A megtépázott hitelesség

Vukovárt addigra már szétlőtte a „jugoszláv” hadsereg, amelynek montenegrói egységei Dubrovnikot sem kímélték. A horvátországi háború kellős közepén Vojislav Šešelj, a Miloševićékkel koalícióban levő szélsőséges Szerb Radikális Párt vezetője többedmagával megjelent a Vajdaság déli részén elhelyezkedő Herkóca (Hrtkovci) főterén, és felolvasták annak a 17 helybéli horvátnak a nevét, akiknek azonnal távozniuk kellett az akkor még horvát többségű faluból. Tanárok, orvosok, értelmiségiek. Miután a horvátok többsége páni félelmében azonnal elmenekült, még húsz családot fenyegetésekkel, fizikai erőszakkal távozásra kényszerítettek. A házukat kirabolták és az idemenekülő horvátországi vagy boszniai szerbeknek adták át. Ezt nevezte később a hágai törvényszék előtt a vádlott

Šešelj humánus lakosságcserének és ezt hagyta jóvá a nemzetközi bíróság azzal, hogy minden vád alól felmentette és szabad embernek nyilvánította.

Herkócáról magyar családok is elmenekültek. Šešeljnek egyébként megengedőbb álláspontja volt a magyarokkal szemben. Akkoriban autóbuszokkal deportáltatta volna a Szerbiában élő kisebbségeket, de emberbaráti okokból élelemmel látta volna el őket. „A magyaroknak nem kell hosszasan utazniuk, ezért nekik elég lesz egy szendvics is” – ajánlotta fel.

Dejan Anastasijević, a független és liberális belgrádi hetilap, a Vreme publicistája írta: „Végre ez is megvan. Tizenhárom évvel és egy hónappal azután, hogy a radikálisok vezére, Vojislav Šešelj trubácsok (trombitások) és rengeteg malacsült kíséretében elrepült Hágába, a bíróság is megmondta a magáét és

felmentette a bűnösség alól mind a kilenc vádpontban. Egy botrányos bírósági per botrányos vége volt ez, de még botrányosabb volt az elnöklő bíró, Jean-Claude Antonetti indoklása; a maratoni per során több alkalommal is nemcsak a vádlott pártján állt, hanem még olykor nyíltan csodálta is.”

A háromtagú bíróság kettő-egy arányban mentette fel a csetnik vajdát. Az elnöklő Jean-Claude Antonetti valóban hajmeresztő dolgokat mondott az ítélet másfél órás indoklásában és a feje tetejére állította mindazt, amit történészek és a közvélemény józanabb része tudott a délszláv háborúkról. Antonetti pravoszláv, katolikus és iszlám hitű szerbekről beszélt, mintha horvátok és bosnyákok nem is léteznének. Ilyet még Šešelj sem mondott, a legszebb napjaiban sem.

Szerinte a horvátok elűzése Herkócáról kizárólag „a lakáskérdés megoldását szolgálta”. Vagy: a Zvornik körüli muzulmán falvak lakosainak elűzése „humanitárius alapon történt, annak érdekében hogy a civileket eltávolítsák a háborús övezetből”. Emiatt tehát logikus a bíró következtetése, hogy a Szerb Radikális Párt önkéntesei nem azért vonultak be Horvátországba és Boszniába, hogy valakit is megtámadjanak, hanem kizárólag azért, hogy megvédjék a szerb népet. Hitlerék is hasonló dolgokat művelhettek Szudétaföldön.

Šešelj számtalan esetben tette nevetségessé a hágai bírákat, ügyvédeket, ügyészeket, tanúkat. És szinte hihetetlen engedékenységet mutattak irányában: kérésére még egy bírát is leváltottak. Amikor arra szólították fel, hogy álljon fel a bírák bevonulásakor, azt mondta: „Nektek, félvilági gazembereknek?” És ülve maradt. A hágai tévéközvetítések nagy népszerűségnek örvendtek, főleg a nacionalizmusra hajlamos közönség körében. A nagy mulattató végül azt is kijárta, hogy másfél évvel az ítélethirdetés előtt ideiglenesen hazaengedték. Az ok: súlyos májrákban szenved, és ezek szerint Hollandiában nem kaphatott volna megfelelő orvosi ellátást.

