A félelem bére

A Nyugat-ellenesség, a „szabadságharc”-maszlag Orbán alkalmi találmánya. Magát a szót valószínűleg csak mellékesen mondta ki, de elemi hatást keltett vele. Azóta a hivatalos külpolitika szintjére emelte, brüsszeli szónoklataiban képszerűen is megjelenítette. A jobboldal legősibb ösztöneit korbácsolta fel. A Mohács (de talán Koppány) óta gyakorolt nemzeti játszma lényege, hogy „mi magyarok jót akarunk, serények és tehetségesek vagyunk, lám, sorra nyerjük az aranyérmeket, hány Nobel-díjast adtunk a világnak, nem is velünk van a baj, az álnok Nyugat árult el és csonkított meg minket”.

A multiellenes ideológia és a magyar Golgota orbáni víziója terméketlen kísérlet lenne, ha a társadalmat belső autonómiák hálózata szőné át. Ám a magyarok milliói kórosan államfüggők. Csepeli Györgyék mérései szerint az autonómia hiánya demokratikus anomáliák sorozatához vezetett. A magyaroknak csak kisebbik része munkavállaló, a többség nyugdíjból, járadékból él, aki dolgozhat, nagyrészt állami alkalmazott. A társadalomnak csupán tíz százaléka autonóm egzisztencia.

Orbánnak szándékában sem állt, hogy megtörje ezt a kóros hagyományt. Még a függetlenség csíráit is el akarta törölni. A nyugdíjpénztári megtakarítások államosítása nem csupán alkalmi pénznyelő akció volt: egy lehetséges autonómiaforrás gondos felszámolása.

A bőség kosara

A grandiózus állami szervezetalkotási, tömbösítési mánia jelei már első pillanattól érzékelhetőek voltak. Holding olvadt holdingba, majd főholdingba, alminisztérium főminisztériumba. A rendszerváltás utáni legszembetűnőbb államszerkezeti változás az önkormányzatok átszabása és csonkolása volt. Az, hogy Orbán ilyesmit forgat a fejében, már a győzelem előtt sejthető volt. Országjárásain arra buzdította a fideszes polgármestereket: markoljanak „a bőség kosarából”, adósodjanak el nyugodtan, ha kormányra kerül, úgyis átvállalja a terheket.

Meg is tette, de ennek drámai következménye lett. Teljesen kiüresítette az önkormányzatiságot. Minden közigazgatási hatáskört a megyei és az újjászervezett járási hivatalokhoz rendelt. Elvette az önkormányzatok iskoláit, kórházait. Gyakorlatilag csak a városüzemeltetést hagyta meg, a kátyúzást, a szippantást, a közvilágítást. Korábban az iskolaigazgatók kinevezése, az iskolák kezelése és fenntartása az önkormányzat feladata volt. Most a Kliken keresztül Hoffmann Rózsa hatásköre.

Százharmincezer magyar pedagógus az orbáni hatalmi vezérlés kísérleti alanya. Hoffmann Rózsa tetszés szerint csuklóztathatja őket. A pedagógus helyhez kötött egzisztencia, szakmája, közösségi státusa, társadalmi beágyazottsága, a munka jellege egyaránt sérülékennyé teszi. Öt perc alatt bekényszeríthető az állami óriáskamarába. Magatartása, együttműködési készsége kontrollálható, s innentől csak egy lépés, hogy hűsége, „ideológiai irányultsága” is számon kérhető legyen. Orbán már 2002-ben is az oktatás államosításának híve volt. Azóta megszerezte a tankönyvpiac fölötti (üzleti és tartalmi) ellenőrzést, letörte a tankönyvpluralizmust. A financiális gondjaiktól szabadulni kívánó, slamposabb önkormányzatok iskoláit egyházi kezelésbe adták, a hittant és az erkölcstant az állami iskolák tantermeibe hozták.

Elvonási tünetek

Ha ekkora hatalmat szerzel (az oktatás csak részpélda), azt működtetni, az alattvalókat finanszírozni is kell. A 18-as számmal ellátott Nemzeti felirat hirdeti az „új osztály” fizikai térfoglalását. A bűn, a titok, a gazdasági pornográfia (mi mást jelent a talányos 18-as?) és az önhitt államsovinizmus szimbólumai. A elsötétített táblaüveg mögött „kereskedelmi tevékenység zajlik”. 44 270 elárusítóhely helyett 5000 trafikba áramlik a pénz. A bevétel viszont apad, mert soha nem látott csúcsokat döntöget a csempészet.

