Alulmaradva a mutyivilágban

- Megunta, vagy talált jobb üzletet?

– Amikor tizenöt éve megépítettem a kórházat, azt hittem, hogy a reform a magyar egészségügyben is megindul: átlátható viszonyokat teremt és tisztában leszünk majd a gyógyítás árával is. Ezért finanszíroztam évekig a kórház veszteségeit, de a reményem mára elszállt.

– Korábban azt mondta, nyereséges az intézmény, ami logikusnak is látszott, hisz 400 ezret kértek egy szülésért, 470 ezret egy vakbélműtétért. Talán nem is az egészségügyi reform, hanem a fizetőképes beteg hiányzott?

– Az uniós árak harmadáért dolgoztunk.

– A hazai fizetésekből élők számára ez nem igazi érv, nem gondolja?

– Nézze, a vállalkozásba fektetett pénznek hasznot kell hoznia. Mi Telkiben már tudjuk, de a magyar egészségügyben dolgozók még nem, hogy valójában mi mennyibe kerül. Azért nincs egyértelmű ára a szülésnek és a vakbélműtétnek sem, mert az állami tulajdonú kórházakban látszólag minden ingyen van, legfeljebb hálapénzt kell fizetni. A magánegészségügyben mindez kiszámolható.

– Persze, de ha az Országos Egészség Pénztár (OEP) kifizeti az állami kórháznak a szülés vagy a vakbélműtét árát, akkor mégis tudjuk, mennyibe kerül. Nem?

– Az egészségpénztár misztikus, úgynevezett „hbcs” pontokkal fizet a kórháznak, a beteg pedig zsebbe, az orvosnak. Senki nem akarja, hogy ez az egész mindenki számára érthető és tiszta legyen.

– Ugyanakkor, önnel ellentétben, az állami kórházaknak nem kell profitot is termelniük, ami olcsóbbá teszi a rendszert.

– Az állami kórház fuldokolhat az adósságban, jön az állam és fizet. De tudni kell, hogy a rossz struktúra miatt ez állandóan ismétlődik. Ha a Telki kórház veszteséget termel, azt én fizetem. A vakbélműtét vagy a szülés árát mi ugyanis nem kaptuk meg az egészségpénztártól, csak az állami kórházak. Ezenkívül a magyar egészségügy nem igényelheti vissza az áfát. Az építkező állam ezzel nem törődik, egyik zsebéből a másikba teszi a pénzt. A magánegészségügy költségeit viszont közel harminc százalékkal emeli, ennyivel drágább az épület és az összes műszer. Végül mégis a hálapénz legalizálása kényszerített a kórház eladására. Korábban, amikor a csúszópénz még illegális jövedelemnek számított, az orvosok – félve a vagyonosodási vizsgálatoktól – szívesen hozták a magánszférába a pácienseiket, mert nálunk biztonságosan dolgozhattak, a munkájuk után számláztak, jövedelmet kaptak. Közel egy éve azonban a magyar állam legálisnak tekinti a hálapénzt, az orvos pedig azonnal visszavitte betegét az állami egészségügybe, ahol állami eszközökkel gyógyít külön jövedelemért. Az orvos nem számláz, nem vall be jövedelmet, csak keres, a beteg kezelését pedig fizeti az egészségpénztár. Ez tönkreteszi a magánegészségügyet, de szerintem előbb-utóbb az államit is.

– A politikának elvileg érdeke lenne az egészségügyben is kialakuló verseny. A magánegészségügy hátrányos helyzetéről tud a magyar döntéshozó?

– Természetesen, de azt tapasztaltam, hogy a tiszta rendszer kiépítése senkinek nem érdeke. Az orvos ragaszkodik a hierarchiában elfoglalt helyéhez, a politikus retteg a kockázattól, pedig a verseny és az átláthatóság elvezetne a jobb ellátáshoz. Szerintem nem az a lényeg, hogy a kórházat az állam, magánszemély, esetleg egy társaság működteti, hanem hogy az minél jobb színvonalon gyógyítson és kapja meg az érte járó pénzt. De nem ez történik. Az üzleti biztosító, mint a Generali, vagy Unica az ügyfeleinek járó betegellátást a magánegészségügyben végezteti. Ám ha kórházi kezelésre van szüksége, akkor az üzleti biztosító a gyógyítást egyedi megállapodás alapján, fél áron lemutyizza az állami kórházzal. Tehát, ha nem hülye, akkor már a magánszféra is önmaga ellen dolgozik.

– Az utóbbi időben a nagy kórházakban szintén létrehoztak fizetős szolgáltatásokat. Lehet, hogy ők olcsóbbak és velük nem bírták a versenyt?

