Amikor a korona Pilismarótot látogatta – Beer Miklós: A papok próbáltak a helyzettel együtt élni

Önt a rendszerváltó idők Pilismaróton érik, itt szolgált huszonegy évet plébánosként 1976-tól 1997-ig. Mire emlékszik a közéleti hírekből?

Az emlékek természetesen egyházi nézőpontból jönnek elő, és ezek közül a legfontosabb II. János Pál pápa szolgálata. Nagyon meglepő volt, hogy az egyház vezetője egy szocialista országból jött, de az is, hogy amikor visszalátogatott Lengyelországba, a lengyel vezetők is tisztelettel fogadták. Érdekes szituáció volt. Én a rendszerváltási folyamatot jelentős részben az ő személyéhez vezetem vissza. Az is eszembe jut, hogy amikor meghirdették a Szent István-évet, és a Szent Jobb országjárásra indult, Esztergomba is elhozták. A delegáció vezetőjével jó barátságban voltam, és megkérdeztem, hogy megállnának-e a páncélautóval Pilismaróton, ahol szolgáltam. Persze, mondta, belefér. Kihirdettem a templomban az eseményt, az emberek összejöttek, és a páncélautót kinyitották a templom előtt. Sokan csodálkoztak, hogy ilyesmi megtörténhet egy kis faluban.

A politikai hírek közül mi keltett önben lelkesedést?

Talán furcsa lesz, amit mondok, de a bős–nagymarosi vízlépcső kérdésében mi, pilismarótiak nagyon lelkesek voltunk, óriási dolognak tartottuk, hogy fejlődik a falu és a környék. Engem azért is érdekelt a dolog, mert a gát tetején lett volna egy híd. Akkoriban Komárom és Pest között nem volt híd a Dunán. Az édesanyám Zebegényben lakott, én meg Pilismaróton, a másik oldalon, tehát vagy komppal kellett átmenni, vagy nagy ívben körbe. Szóval örültünk, és nem nagyon értettük, hogy miért szerveznek tüntetést a vízlépcső ellen. Csak lassan jöttem rá, hogy a vízlépcső olyan téma volt, ami miatt retorzió nélkül ki lehetett menni az utcára. Alkalom volt az ellenállásra.

Egyházi körökben nyilván megbeszélték, hogy ha itt megfordul a világ, az mit jelent a katolikus egyház szempontjából, milyen új szerepre kell felkészülni. Mire jutottak?

Bizakodtunk, hogy az a megkötözöttség, ami az egyház működését, cselekvési lehetőségeit jellemzi, megszűnik. Mindenhez engedélyt kellett ugyanis kérni, ha kimentünk a templomon kívül valami rendezvényre. Kőbányán, de Márianosztrán is, amikor odakerültem plébánosnak, állampolgári esküt kellett tennem.

Állampolgár volt, mire kellett a külön eskü?

A papi szolgálattal ez együtt járt. A mai eszünkkel nem is értjük. Emlékszem, még fiatal voltam, harminc év körüli, tehát amit elmesélek, a hetvenes évek közepe táján történhetett: a börtönparancsnok behívatott, és elégedetlenségét fejezte ki, hogy a templomban harangozunk. Azt mondta, őt idegesíti a sok harangozás.

Beer Miklós

Fotó: Koszticsák Szilárd

És ön mit felelt?

Hát hogy értem, parancsnok elvtárs.

Elvtárs?

Képzelje el! Nyilván zavarba jöttem. De hát fiatal voltam, nem vettem annyira komolyan a dolgokat. Bár egyszer kicsit megijedtem. A gyerekekkel megbeszéltünk egy kirándulást, és hogy ne legyen feltűnő, a falu szélén találkoztunk. Megyünk az erdei úton, és egyszer csak csatlakozik hozzánk egy turista. Jó napot kívánok, jó napot kívánok. Honnan jöttök, gyerekek? Hát Márianosztráról. És kivel vagytok? A tanár bácsival, mondták a gyerekek, akiket előtte kitanítottam, hogy ne hívjanak pap bácsinak. A turista meg közölte, hogy elkísér minket, egyébként ő itt a párttitkár. Kérdezgetett, hogy mi hír van az iskolában. Tiszta frászban voltam, hogy mikor bukunk le. Hogy a gyerekek mikor szólják el magukat. De szerencsére elfáradt a tempónktól, és lemaradt.