A földet persze nem lehet csempészni, mint az ukrán cigarettát. Akit kitúrnak a biogazdaságából vagy a bérelt huszonöt hektárjáról, komoly „elvonási tünetektől” szenved. És már értheti: az orbáni szuperállam legfontosabb funkciója, létének lényege a foglalás, a rajtaütésszerű tulajdonátrendezések sorozata. „Az érdemdús kevesek” vagyonhoz juttatása. Tamás Gáspár Miklós szerint „új uralkodó osztály” kiformálását látjuk. De hogy fér össze Mészáros Lőrinc intellektusa Kerényi Imre impulzivitásával, Rogán Antal szikárságával, Lázár János kifinomult machiavellizmusával, Deutsch Tamás rokokó életszemléletével, a komondoros Balogh szenvedélyes lobbanékonyságával? Mi tartja egyben a csapatot? A kérdésre a legpontosabb választ csak a rendszeralapító adhatná meg.

Persze a „vegyük el a másét” gondolat a néplélektől korántsem idegen, végül is erről szól a magyar huszadik század. Hogy mikor ki a „más”, ki az, aki elvesz és kitől – történelmi helyzettől függően változik.

Az orbáni társadalom három pillérre épül. A közmunka, a kivándorlás és a félelemkeltés hármas szerkezetére.

Magyarország az elmúlt száztíz év negyedik kivándorlási hullámát éli. A magyarok meglódultak, százezrek vállalnak munkát Nyugaton. Új, megdöbbentő jelenség a Romániába átjáró magyar munkavállaló. Orbán minderről makacsul hallgat. Egy jobban teljesítő ország képébe nehezen illeszthető, hogy polgárai (főleg diplomásai) Münchenig, Bécsig, Londonig futnak. Alkalmanként azért a kormányfő visszavág: „azok is hazaküldik azt a pénzt”, s felcsap a gőz, születik diplomást röghöz kötő törvény. Ma még nagy a jövés-menés, de a kivándoroltak előbb-utóbb dönteni fognak. A kormánypropaganda ebben is leegyszerűsítő. „A foglalkoztatás soha nem látott csúcsokat döntöget.” A félmillió külföldi munkavállaló (és a kétszázezer közfoglalkoztatott) nélkül Orbán rendszere összeomlana.

Az orbáni közmunka gépezete, a rendelkezési állományba helyezés, a bérezés, a szankciók rendszere, a belügyi felügyelet, a pedagógiai érv (munkához szoktatás) férfias, „gatyába rázott” társadalom képét mutatja. Egyúttal politikai telitalálat is. A magyar társadalom a mérések szerint elképesztően illojális saját szegényeivel szemben. Elfogadja, hogy nem az elesettet kell támogatni, hanem éppenséggel azokat, akikben van spiritusz, akik már bizonyítottak. Tegyük hozzá, ezért a kádári világszemlélet is felelős. Az Orbán-kormány komoly forrásokat vont el a szegényektől, nagy tapsok közepette.

A kemény, szankcionáló lépések még a Bajnai-kormány idején kezdődtek. Szellemi, lelki értelemben már akkor a Fidesz (és a Jobbik) uralta a politikai terepet. Élelmes polgármesterek próbálták bevezetni a „megélhetési kártyát”, városi képviselő-testületek sorra tiltották ki a közterekről a hajléktalanokat. Orbán nyitott kapukat döngetett. A rigorózus büntetőpolitika, a három csapás, a büntethetőség életkori határának leszállítása, a börtönállomány felduzzadása csak bónusz. Hogy aztán a csúcsponton – Európában egyedülálló módon – alkotmányos szentesítést nyerjen a hajléktalanlét tilalma.

Trafik, diszkont

Az orbáni társadalmat a félelem cementezi össze. A rettegés a munkanélküliségtől, a lecsúszástól, a magánytól, a hivatali elbocsátástól. Félelem a nyugdíjért, a rokkantságiért, színházért, filmért és persze a földbérletért. Hogy elkonfiskálják azt a kis trafikot, a trafik után a minidiszkontot. Orbán rá is játszik erre. Péntek reggeli megszólalásaiban egyre gyakrabban beszél egyes szám első személyben, vezénylő tábornoki pózban. „Utasítottam államtitkár urat, hogy vizsgáltassa ki az esetet.” És már rohan is tovább. Átad, gáton szaladgál, hókáoszban tör utat, Moszkvában atomszerződést szignál, ukrán határt helikopterből szemlél. Rend van. Fentről úgy tűnhet.