit. A NOB által akkoriban megkövetelt amatörizmus fénykorában legjobb sportolóink irányítói az olimpiai mozgalmat kijátszva nemcsak hogy főfoglalkozásban jártak edzésre, versenyre, de az akkoriban az ábrándok kategóriájába tartozó utazásokhoz is kaptak útlevelet. Nemegyszer családtagjaik is részesültek útleveles kegyben. Mindezekhez jött még bónuszként, hogy a versenyekre utazások során vásárolt nyugati cuccokat idehaza hihetetlen haszonnal lehetett továbbadni – ha vámosaink is úgy akarták.

Akkoriban nem volt tao. Helyette a pártirányítással kijelölt gyárak, üzemek, városok és falvak voltak a sport költségviselői, és a politikailag megbízható erőszakszervezeti parancsnokok, vezérigazgatók, tanács- és téeszelnökök, illetve az ezek bizalmát élvező egyesületi és szövetségi vezetők töltötték be a mai menedzserek szerepét, működtetve létesítményeket, szakosztályokat és egyesületeket.
Megérte? 1948 és 1952 parádés olimpiai sikereinek és az akkor még nem iparágként működő foci eredményei szerint igen.

Rákosi és a körülötte ügyeskedő – budapesti olimpiai rendezési álmokat is kergető – tányérváltók bátrabban páváskodtak élsportolóink mellett, mint a Kádár-korszak hívei. Ezen éra alatt minden korábbinál több diplomás edzőt ontottak a közép- és felsőfokú képzésre szakosodott szervezetek. A hetvenes évek közepétől kialakult az edzői diplomák kultusza, de teret követeltek az edzők és sportolók eredményeire gyakran csak rátelepedő társtudományok is.

Fotó: MTI

A tudásukat kínnal és szenvedéssel megváltó, magányos, nemegyszer üldözött edzőink hihetetlen küzdelmek árán juttatták tanítványaikat sportáguk világelitjébe. Igazolásul legyen elég az ikonnak tekintett Papp László vagy a sakkozó Polgár család hősies küzdelmét említeni, amelyet az aktuális hivatali adminisztráció ellenében vívtak.

Ezen időszakban elüzletiesedett a világ sportélete is. A tradicionális olimpiai sportágak közül iparággá alakult – a labdarúgás mellett – többek között a kosárlabdázás, a sízés, a korcsolyázás, de maga az olimpia is.

Újabb és újabb sportágak mellett beépült az olimpiai programba több új iparág; a doppingolók és a kokszosokat lefülelni törekvő antidoppingosok. Korábban elképzelhetetlen pénzekre tartott igényt az olimpiai rendezési jogokat eldöntők NOB-on belüli, korrupcióba bukottak közössége, illetve az olimpiarendezési pályázatok elkészítése. Az említettek hatására és korrigálására a NOB hihetetlen öntisztulást produkált.

Itthon a jogászok évekig vitatkoztak azon, hogy MOB-e a MOB. London után bírósági hercehurca kezdődött az olimpiai bizottság jogállásáról. Kínos volt az ügyben az a felvetés, hogy ilyen körülmények mellett van-e a szervezetnek jogosultsága állami pénzeszközök felhasználására. Így – talán kényszermegoldásként? – az olimpiai felkészítés minden korábbinál önállóbb irányítása maradt a MOB kötelessége és felelőssége.

Látszólag egyszerűsítette az olimpia felkészülésünket az a helyzet, hogy kormányunk nemcsak hirdette a sport stratégiai ágazati voltát, hanem korábban elképzelhetetlennek tartott pénztömeggel stafírozta ki az olimpiai felkészítés irányítóit és résztvevőit. Az állami elhatározás kiemelt foglalkoztatási lehetőségeket biztosított az olimpiai felkészítésben részt vevő versenyzőkön kívül az edzőknek és más szakembereknek. A MOB honlapján örömmel olvashattuk sportági részletezéssel az edzői névsorokat és az egzisztenciális biztonságot garantáló, nemegyszer hét számjegyű havi illetményeket. Ilyen nagyvonalú fizetséget és biztonságot még soha nem kapott sportéletünk edzői elitje.

