A jelent játszd!

– Előadásaikban erősek a közéleti áthallások. Követik ezzel a Víg hagyományait?

– A színház megnyitásakor felolvastak egy prológot, amelyben egy költői alak a színház szelleméhez szólva azt mondja: „A jelent játszd a jelennek, mindig a legérdekesebb ez.” A Vígszínház – ez a neobarokk palota – legsikeresebb korszakaiban mindig is bátran szólt a jelenhez.

– Stíljét azért inkább jellemzi kifinomultságában is könnyed polgári attitűd. Bár tény: az még nem feltétlen gyáva.

– A Vígszínházat az egyensúlykeresés jellemzi. Társadalmi szinten sem haszontalan attitűd. Próbál hű maradni a polgári világ értékeihez, beleértve akár még az első világháborút megelőző korszak „finomságait” is. Ám folyamatosan igyekszik ezt a hagyományt újraértelmezni – a ma történéseinek tükrében. Hat-nyolc éve még senki sem gondolta volna, hogy a nagyszínpad egyik húzó előadása a Julius Caesar lesz Alföldi Róbert rendezésében. Szomorú kor- és kórkép. Azt beszéli el: mi történhet, ha egy ország megszabadul a zsarnokától, de nincs alkalmas vezetése. Az előadás egyik példája annak, hogy a Vígszínház új jelentéstartalommal gazdagodott. De ez sem mond ellent a hagyományoknak.

– Mikor volt példa hasonlóra?

– A Víg az ötvenes években a Néphadsereg Színházaként minden korábbi hagyományától kénytelen volt eltérni, ontotta a szovjet darabokat, a páholyokat puttók helyett géppuskatusok díszítették. Ám a hatvanas-hetvenes években Várkonyi Zoltán nemcsak az egykori polgári tradíciónak adott újra rangot, hanem kortárs amerikai és európai darabokat is színpadra állított. Az akkori rendszerben az volt a nóvum.

– Már a színház első direktorának, Ditrói Mórnak is voltak reformerkésztetései?

– A Víg magánszínházként indult, állami támogatás nélkül. Miközben csaknem 1700 fős – 600-zal több a mainál – nézőteret kellett megtölteni. Kezdetben a színház a könnyedebb műfajok felé indult. Ditrói nem tulajdonos volt, hanem megbízott vezető, ám olykor késre menő harcot vívott, hogy a teátrum más irányok felé is közlekedhessen. Rajta múlt, hogy a francia bohózatok mellett kortárs magyar drámák is színre kerültek. Kolozsvárról érkezett, és elszántságával az ott bemutatott magyar ciklusát a Vígben is műsorra tűzhette. Ditróinak lényegében nemzeti színházi ambíciói voltak, amelyek hatottak a Víg későbbi vezetőire is.

– Közbevetőleg: elképzelhető egy hasonló kaliberű független magánszínház működése a mai Magyarországon is?

– Nem. A Víg a millennium évében nyílt meg, a Monarchia gazdasági csúcspontja, óriási ipari fejlődés idején. A színház szinte „kihúzta” a földből maga köré az Újlipótvárost. Ráadásul az Operán, a Népszínházon és a Nemzeti Színházon kívül nem volt versenytársa.

– A Vígszínház közönsége mindig hálával fogadta, amikor a teátrum új irányokba is „járatokat” indított?

– Voltak hullámvölgyek. De a tradíciónak máig része az a tény, hogy a színház függetlenként indult. Ditrói olykor ugyan gúzsba kötve táncolt a helyzet miatt, ám volt annak előnye is. A Víget alapító magánemberek társadalmi pozíciójuk mellett azt is demonstrálni akarták: saját jelenbéli ügyeiket akarják hallani, viszontlátni a színpadon. Ha kezdetben bohózatokban, akkor úgy, de a maguk szándéka szerint. Ezt az akkori közönség is nagyra értékelte, ami apróságokban is megmutatkozott: a vígszínházi díszletek pesti otthonok szalonjainak szolgáltak mintaként, a teátrum színészeinek öltözködése divatot teremtett. Nem valami felülről, hatalom által jónak tartott stíl hatott rájuk, hanem egy olyan teátrum szellemisége, amelyet a független, szabad polgári akarat hozott létre. A publikum máig érzékelheti: a támogatási rendszer ugyan megváltozott, de a Vígszínház szellemiségében máig független. Ezt mindig értékelte az itteni közönség.

– Várkonyi Zoltánt a hasonló eszményeket értéknek tartó Marton László követte a színház élén. Őt Eszenyi Enikő. A tavalyi pályázat idején sokan találgatták, megtarthatja-e pozícióját Eszenyi, hiszen a hatalomhoz közeli Balázs Péter is aspirált a posztra, aki egykor maga is vígszínházi színész volt. Aztán Balázs Péter visszalépett. Eszenyi – aki nyíltan sosem köteleződött el konkrét politikai irányba – a helyén maradt. Ön korábban azt nyilatkozta: nem aggódott a teátrum sorsa miatt, mert a falai között végig nyugalmat érzett. Esetleg a színház szelleme súgta önnek, nincs miért aggódni?

– Nem tudható, mi játszódott, játszódott-e valami a színfalak mögött a legutóbbi pályázat során. Ám meg kell jegyezni: bár rendezők, generációk, politikai garnitúrák jöttek-mentek, az elmúlt harminc évben Balázs Péteren kívül senki nem ragadott tollat, nem fektetett munkát abba, hogy „kívülről” szóljon hozzá a Vígszínház történetéhez. Másfelől az erőviszonyok felmérésében talán lehetett némi szerepe annak is: a Vígszínház hagyományai olyan komplexitást jelentenek, amelybe meggondolandó „beleavatkozni”. Ha kiürül a nézőtere, az más helyzetekre is negatívan hathat.

– A teátrum az ismét színre vitt Össztánccal ünnepli 120. évadját. Néhány szereplő cserélődött, de a közönség ugyanazt az előadást látja, amely 1994-ben került először színre. Miért nem változtattak valamit a zenés történelmi tablón a jelen viszonyaink miatt?

– A produkcióban bemutatott történelmi korokról máig a lényeget fogalmazza meg a mű. A darab szerinti jelenbe – 1994-be – visszatérő utolsó jelenet is érvényes: a helyszínül szolgáló bárban ok nélkül bántalmaznak egy színes bőrű fiatalt.

– Ami persze evolúciónk szempontjából nem túl örömteli.

– Ez igaz. Ám a színháznak az is dolga, hogy újra és újra elmeséljen egy történetet.

– Saját közéleti érzetei a Pesti Színházban rendezett Molnár-összeállításában vagy a Házi Színpadon játszott Kosztolányi-estjében is előrajzolódnak. A legújabb, az Óbudai Társaskörben bemutatott, Seress Rezsőhöz kapcsolódó produkciójának is vannak hasonló „betétei”?

– Seress kapcsán is lehet beszélni a történelemről. Felidézni a harmincas-negyvenes évek történéseit. Érzékeltetni, milyen veszélyekkel járhatnak bizonyos ismétlődések. Seress antennaként fogta a külvilág jeleit. Olyan szinten transzponálta dalokba őket, hogy abból kikerekedett az első, talán legnagyobb magyar világsláger, a Szomorú vasárnap. Szerelmi bánatból született, korszakot meghatározó emblémává lett. A dalt kommentelő internetes fórum véleménye szerint: mifelénk himnusz is lehetne.