A nyolcvanas évek végén talán még nem, de később elkerülhetetlenül elkezdődött a vita az egyházon belüli besúgókról. Gyarmati György történész azt állítja, hogy hétezer papból kétszázötven volt ügynök, ami nem tűnik nagyon soknak, csak hát nyilván nagy károkat okoztak. Ön sejtette, hogy a környezetéből kiben nem bízhat?

Nem, utólag tudtam meg, ki jelentett rólam. Ördögi gondolat volt, hogy egymást figyeljék a papok. Nagyon fáj még most is, hogy kedves, tiszteletre méltó, idős papjainkról kellett megtudnunk, hogy őket is beszervezték. Az ember próbálta megérteni, hogy mi lehetett ennek a magyarázata. Ma is azt gondolom, hogy a legtöbben talán úgy hitték, a beszervezés elfogadásával az egyház nagyobb lehetőséget kap a hitoktatásban és a templomi szolgálatban. Nem hiszem, hogy egyéni érdekekről volt szó.

Lékai bíboros is a szolgálatért tehette?

Igen. Őt nagyon tiszteltem. Az volt a jelmondata, hogy a kis lépések taktikáját kell követni. Én hiszem azt, hogy tényleg taktikai lehetőségnek tartotta, hogy időnként behívták, és akkor ő is előterjeszthette a kéréseit. Tudja, azért is jó, hogy erről beszélünk, mert néha hallom azt a megbélyegző kifejezést, hogy áruló papok. Ezt nem szabadna mondani. Nem az egyházat árulták el, hanem próbáltak a helyzettel valahogy együtt élni.

Püspök úr, mindent meg lehet bocsátani?

Meg kell bocsátani. Mindig megpróbálunk igazságot szolgáltatni, de közben magunk is rabok maradunk, mert csak saját magunkat akarjuk igazolni. A megbocsátás éppen azt jelenti, hogy elengedjük a sérelmeinket. Hetvenöt éve történt, hogy a szovjetek svábokat vittek el a Dunakanyarból, úgynevezett málenkij robotra. Ez engem személyesen is érint. Apámat Budapest ostrománál vitték el ágyút tolni, lőszerládát cipelni, és így halt meg az utcai harcokban. Ezek borzasztóan fájó dolgok. Ott van a holokauszt fájó emléke. A kitelepítések, deportálások. A mi családunkat is kitelepítették 1951-ben. Szóval ezek rettenetes dolgok, mégis túl kell lépni rajtuk. Ehhez nagyon nagy lelkierő kell, ki kell beszélni a dolgokat, átélni a fájdalmat, és aztán elengedni. De ez nem azt jelenti, hogy helyeseljük vagy elfogadjuk azt, ami történt.

Visszatérve arra a kérdésre, hogy az egyház milyen szerepet szánt magának az új világban: miről folytak a belső viták?

Úgy emlékszem, a kilencvenes évek elején merült föl az a kérdés, hogy ott folytatjuk-e, ahol 1948-ban abbahagyatták velünk a lelkipásztori tevékenységet…

Tehát hogy folytassák-e a Mindszenty-féle vonalat?

Igen. A másik elgondolás az volt, hogy új utat keresünk. Azt hiszem, ez igazából nem tisztázódott az első években. Az idősebb papok elhitték, hogy visszatérhetünk a régi útra. Akkor próbáltak újraalakítani vallási egyesületeket, mozgalmakat, a cserkészetet például. 1990 tavaszán én is alapítottam csapatot, és azóta is úgy gondolom, hogy a cserkészetnek nagyon jó pedagógiája van. De most, harminc év távlatából látjuk, hogy ennek az üzenete nem ment át. Ma már a fiatalokat nem tudjuk ezzel a indiánromantikával megfogni. Ismét alakultak Szív gárdacsapatok, ezek is a fiatalokat nevelő iskolai csoportok voltak, meg oltáregyesületek és hasonlók. De nem volt igazán időnk arra, hogy átgondoljuk, miképpen változott meg a világ. Elkezdtük visszakérni a régi ingatlanokat, egyházi iskolákat, amelyekkel a mai napig küszködünk, hiszen szeretnénk az oktatásból jobban kivenni a részünket, ugyanakkor belátjuk, hogy erre nincs elég emberünk. Ez a folyamat tehát nem egészen egyértelmű. Azt hiszem, a harminc év nem volt elég ahhoz, hogy rendezzük a sorainkat, megtaláljuk az új irányt, a helyünket.