Az emlékezés filmje

- Filmjében a nácizmus és a kommunizmus rémképei ötvöződnek. Mintha azt üzenné: a diktatúrák természetrajza nem változik.

– Egyáltalán nem akarok egyenlőséget tenni a nácizmus és a kommunizmus között. Ugyanakkor a bűn, az embertelenség és a megaláztatás – nem különbözik. Tizenhét évig vártam, hogy elkészíthessem a filmet. Valamiért sosem tudtuk elkezdeni. Most viszont még aktuálisabb: a kirekesztés, a gyűlölködés ma erősebben van jelen a társadalomban, mint a rendszerváltás táján. Közben sokat változott a forgatókönyv is. Idővel egy személyes történet is belekerülhetett. Nővérem halálának valódi körülményeivel csak pár éve szembesültem.

- Verának, a haláltáborban elpusztított nővérének ajánlja a filmjét.

– Ő édesapám első házasságából született féltestvérem volt. Deportálták 1944-ben. A háború után hazatérő ismerősök azt mondták: Vera túlélte a lágert, de a visszaúton tífuszban meghalt. Nemrég egyik rokonom kutatni kezdte a családfánkat. Véletlenül talált rá arra az idős hölgyre, aki elbeszélte neki Vera igaz történetét. Együtt voltak Birkenauban. Verát – más lányok mellett – SS-katonákhoz osztották be. Szexuális „szolgálatra” kényszerítették, majd elgázosították őket. Annak idején az ismerősök ezt kíméletből nem mondták el nekünk.

- És most a film segített a trauma feldolgozásában?

– Az alkotás számomra nem terápia: el kell távolítani a témát ahhoz, hogy formálható legyen, s másoknak is befogadható. De a Visszatérés alapvetően nem Vera története, nem is az enyém. Én Budapesten születtem, az itteni gettóban éltem át a holokausztot hétévesen. És – ellentétben a főhőssel – soha nem akartam elhagyni az országot.

- Pedig azt is mondta már: családja kettős üldöztetést szenvedett el. Édesapja beleroppant ebbe.

– Régi tervem, hogy apámról dokumentumkönyvet írjak. Ő 1905-ben született, hamar bekerült az illegális kommunista mozgalomba. Párizsba emigrált, ott is szervezte a mozgalmat. Később hazatért, újranősült, ’37-ben megszülettem én. Apámat a háborúban a zsidósága miatt üldözték, Rákosiék meg azért, mert nyugati emigráns is volt. Az ÁVO letartóztatásától Szinetár Ernő ideggyógyász-professzor – Szinetár Miklós édesapja – mentette meg: bevitte a pszichiátriára. A mi életünkben szimbolikus jelentőségűvé vált ’56 szeptembere: apámat politikailag rehabilitálták. Ám súlyos betegen akkor már nem tudott új életet kezdeni. Engem akkor vettek fel a főiskolára Máriássy Félix osztályába. Elindult a tanítás, októberben pedig kitört a forradalom.

- Főiskolai osztályáról később azt nyilatkozta: „Minket a történelem próbára tett, és tisztességesen álltuk ki ezt a próbát.” Öt évvel ezelőtt azonban kiderült: osztálytársai közül többen is – Kardos Ferenc, Szabó István, Kézdi-Kovács Zsolt – ügynökök voltak. 1957-ben letartóztatták őket, és csak úgy szabadulhattak, hogy vállalták a besúgást. Jelentettek diáktársaikról is.

– Ezekről semmit nem tudtam 2006-ig. Arról sem, hogy férjem, Kézdi-Kovács Zsolt is jelentett. Amikor a botrány kirobbant, sokat beszélgettünk, s meg tudtam érteni őt: azért nem mondta el még nekem sem a történteket, hogy megkíméljen. Engem sosem próbáltak beszervezni. Zsolt úgy gondolta, ha sikerült ezt megúsznom, leginkább a hallgatásával tud megvédeni.

- Úgy látszik, az ön sorsában az elhallgatott múlt ismétlődik. Ez is a diktatúra „kórtörténete”?

