Az állam lába

- Nagyon kell szégyellnie magát az embernek, ha az államigazgatás területi átszervezéséről a Monty Python Hülye Járások Minisztériuma jut eszébe?

– Bár tudnék felszabadultan nevetni mindazon, amit a Fidesz és segédcsapatai a magyar közigazgatásban művelnek. Sajnos ami eddig történt, az is komoly zavarokat, bizonytalanságot okozott, és még a java hátravan.

- Még a mostani hangzavarban is meglehetősen nagyot szólt a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium által január elején kiadott járási koncepció: „társadalmi egyeztetésre” tíz napot szánt, amit kilenc nappal meghosszabbítottak. Ennyi idő alatt kellett volna a települések lakóinak megismerni, véleményezni a koncepciót, esetleg dönteni arról, hogy hova szeretnének tartozni.

– Minden fronton késésben van az apparátus, Orbán Viktor őrült tempót diktál. Csak hogy viszonyítani tudjunk: 1983-ban váltotta fel a járási rendszert a város környéki közigazgatási modell. Ennek egyik oka az volt, hogy a települések egyre nagyobb önállóságot tudtak kiharcolni maguknak, gyengült a központi szorítás. Másrészt a járás mint közigazgatási szint kezdett kiüresedni. Én már a megyei közigazgatásban dolgoztam, amikor áttértünk a város környéki igazgatásra, de azt egy alapos kísérleti időszak előzte meg, éppen itt, Somogy megyében, Barcson, az egyik legkiválóbb közigazgatási szakember, az azóta elhunyt Németh Jenő vezetésével. A kistérségi rendszer kialakítását is tudományos kutatás és modellkísérlet előzte meg. Az anyag egészére jellemző egyébként a szakmai igénytelenség. Látszik: csak azt a célt tartják szem előtt, hogy gyengüljön az önkormányzatiság, és erősödjön, sőt kizárólagossá váljon az állami irányítás.

- Vannak egyéb érdekes, a szocialista rendszerre utaló áthallások is az anyagban. A járások történeti áttekintéséről szóló rész így fejeződik be: „A járási szinten összefutó, rendkívül sokféle feladatkör összességében jól illeszkedett a társadalomtervezéssel operáló kommunista gazdaság- és közigazgatási politikába is. A tanácsrendszerrel járási szinten is létrejövő tanácsok – lévén, hogy a gyakorlatban semmiféle önkormányzatiságot nem képviseltek – összességében egyáltalán nem veszélyeztették az államnak a korábbiakhoz képest is tovább erősödő centralizációs törekvéseit.” Találva érezném magam Szabó Erika vagy Navracsics Tibor helyében...

– Nos, én épp ezért nem értek egyet azokkal, akik pusztán fantáziátlanságot vagy avítt nosztalgiát látnak a Fidesz közigazgatási nyomulásában. Itt is világos hatalmi törekvésről van szó, amit Gál András Levente államtitkár úgy fogalmazott meg a közszolgálati rádióban, hogy „a járási hivatalokkal ér le az állam lába a talajra”. Orbán Viktor valószínűleg annyit mondott Navracsicsnak, hogy egy olyan rendszert akar látni, amelyben „a legutolsó kis faluban is az történik, amit én akarok”. Ennek az eredménye az ötvenes-hatvanas évek antidemokratikus, piramiselvű, hierarchikus rendszerének újbóli bevezetése. A kormányhivatalokban kormánymegbízottak ülnek, a járásban ugyanez lesz a helyzet. Hozzájuk, a járási központokba kerülnek majd az állam szolgáltatási és hatósági feladatai, azoknak a többsége, amelyeket eddig az önkormányzatok és a körjegyzőségek láttak el. Ha valakinek a háza elől ki kell vágni egy korhadt fát, utazhat harminc kilométert az engedélyért, esetleg többször is. Mikszáth pedig megírhatná újra A korlátfa című karcolatát.

- Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy megjósoljuk: ahogy harminc-negyven éve, most is ez lesz a kádertemető. A parlamenti, önkormányzati képviselői helyek számának radikális csökkentése miatt feleslegessé váló Fidesz-veteránok élőhelyének az államapparátust szánják. De azt sem nehéz kitalálni, hogy az államosított oktatás helyi központja a járásoknál lesz, ennek minden „áldásával”: iskolabezárásokkal, irányított káderpolitikával együtt. Hallottuk polgármesterektől: már most azon „mesterkednek”, hogyan tudják majd megmenteni az államosítástól az iskolájukat, amelybe két évtizedig a közösség összes pénzét beleölték.

– Kíváncsi lennék, miként néznek majd a választóik szemébe ezek az emblematikus helyi „erős emberek”, hogy ezt akarták-e valójában. Egyre kevesebbet beszélgetünk ugyan a parlamentben, de aki meg mer egyáltalán mukkanni, azt mondja: fogalmuk sincs még a következő lépésről sem. Az önkormányzatok nyakán itt van az idei költségvetés, de még nem tudják, hogy mire alapozzák: mit vonnak el az iskolák államosításával, és mi marad náluk.

- Vethetnének egy pillantást a megyei önkormányzatokra, hogy sorsukat előre nézzék...

– Mennyit hallottuk a szólamokat az „ezeréves megyékről”! Ehhez képest a megyei önkormányzat de facto megszűnt létezni. Somogynak kisebb a költségvetése, mint a hétszáz lakosú Kaposújlaknak: elnökkel, főállású alelnökökkel vannak összesen huszonhatan – ebből négy gépkocsivezető –, és szó szerint nem csinálnak semmit. Idén biztosan nem, hisz az intézményeiket elvették, területfejlesztési feladataik „még” nincsenek. Lenullázódtak, és így járnak majd a kisebb-nagyobb települési önkormányzatok is. Lehet avatni óvodai homokozót, mászókát, utcanevekről dönteni. Már hallani sírós hangokat. De amikor a szocialista többség megpróbált bármilyen változást keresztülvinni az önkormányzati rendszerben, mindenben az önállóságuk csorbítását látták, és röhögtek a képünkbe: csak nem képzelitek... Így jártunk a települések eladósodását megakadályozni kívánó törvény kezdeményezésekor is. A fideszes önkormányzati emberek szégyene, hogy egy ilyen koncepció érvényre juthatott.

- Minden központosításra a „hatékonyság” a válasz, a varázsszó. Mitől lehet hatékonyabb egy ilyen rendszer?

– A hatékonyságot több oldalról is lehet nézni. Ami hatékony az államnak, nem biztos, hogy az a polgárnak, akinek esetleg egy napot is el kell töltenie majd a járási központban ügyeinek az intézésével. Abban, hogy néhány feladatot a jegyzőtől elvisznek egy állami hivatalhoz, van logika, ilyen például az építéshatóság. De kérdés, hogy ezt feladatról feladatra alaposan, mindenre odafigyelve képesek-e végigvinni, vagy kisbaltával, ahogy eddig.

- Amiről beszélünk, az a rendszerváltás utáni korszak demokráciájának legkeservesebben világra hozott része: az önkormányzatiság. Amelynek működésével kapcsolatban – kezdve a rettenetes huszonhárom budapesti kerülettel – szinte minden kritika jogos, de egy nem vitatható: valódi önigazgatás – volt. Van-e visszaút?

– Az biztos, hogy egy olyan, minden részében antidemokratikus szisztémát, amely csupán egy központi akarat precíz közvetítésére szolgál, nem lehet érintetlenül hagynia majd az új kormánynak. De azt is gyanítom, hogy nem fog ez olyan hézagmentesen megvalósulni, ahogy a kiagyalói szeretnék, ezért alapos mérlegelés után kell majd a korrekciót elvégezni. Ugyanakkor kistérségek kidolgozójaként is azt kell mondanom, hogy nem mondhatunk le arról a politikai kultúráról, amelyet az önkormányzatok együttműködése, alkalmazkodása megteremtett az elmúlt évtizedben. Ebből hosszabb távon kialakulhatott volna egy valóban polgárbarát, demokratikus, jobban szolgáltató és olcsóbban működő önkormányzatiság. Kérdés, hogy ez a következő években mennyire épül le, és mekkora erő és elszántság lesz a választások után a változtatásra.