A győzelem retorikája

Úgy véli: a politika tartalmánál is fontosabb a pártok tömegkulturális hatása?

Igen. Hosszú folyamat eredménye ez: a 20. század elején még az állam és az egyház volt a legfőbb identitásképző erő. Aztán a modern tömegkultúra, a televíziózás megjelenésével sokféle világnézet, identitás kerülhetett „piaci forgalomba”. A pártok is felismerték: élniük kell a tömegkultúra eszközeivel – legyen ez a felület akár showműsor vagy közösségi portál. A mai politika szórakoztatóiparként működik, a parlamenti pártok „műsorpártok”.

Óhatatlanul is populizmushoz vezet, ha a tömegkultúra bulvárosítja a politikát.

Obama populista lenne? Pedig az ő kampányában is óriási szerepe volt az internetes tömegkultúrának. A honi politikusok egy része is arra törekszik, hogy politikai sztár legyen. Ezért is szerepelnek például kereskedelmi csatornák talk-show-iban. A közszereplő képernyő által konstruált személy, akin imidzsmékerek és kommunikációs szakemberek „dolgoznak”. Nálunk a Fidesz az első párt, amely tömegkultúraként szervezte meg politikáját. Gyűlései televíziós képe 1998 óta azt sugallja: ennek a pártnak hatalmas bázisa, mozgósító ereje van.

Nem inkább reális, józan döntéseket kellene elvárnunk a politikusoktól – nemzeti showműsor helyett?

Szeretjük magunkat azzal hitegetni: politikai választásaink racionálisak. Ám érzelmi alapon döntünk: a közszereplő habitusa, stílusa a meghatározó.

Sokak szerint nálunk épp az a baj, hogy érzelmi politizálás folyik.

Probléma akkor van, ha egy párt arra építi fel politikai szubkultúráját, hogy megkérdőjelezi a „másik oldal” identitását, létjogosultságát. A Fidesz számára eleinte előnyös volt, hogy tömegerőként jelent meg. De kisajátító, kirekesztő retorikája sokakban félelmet keltett, ami visszaütött a 2002-es választásokon. Minél szívesebben definiálta magát a Fidesz Magyarországként, Magyarország annál kevésbé szívesen definiálta magát Fideszként. A szocialisták azért győztek, mert elhitették: tőlük nem kell félni. 2006-ban a Fidesz újra vereséget szenvedett, amit többen a párt nacionalista, szakralizáló politikájával magyaráztak. Szerintem más történt: tömegkulturális teljesítménye alulmúlta a baloldalét. Megjelent a korszerű Gyurcsány-imidzs, a „merjünk baloldaliak lenni” szlogen. Ez nemcsak az MSZP-t rázta fel, hanem a tömegeket is. Fiatalok énekelték kampányindulójukat.

A mostani EP-választáson viszont a baloldal s főleg a liberálisok súlyos kudarcot vallottak.

A 2006 ősze óta tartó politikai változások vezettek idáig. A Fidesz és a radikális jobb fokozódó támadásaira a balliberálisok egyre kevésbé találtak választ. Noha ők voltak hatalmon, azt sulykolták: az ellenzéktől félni kell. Ez rossz taktika. Ha ellenfelünket félelmetesnek láttatjuk, beismerjük: ő az erősebb. Így a balliberális szavazók azt élték át, hogy vezetőik gyengék. A kormány defenzívába szorult, csak reagálni tudott az ellenzék kommunikációjára, s ezzel belesétált a jobboldal csapdájába. Ráadásul a koalíció úgy látott a reformokhoz, hogy nem volt hozzá nyelve: politikája káoszról, koncepciótlanságról árulkodott. Gőgösen, dölyfösen viselkedtek.

Említette: a jobboldal korábban a félelemkeltő politikája miatt veszített a választásokon. De most kirekesztőbbek, mint valaha. Mégis fölényes győzelmet arattak az EP-szavazáson.