– Érthető, ha valaki úgy dönt: a múlt túl fájdalmas ahhoz, hogy a szeretteit terhelje vele. Bár én mindig a kibeszélésben hittem. Írtam is akkor egy levelet Szabó Pistának, vállalja a nyilvánosság előtt a múltját, hogy megfélemlítették, és önmagát akarta menteni tizenkilenc évesen. Férjemet szintén bátorítottam: ne titkoljon el semmit. Zsolt közzé is tette az ÉS-ben bekötésének történetét.

- Nemrég jelent meg a Fedőneve: szocializmus című könyv. Szerzője, Gervai András azt mutatja be, miként hálózta be a hatalom a honi művészvilágot. Idéz – egyebek mellett – Szabó és Kézdi-Kovács jelentéseiből. Kiderül belőlük: besúgni sokféleképpen lehetett. Az ön férjének „híradásai” semlegesek, teljesen ártalmatlanok voltak. Amúgy a könyv osztályfőnökük, Máriássy Félix ügynökmúltját is feltárja. Ő saját tanítványait is megfigyelte.

– Nem olvastam a könyvet. Biztosra veszem: összeválogatott jelentésekből semmilyen következtetést nem érdemes, nem is szabad levonni. Ez is olyan manipulatív, mint amilyen maga a hatalom volt. Másfelől a jelentésekkel senki nem ártott nekünk: a mi osztályunkból mindenki elvégezhette a főiskolát.

- Ön évekig mégsem forgathatott játékfilmet. Tiltólistára került.

– Addigra én már túl voltam a Sziget a szárazföldön című nagyjátékfilmemen és számos nemzetközi díjon. Aztán 1970-ben filmre akartam vinni Martinovics Ignác koncepciós perét. Ám a pártvezetés úgy értelmezte a forgatókönyvet, hogy az a sztálinista perekre és az ötvenhat utáni leszámolásokra utal. Csak tíz év múlva engedélyezték a forgatást. De alighogy moziba került, máris betiltották a filmet, amely amúgy azt mutatja be: a diktatúra hogyan tesz valakit egyszerre hőssé és árulóvá. Martinovics forradalmár volt, aki saját jakobinus mozgalmát is elárulta. Jelentéseket írt a titkosrendőrségnek, megalkudott a hatalommal, miközben küzdött ellene.

- Erős az áthallás a Kádár-kor ügynöktörténeteivel.

– Pedig akkoriban még tényleg fogalmam sem volt arról, ki milyen alkukra kényszerült a barátaim, ismerőseim közül. Az viszont nyilvánvaló volt számomra: aki itt akar élni és alkotni, annak taktikáznia kell a hatalommal.

- Ön is „taktikázott?”

– Igen. A Martinovics-forgatókönyv betiltása után nyolc évig csak dokumentumfilmeket készíthettem. Például az Istenmezején egy nógrádi bányászfaluról szólt. Aztán elhatároztuk, folytatjuk a történetet. Ám a cenzúra előbb látni akarta a következő rész forgatókönyvét. Írtunk százhúsz oldalnyi „megfelelő” dialógust. Ostobán elhitték: egy dokumentumfilm történései előre kitalálhatók. Csaltunk, de másként nem kaptunk volna engedélyt az újabb forgatásra. Persze a filmbe egyetlen sor sem került be a megírt szövegekből.

- Ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely a hatvanas években megújította a magyar filmet. Most végig kell nézniük, ahogyan a szakmát szétverik, újra központi irányítás alá veszik.

– Sok a tehetséges fiatal rendező. Helyzetüket megnehezíthetik itthon, de a határok már nyitva vannak. Elmennek külföldre. A mi generációnk viszont be volt zárva. Nem reméltük, hogy megéljük a diktatúra összeomlását. Azt sem tudtuk felmérni, mennyire romboló erkölcsileg a Kádár-rezsim. És a rendszerváltástól eltelt húsz év sem volt elég, hogy valóban lezárhassuk azt a korszakot. Azokban a szomszédos országokban, ahol a diktatúra keményebb volt, ma jobban megbecsülik a szabadságot és a demokráciát. Mi még nem jutottunk el idáig.

- Félti a jövőt?

– A holokauszt óta semmitől sem félek. Azt szoktam mondani: a gyerekkorom első hét évében egy egész életre való félelmet elféltem. De a filmjeimben mindig a felejtés ellen próbáltam küzdeni. Hiszen csak az a társadalom képes túllépni a múltján, amelyik emlékezni is mer.