Ebben a rangsorban az utolsók között vagyunk

Hatalmas sikerként tálalja az Orbán-kormány, hogy az utolsó fillérig sikerült felhasználni a 2007–13 között rendelkezésünkre állt uniós támogatási kereteket, és így összesen több mint kilenczermilliárd forintot kapunk. Ezzel eredményességben a propaganda szerint az elsők között vagyunk az EU-ban, ami az elmúlt évek intenzív munkájának köszönhető.

A brüsszeli adatok azonban nem ezt mutatják. A legfrissebb kimutatás szerint eddig a támogatási keret 90 százalékát sikerült megkapnunk, ami csupán a 21. helyre jó a 27 tagállam rangsorában, azaz nem hogy a legjobbak között nem vagyunk, de az utolsók közé szorulunk. Nagyjából nyolcszázmilliárd forintot tart még vissza tőlünk az EU, ami részben a kifizetések rendjéből, részben pedig a nálunk feltárt szabálytalanságokból ered.

A kifizetések felfüggesztésének oka többnyire a pályáztatás uniós rendjének megsértése, valamint a feltételezhető túlárazás. A legnagyobb visszatartott tétel, 436 milliárd az évek óta húzódó aszfaltügyből származik, azaz abból, hogy indokolatlanul korlátozták az útépítési pályázatokon indulók körét, jól körülhatárolható érdekköröknek kedvezve ezzel.

Ennél kisebb, „csupán” több tíz milliárdos tétel a legutóbbi felfüggesztés, amely az oktatásfejlesztési keretet érinti. Nevezetesen az Öveges-programról van szó, amelynek célja az iskolák tárgyi feltételeinek javítása lett volna, de mint már két évvel ezelőtt kiderült, erre jutott a legkevesebb, a pénzek legnagyobb része döbbenetesen túlárazva a közreműködő cégek zsebébe került.

Egyik jellemző példája a lenyúlásnak, hogy egy valójában szükségtelen képzési segédletet több mint tízmillió forintért adtak el, méghozzá ugyanazt több tucat helyre. E sorok írójának közvetlen tapasztalata volt egy pesti gimnázium, ahol háromszázmillió forintba került egy oktatólabor létrehozása, de ebből csak harmincmillió jutott magára a laborra, a többi áltanulmányokra, értelmetlen képzési tanfolyamokra és még ki tudja, hová ment el, de például az alapfeltételnek számító légkondicionálásra már nem maradt pénz. Beszámolók szerint ez a példa országszerte általános volt.

Nem csoda, hogy Brüsszel ilyenekre nem hajlandó fizetni, szó sincs tehát arról, hogy a pénzeket csak azért tartja vissza, hogy ezzel büntesse Orbán unióellenességét. A hazai pályáztatás visszásságait feltáró elemzések alapján az a csoda, hogy nem állítják le a kifizetések nagy részét, mert ok bőven lenne rá. Valójában az uniós szerveknek nincs energiájuk arra, hogy teljes mértékben ellenőrizzék a tagállamok pályáztatási rendszerét, csak a legkiugróbb és nyilvánvaló szabálytalanságokat követi valamilyen szankció.

Ezeket illetően az élbolyban vagyunk sajnos, emiatt kizárt, hogy teljes egészében megkapjuk azt a kilencezer-kétszázmilliárdot, amit a kormány kommunikál. A támogatások felhasználási folyamatának felpörgetése ezen nem változtat, sőt növelheti a brüsszeli kifogások számát. Hírek szerint az unió máris vizsgálja a pályáztatás erőltetett gyorsítását, annak feltételrendszerét, infrastruktúráját és esetleges problémáit. Előre látható ugyanis, hogy a rohammunka az átláthatóságot és az ellenőrzési lehetőségeket gyengíti, már csupán mennyiségi okok, a túlterheltség miatt is: két év alatt zúdítják a rendszerre azt, amit több mint kétszer ennyi idő alatt lehetne vagy kellene.

Ebből – bármilyen furcsa – komoly finanszírozási gondok is adódhatnak. Az általános gyakorlat szerint a támogatási összegek lekötése és a tényleges kifizetés között hosszú idő telik el még akkor is, ha semmi problémát nem tárnak fel. Ezt a tagállamok azzal ellensúlyozzák, hogy saját forrásból előfinanszíroznak, így a projektek elindulhatnak az uniós pénzek megérkezése előtt. Ez hazánk esetében is többletterhet jelent, mert az átmeneti hiányt hitelekből kell fedeznie.

Ha tehát a folyamatot felgyorsítják és a kereteket már jövő év közepéig – ahogy tervezik – lekötik, az érintett projekteket pedig a magyar állam előfinanszírozza, az becslések szerint a GDP 5-6 százalékára növeli 2018-ra a pénzforgalmi hiányt, azaz az átfutási idő miatt ennyivel maradnak le a brüsszeli kifizetések. Ezt nyilvánvalóan hitelfelvétellel kell majd áthidalni, vállalva annak kamatköltségét, valamint az államadósság átmeneti megugrását. A hiány persze még nagyobb lesz, ha esetleges szabálytalanságok miatt az EU még vissza is tart pénzeket, amire azért számítani lehet.

Ott van mindjárt például az a pályáztatás, ahol négy évre előre kiválasztják azt a néhány építőipari céget, amely 420 milliárd forintos támogatási keretösszeghez jut majd hozzá. A kiírás olyan feltételeket fogalmaz meg – harmincmilliárdos forgalom, az elmúlt években legalább húszmilliárdos elnyert uniós pénz stb. –, amelyek alapján előre látható, kik lehetnek a nyertesek, mivel pontosan tudjuk, kik kaptak ennyit a közelmúltban: aligha meglepő, hogy a Fideszhez közel álló tulajdonú vállalkozások. Az lenne a furcsa, ha erre Brüsszelben nem figyelnének fel.

A legnagyobb baj az, hogy az ígérgetések ellenére a jelek szerint a jövőben sem a hatékony, a fenntartható fejlődést szolgáló felhasználás lesz az uniós pénzek elosztásának fő szempontja, miközben a hivatalos propaganda szerint a cél versenyképességi fordulat elérése. Szükség is lenne rá, mivel a Világgazdasági Fórum versenyképességi rangsorában az elmúlt években a 38-ikról a 63. helyre csúsztunk vissza, ami aligha azt bizonyítja, hogy jobban teljesítünk. A fordulathoz azonban szinte csoda kell: az, hogy végre tényleg az ország érdekei határozzák meg a hatalom ténykedését, és ne fordítva.