– A kórházak területére betelepült magánintézmények valójában az állami egészségügy emlőin lógnak. Lehet ugyanis „játszani” azzal, hogy az állami vagy a magánintézményben „gyógyul” a páciens, hogy mit fizetettnek ki a beteggel, és mit számolnak el az állam terhére, akár duplán is. Az is előfordulhat, hogy a kivizsgálást elvégeztetik az egészségpénztár költségein, de leszámlázzák a betegnek. Ilyen a mutyivilág: belül vagyok, úgy számolok, ahogy akarok, így még nyereséget is el lehet érni.

– Gondolom a beteg számára is olcsóbb mindez...

– Persze, hisz nem transzparens. Csak az, hogy Telkit kórháznak minősítsék, nekem plusz 150 millióba került, mert ennyit kell költeni évente négy szakma 24 órás ügyeletére. Ezenkívül, ha nálam több százmillióért épül műtő, akkor szeretnék folyamatosan operáltatni, mert nem tudom elviselni a veszteséget. Ugyanez az állami intézményt nem érdekli.

– A magánkórházak miért nem kapják meg az OEP-től a gyógyítás költségét?

– Ha területi ellátási kötelezettséget vállalnánk, akkor fizetnének a nálunk történt beavatkozás után is, de úgy képtelenség lenne a szállodai szintű elhelyezést és a gyógyítás magas színvonalát folyamatosan fenntartani. De ha kiszámolnák, hogy az országban mennyibe kerül egy szülés, vagy a már említett vakbélműtét, és ezt a pénzt szektorsemlegesen bárki megkaphatná, aki elvégzi, akkor lehetne minőségi és árverseny. Ám az teljesen igazságtalan, hogy a nem állami egészségügyben szülő nő után semmit nem fizet a biztosító.

– Az igaz, hogy ha itthon hosszú a várólista, akkor az OEP szükség esetén kénytelen egy nyugati műtétet is finanszírozni? Még akkor is, ha önök, vagy egy másik magánkórház is el tudná végezni a beavatkozást.

– Valóban, ha valaki fél éve várakozólistán parkol, akkor a gyorsabb gyógyulása érdekében joga lesz mondjuk gerincsérv-, vagy csípőprotézisműtétjét más uniós országban is elvégeztetni. A számlát pedig saját társadalombiztosítója köteles fizetni. Feltéve, hogy a kiszemelt kórháznak az adott országban van szerződése az ottani állami biztosítóval. De mód lesz arra is, hogy külföldiek nálunk végeztessenek soron kívüli operációt.

– Külföldieket önök is gyógyíthattak volna Telkiben, de eddig nem tették. Miért nem?

– Máig nem tudtunk szerződni az állami biztosítóval, az egészségpénztárral, ezért nem fogadhattunk külföldi beteget. Pedig a Telki Kórházban tíz gerincműtétet is el tudnánk végezni naponta. Ezért érzem, hogy a magyar egészségügy diszkriminatív a magyar magánszolgáltatóval szemben.

– A kevés pénzt jól kéne beosztani. Nálunk egy betegre évente 400-500 dollár jut, a fejlett országokban közel 2000. Lehet, hogy idehaza csak a hiányt tudják elosztani, ezért fuldoklanak adósságban a kórházak?

– Ez demagóg duma, amivel elfedik a reformképtelenséget. Ha ma valaki Ausztriában síbalesetet szenved és eltörik a lába, akkor a gyógyítást a magyar állampolgárok biztosítási közössége fizeti. De miért? Az állam helyében kötelezővé tenném a balesetbiztosítást, ami teljesen üzleti kategória, és onnantól kezdve az már nem a közös kasszát terhelné. Hasonló ballaszt, hogy drága kórházi ágyakon tartanak elfekvő betegeket, ami nem egészségpénztári feladat. Ha ezt máshol oldanák meg, az újabb hatalmas összeg felszabadulását hozná. Ha majd tiszta, hogy mi terheli a valós egészségügyi biztosítást, akkor lehet differenciálni: mi van az alapcsomagban, ki és milyen kiegészítő szolgáltatásért lenne hajlandó fizetni. Vagyis a meglévő pénzt a magyar egészségügy hatékonyabban is használhatná, de akkor nem kéne ennyi kórház. Mutyi helyett transzparencia! Egy ilyen reformot senki nem akar vállalni, ezért bukott meg az összes reformkezdeményezés az elmúlt 15 évben. Ezt a szélmalomharcot én már nem vagyok hajlandó tovább folytatni. Kiszálltam.