Ellenségképzés tekintetében nem látok változást a Fidesznél. Más történt. Az őszödi beszéd „berobbanása” óta Orbán retorikája már nem a nacionalista, hanem a szociális populizmus szólamaival operál. A megszorítások közepette ez sikert, „új többséget” hozott neki. A Fidesz – a gyenge kormányzattal szemben – erős, magabiztos párt színében tűnt föl. Orbán szónoklataiban a testiség metaforáinak jutott főszerep. Nem véletlenül: ez az a nyelv, amelyet mindenki ért. A Fidesz programjának is az Erős Magyarországért nevet adta. Orbán a fizikai helytállást, a cselekvést hangsúlyozta, a szociálliberálisokat „elkényeztetett arisztokrata semmirekellőknek” nevezte. Persze a Fidesz-retorikának része volt az is, hogy az ellentábor politikusait patologizálta, kriminalizálta. Gyurcsányt pszichopatának, az MSZP-t tolvajbandának titulálta. Az ellenségképzés azt sugalmazta: az efféle „kártékony, közveszélyes személyeket” ki kell közösíteni.

A Fidesz „gyűlöletkultúráján” nőtt fel a radikális jobboldal is.

Kétségkívül vannak tömegkulturális átfedések. De a radikális csoportok „aszimmetrikus háborújának” a Fidesz is célpontja volt: ez a gyengék kíméletlen harca az erősekkel szemben. A marginális csoportok küzdelmükhöz hatásos eszközöket találtak: utcai megmozdulásokat, zavargásokat, megfélemlítő képi és nyelvi tartalommal operáló weboldalakat. Ami magát a Jobbikot illeti: élni tudott a technika lehetőségeivel, netes hálózatokat, fórumokat alakított ki, civil közösségekkel épített ki kapcsolatokat. Kihasználta a baloldallal szembeni társadalmi indulatot. Retorikája olyan problémákat vet fel, amelyek mindenkit érintenek. Például: rossz a közbiztonság. Ezzel könnyű egyetérteni. S ha elnyeri az emberek egyetértését, már könnyebb meggyőzni őket arról, hogy ennek a cigánybűnözés az oka. Tipikus szélsőjobboldali kommunikációs technika ez, úgy hívják: kényszerítő jellegű beállítás. Le Pen is ezt használta.

Hol a határ a jobboldali és a szélsőjobb tömegkultúra között?

A határ sokszor elmosódik. Egyik, láthatóan a Fidesszel szimpatizáló televízióban a Magyar Gárda egyik alapítójának is van műsora. Közös szimbólum az árpádsávos zászló és a turul. Nem véletlen: Pokorni Zoltán az EP-választás után állt ki e kettő mellett. A Fidesz ugyanakkor bagatellizálja is a Jobbik politikusait, Orbán például „hebehurgyáknak” nevezte őket. Tisztában van azzal: ő nem harcolhat azon a páston, amelyet a szélsőjobb jelölt ki neki. A radikális politikusok azt szeretnék, hogy komolyan vegyék őket. Ha erre nem hajlandó valaki, sőt, leereszkedően beszél róluk, azzal „új frontot” nyit, és megnyeri a politikai kezdeményezés jogát. Orbán nem harcol a Jobbikkal, nem direkt módon vág vissza a pártnak. Hiszen akkor éppúgy defenzívába szorulna, mint a baloldal.

A szélsőjobb mint „győztes csapat” naponta jelenik meg a médiában. Ez is tovább erősítheti.

Torzíthatja a siker az EP-választáson győzedelmes pártok realitásérzékét. Ha a jobboldal továbbra is fenyegető hangot üt meg, az összezárhatja azokat, akik a szélsőségekre nemet mondanak. Kérdés az is: hogyan értékelik majd a Bajnai-kormányt. A válságkezelő kabinet tagjai amolyan szürke eminenciások, mintha politika feletti szférákban tevékenykednének. De ez előny is lehet: például a többi szereplő harsánysága mellett Bajnai szelídebb imidzse akár vonzó is lehet. S az országgyűlési választások eredménye attól is függ, mi történik addig a baloldalon. Sikerül-e például fiatal, tömegek megszólítására alkalmas miniszterelnök-jelöltet állítaniuk.