Jutott pénz a mesterek által elhatározott létszámú és helyszínű szövetségi edzőtáborozásokra. Itt jött az első bökkenő: az új nagyságrendű állami pénzek elszámolására nem voltak felkészülve a szakszövetségek. Megfelelő képzettségű szakmai stábot kellett munkába állítani. Ezért munkájuk letért a szakmai főcsapásról: elsődlegessé vált a gazdasági feladatok, a határidős elszámolások kötelezettsége. Voltak szövetségek, amelyeknek a korábbi egy-kétszázmilliós összeg helyett csaknem kétmilliárdot kellett könyvelniük, könyvvizsgáltatniuk, éves közgyűlésükön átnyomniuk.

Az edzők is új helyzetbe kerültek. Havonta kellett készíteni és láttamoztatni a teljesítésigazolásokat. Nem a betű volt nehéz, hanem a pénzadó gazdák felé kialakult új megfelelési kényszer. Az egyik ilyen gazda lett a MOB, amely összesítette a szakszövetségek által ígért/saccolt eredményeket.

Ígértek is fűt-fát. Aztán először buktak – a vízilabda kivételével – a csapatsportágak, később akadoztak, többnyire el is akadtak az egyéni kvalifikációk. Mit tett a MOB? Az olimpiát megelőző hetekben, amelyik sportágban lehetett, csúcsformába hozatott kvótásokkal duzzasztatta a kiutazó csapat létszámát, ezután az esélyek felmérése nélkül befogadta az olimpia előtti hetekben elért kvótás eredményeket. Senki nem tette fel azt az egyszerű kérdést: képes lesz mester és tanítványa az olimpián újra csúcsformát produkálni? Láttuk: többnyire nem sikerült a gyengécske kvótás szintek megismétlése sem.

A két vívóarany mellett a többi hatot két olyan versenyzőnőnk szerezte, akit a szövetségi felkészítési rendszert tagadó társa, házastársa edzett: egy úszó, illetve egy kajakozó (az egyes mellett párosban és négyesben). Az ilyen jellegű családi edzésmódszer előnyeinek társtudományi előrejelzéséről, szélesebb körű javallatáról nem olvashattunk konkrétumokat. Ezen világraszóló aranyos sikereink mindegyike egyre távolabb vitte a női olimpiai bajnokokat szakszövetségük felkészítési módszereitől, szakmai hitvallásától. Azt sem sugallták társtudományaink jelesei, hogy riói aranyaink kivívásában hölgyeink hét egyre nyernek férfi társaik ellenében. Ily módon olimpiai bajnokaink klubjában harmincnégyre emelkedett a nők száma a százhuszonhárom férfi mellett.

A talányok magasságába emelkedett egy­­néhány doppingvizsgálat olimpiászi eredménye. Éremesélyes versenyzőnk ese­­tében sem mondhattak a vizsgálók feketét vagy fehéret egy vizsgálati eredmény alapján.
A dollármilliókkal menedzselt WADA eközben tovább korszerűsítette korábbi vizsgálati eszközeit és módszereit. Egyes bejegyzett laborokban elvégzett korábbi vizsgálatok jó néhány mintája alapján a hatóság utólag volt kénytelen elmarasztaló vizsgálati eredményeket megállapítani, és ezek folyományaként tiltottak el versenyzőket a riói szerepléstől is az arra illetékes szervezetek. Ennek alapján megfordulhat a szurkoló fejében: mikor is mondható valakiről, hogy olimpiai bajnok?

Olimpiai hőseinket minden kormányzati kurzusban tisztelettel ünnepeltük. Az arra érdemesek munkáját, eredményeit állami kitüntetésekkel is elismerték, kaptak versenyzők, edzők, szövetségi elnökök, szövetségi munkatársak és egyesületi vezetők. Rio után a parlamenti ünnepségen nem láttuk a díjazottak között a korábban szép számban jelen lévő szövetségi elnököket. Ők is okai lennének a kétségtelenül kiegyensúlyozatlan szereplésnek, az előzetes vállalásoktól távol került eredménydeficitnek? Meglehet. Akkor velük most mi lesz?