A kétkedők utólag úgy vélik, Šešeljt azért küldték korábban nyugodtan haza, mert a bírák már tudták, hogy felmentő ítélet születik majd. Mindenesetre a vajda a hazai sajtóban azt nyilatkozta, nem tudja tiszta szívből ajánlani a Nyugatot a híveinek: „Teljes 12 évet éltem az unióban, és mondhatom: az élet olyan, mint a börtönben.”

Dušan Reljić, a német Stiftung Wissenschaft und Politik külpolitikai intézet brüsszeli irodájának vezetője, az egyik legjobb délszláv elemző szerint a Šešelj tárgyalását figyelők közül többen is már a kezdetektől meg voltak győződve arról, hogy a vádirat téves. „Mindenki, aki akkoriban Jugoszláviában élt s aki nyitott szemmel és füllel járt-kelt, Šešeljben mindig is azt látta, ami: közönséges politikai bohóc, aki erőteljes kirohanásaival mérgezte a politikai légkört és hihetetlen brutalitással viszonyult politikai ellenfeleihez.” Reljić úgy véli, maga a gondolat, hogy ennek a politikai pojácának a háborús események idején volt bármibe beleszólása, téves. „Hiszen már akkoriban sem volt kétséges, hogy csak báb a hatalom – konkrétan Slobodan Milošević – kezében.”

Szerbiában április 24-én lesznek parlamenti (továbbá vajdasági és önkormányzati) választások, és a legújabb felmérések szerint a szélsőjobb két pártja is átlépné az 5 százalékos küszöböt: az ismét Vojislav Šešelj vezette Szerb Radikális Párt és a 2000-ben Miloševićet legyőző másik Vojislav, Koštunica által hátrahagyott Szerb Demokrata Párt (valamint a vele koalícióra lépett Dveri). Sokan tartanak attól, hogy a hágai ítélet szárnyakat ad a szélsőségeseknek, és támogatottságuk akár a 20 százalékot is elérheti. Már vannak olyanok, akik azt vizionálják, hogy a jövőben a vajda ott ülhet az Európai Parlamentben, mondjuk, a Jobbik képviselőinek társaságában.

Mások szerint a legnagyobb valószínűsége mégis annak van, hogy a jelenlegi kormányfő lesz a nyerő ebben az ügyben is.

Aleksandar Vučić , aki húsz évvel ezelőtt Šešelj közeli munkatársa, Reljić szerint politikai gyermeke, a kilencvenes évek legvégén pedig rettegett tájékoztatási minisztere volt. Egy veszélyes, ostoba szélsőjobboldallal a parlamentben Vučić még inkább a demokrácia és az európai értékek védelmezőjeként mutatkozhat, s így nyugat-európai politikai partnerei számára fontosabb lehet, mint valaha.

Šešelj már Milošević rendszerében is legalább két vonatkozásban hasznos volt: kifelé erősítette Miloševićnek a mérsékelt politikusról építgetett hamis képét, befelé pedig hevesen támadta a demokratikus ellenzéket és a független médiát. Most ugyanezt kínálja egykori pártfogoltjának, Vučićnak is. És ő nagy valószínűséggel vevő rá.

Ez azonban csak a rövid távú következménye a hágai ítéletnek. Meg kell várnunk, lesz-e másodfokú tárgyalás, ahogy Brammertz fővádló kilátásba helyezte. Ha a végleges döntés is a délszláv háborúk történetének teljes revízióján alapszik majd, akkor Szerbiában belátható időn belül (értsd: soha) nem lesz történelmi önvizsgálat. Viszont ebben a tekintetben nem lesz egyedül a térségben.