A közép illúziója

Az elszabadult politikai abszurditás, úgy látszik, még mindig fokozható: a magyar miniszterelnök elutazik Ciprusra, az Európai Néppárt rendkívüli csúcstalálkozójára – amelyen az uniós keretköltségvetésről tárgyalnak –, és Angela Merkel, Manuel Barroso meg a többiek képébe mondja, hogy míg Európa nem tudta kezelni a globális válságot, addig Magyarország bezzeg két és fél év alatt végrehajtotta a gazdasági rendszerváltást. S miután ennek köszönhetően immár „versenyképes lett” – hát Orbán Viktor felszólít minden országot, és persze Brüsszelt is, kövesse „összehangoltan” a magyar példát.
Jóllehet ezt az agyrémet számos egyéb, házi használatra szánt vaskos képtelenséggel együtt itthon ismerjük már, mégis más, amikor egy nemzetközi fórum sokat megélt és alaposan tájékozott résztvevői kénytelenek meghallgatni a mindnyájuk számára nyilvánvaló hazugságot. Nem véletlen, hogy a világsajtó és a gazdasági elemzők amúgy rendre visszajelzik, milyen értetlenül állnak Orbán folyamatos hepciáskodása, az öntelt dilettantizmus és a politikai akarnokság elegyének egyre ismétlődő megnyilvánulásai előtt; hogyan lehetséges, hogy egy recesszióba süllyedt, növekedésképtelen, magas inflációval, alacsony beruházási rátával és szociális krízissel megvert ország vezetője melldöngetve jár-kel a világban, és másokat vizsgáztat közgazdaságtanból?
Nem beszélve kedvenc munkatársa, Matolcsy György fennhéjázóan felelőtlen megnyilatkozásairól, amelyek önmagukban is kimerítik a hűtlen kezelés fogalmát. Legutóbb történetesen a nézete szerint mind ez ideig hibás monetáris politikát, vagyis a túl erősen tartott forintot kárhoztatta, amivel sikerült röpke két nap alatt hét hónapja nem látott szintre drágítania az eurót. Ha más nem, hát e kártékony, ostoba kiszólás azonnali hatása mindennél jobban megmutatta, milyen szilárd alapokon áll a dicsőséges rendszerváltáson átesett magyar vircsaft, és milyen szakértelemmel, mennyire megbízható helyzetértékeléssel viseli gondját a nemzetgazdasági miniszter.
A vészes hozzá nem értés egyébként is sorra szül olyan törvényeket és kormányhatározatokat, amelyeknek nincs semmiféle racionális, szakmailag indokolható céljuk, de még csak politikai hasznuk sem; csupán a hatalmi makacsság, a meggondolatlan önkényesség ragaszkodik hozzájuk. Ki ne tudta volna, hogy kivált az orvosok és a pedagógusok körében kivihetetlen a kényszernyugdíjazás, mert ezek az ellátórendszerek összeomlanak, ha megfosztják őket legfelkészültebb szakembereiktől. Meglephette-e vajon a kormányzatot, hogy a középiskolások és az egyetemisták nem fogadják el az államilag finanszírozott felsőoktatási helyek számának drasztikus csökkentését, mert ezzel túlnyomó többségüknek le kellene mondania a diplomáról. Elhitte bárki is, hogy ha csökkentik az állástalanok segélyének összegét, és legfeljebb néhány hónapra éhbérért közmunkát adnak a rászorulóknak, azzal nem a nyomort konzerválják, hanem a „munkaalapú” társadalom magasztos eszményéhez viszik közelebb a leszakadtakat?
Persze, az „unortodoxiától” szenvedő ország csökkent teherbírása minden vonalon kikényszeríti az akár esztelen megszorításokat is, és ha ráadásul a piaci retorziók – másként: a csőd – elkerülése érdekében a költségvetési hiányt mindenáron le kell szorítani, akkor a pénzügyi stabilitás rettentő áldozatok árán fenntartható ugyan, de ettől még nem nő a termelés, nem őrizhető meg a bérek vásárlóértéke, és végképp nem versenyképes a gazdaság. Az Orbán-rezsim erőszakos, ám gyökeresen elhibázott politikája másfél évvel a választások előtt lényegében megbukott – Magyarország 2013-ban sem lesz konszolidálható. Ezt jószerével mindenki látja már; némely elemzők egyenesen azt fejtegetik, hogy a jobboldali liberális konzervatívok, az úgynevezett polgári közép is megelégelte a kétharmad sehová sem vezető ámokfutását.
Ám kérdés, ha nem csupán az elemzők illúzióiban, hanem a honi valóságban is létezik ez a józanodó közép, akkor vajon miért oly tétlen és néma, amikor például saját gyermekei vonulnak az utcára jogaik védelmére? Miért nem mutat szolidaritást sem velük, sem a mélyszegénységben élőkkel, miért nem áll ki a rasszista uszítókkal szemben? Olyan országban, amelyben van polgári közép, hasonló helyzetben már tömegesen demonstrálna, és legkülönfélébb civilszervezetei vállalnának aktív közösséget mindazokkal, akik egy tisztességes, toleráns, valóban demokratikus Magyarországot akarnak.
Nálunk azonban a még a magát „mérsékeltnek” tekintő jobboldal sincs középen. És történjék bármi, csendben marad. Nem lép fel a saját, mégoly rémes kormányával szemben, mert attól tart, hogy akkor mindjárt baloldalinak vagy – ami még szörnyűbb – liberálisnak kellene gondolnia magát. Nem véletlen, hogy Orbánék ezt a primitív tévhitet minden eszközzel erősítik.
Úgyhogy nincs más hátra, a kurzusváltás elodázhatatlan feladata a menthetetlenül retrográd jobboldal demokratikus ellenzékére, köztük arra a maroknyi valódi konzervatívra vár, akik csakugyan tisztában vannak a politikai normalitás fogalmával. A hiányzó polgári közép helyét is nekik kell betölteniük.