Egy merénylet anatómiája
Jómagam egy évtizede gyakorló újságíró voltam már, és úgy emlékszem vissza arra az estére, mintha a filmje most peregne a szemem előtt. Egybeesett az akkori lakásavatónkkal és Philemon névnapi ünnepségével, ahol Philemon Sarungi volt a díszvendég, akit még 1958-ban Zanzibárból pátyolgattunk Magyarországra. Mivel ő is részt vett a hurcolkodási kalákában, most is ott ült a négytagú brigádban, meg-meghúzva a vodkásüveget. A medikus (később Szeged Csoki doktora, végül Tanzánia egészségügyi minisztere) akkor már jól beszélt magyarul. Ő kapta fel a fejét elsőként, amikor a rádióban lekeverték az andalító esti muzsikát, és rendkívüli közleményre a New York-i tudósítót kapcsolták. Ipper baritonja a szokottnál is gyorsabban és drámaibban szólt: „A Fehér Ház szóvivője most erősítette meg a dallasi adó közlését, miszerint Kennedy elnök városukban merénylet áldozata lett. Konvojban haladó, nyitott limuzinjában a fejét több puskalövés érte. Segíteni rajta a közeli kórházban végzett beavatkozással sem sikerült. Az Egyesült Államok világszerte tisztelt, népszerű, 35. elnöke, John Fitzgerald Kennedy ma, 1963. november 22-én délben, 46 éves korában elhunyt.”
Hans Habe vasúton, egy táskarádióból értesült a merényletről. „Most már szégyellem, de akkor elsőként az angol nyelvet kárhoztattam, amiért nem precizíroz – mesélte néhány évvel később a Fészek újságírókörében –, hiszen egyazon igével fejezi ki, ha valakire rálőttek, vagy lelőtték. Akkor sem lehetett azonnal tudni. Bezzeg kereskedő útitársaim már azon vitáztak, hogy a következő állomáson, amikor leszállnak telegrafálni, hosszra vagy besszre utasítsák-e brókerjeiket.”
Olyan volt számomra akkor összekerülni egy amerikaival, mintha egy Titanicot túlélt utast varázsolt volna elém a sors. Bécsi ismerősöm majdnem ilyennek számított. Pierre Salingert is a dallasi fegyver „lőtte ki” a Fehér Házból, ahol hűséges szóvivője volt JKF-nek. És barátja, bajtársa is, hisz fiatalon együtt mártóztak meg haditengerészként az akkor korántsem csendes kalandóceánban. Megírtam hajdan a 168 Órában: 1961-ben Kennedy és Hruscsov bécsi csúcstalálkozóján úgy ismerkedtünk meg, hogy személyesen zavart el a Volksgartenből, amikor kameránkkal Kennedy közelébe próbáltunk férkőzni. „Nézze, Mr. Hungary – olvasta le kitűzőmről Salinger –, ugye nem képzeli, hogy az elnöknek mindenkire van ideje... Majd legközelebb.”
Erre a legközelebbre véletlenek sorozata kerített sort 1979-ben, amikor már Carter sleppjében érkezett Bécsbe a SALT–2 aláírására. Kennedy akkor már legenda volt csak, ő pedig az ABC tévé főszerkesztője, később elnöke. A sajtóbüfében viszont, amikor a söröspulthoz mellésasszéztam, megállapíthattam: már sokkal kedélyesebb, mint első találkozásunkkor. Igaz, 18 évet kellett várni a megszelídülésére.
„Menjünk ki ebből a hangzavarból, ha diskurálni akar, most van egy kis időm” – és törte az utat kifelé Salinger a Hofburg udvarába. Odakinn, a Heldenplatzon egy percre még elrévedezett. Körülmutatott egészen a lovasszoborig, és csöndben emlékezett, csak úgy magának, az idő múlásán. „Sütött a nap – mesélte –, június eleje volt, szovjet kollégám, Harlamov kísérgette Madame Hruscsovát. Hirtelen Kennedy termett ott közöttünk egy autósorból kilépve. Nyina hozzálépett és megkérdezte, milyen volt Párizsban. Az elnök széttárta karját és mosolygott. Azt mondta, nem volt ideje elmélyülni a látnivalókban, az ő feladata Jacqueline kísérgetése volt. Szóval létezett egy semmihez sem hasonlítható, fanyar JKF-humor” – emlékezett az exszóvivő.
Ha most felidézem ezt a beszélgetést, örülök, hogy engedte magnómat bekapcsolni, mert végül is Dallasról és a következményeiről akartam faggatni.
Éreztette (főleg arcjátékával), hogy nem igazán híve a Warren-jelentésnek, amely pedig az idő szerint a hivatalos Amerika dallasi állásfoglalásának számított. Úgy tűnt, ő is osztja a lakosság kétharmadának véleményét: nem hisz a magányos gyilkos teóriájában. És mintha kétkedését idézné, úgy bontogatta elő a kommunikációs sztaniolból az érveket. Nem gyártott összeesküvés-elméleteket, de nyilvánvalóvá tette: a logika szabályaival is ellenkezett volna egy baloldalinak kikiáltott gyilkos akciója egy olyan vezetővel szemben, aki a józan értelem politikáját követi. Akin nem kevesebb múlt, mint a karibi válság rendezése, aki mindennap megküzdött a szélsőségesekkel, és még a vietnami kivonulásra is kész volt.
A nehezen lihegő, pocakos Salingert kimerítette az emlékezés. El is búcsúzott. A Warren-jelentésről akkor már itt Pesten is voltak fogalmaink. Tudtuk, hogy 26 kötete olyan rangra tör, mint a nürnbergi periratok. Ám ezt is kikezdte az idő. Hiába alapozták az FBI gyűjtötte hat óriásdossziéra, végül minden következtetése az lett, amit Hoover igazgató diktált. Ugyanő hivalkodott azzal, hogy három elnök – Lincoln, Garfield és McKinley – gyilkosait milyen gyorsan elfogta hajdan az FBI. Arról viszont, hogy a hátterét egyik esetnek sem sikerült kihámozni, szó nem esett.
Nem tudok szabadulni egy emlékképtől, szíves engedelmükkel fel is idézem. Azon a bizonyos bécsi csúcstalálkozón 1961-ben a schönbrunni kastély bálterme szolgált a búcsúrendezvény helyszínéül. A sajtónépség legfeljebb a bevezető folyosókon állhatott lesben kameráival, mikrofonjaival. Mellettem állt Papp Jenő, az MTI hórihorgas fényképésze, aki könnyedén áthajolt az ötszáz különtudósító bármelyikének feje fölött. Most azonban korai volt magabiztossága, mert egy, a Kennedyt bevezető fekete óriás elébe tornyosult, kamerájának lencséit is eltakarva. A büfépletykák szerint „Boom-boom Charlie” volt, aki már a szenátorsága óta szolgálta Kennedyt. Jött az elnök, óvatosan megkerülte mindkettőnket, így lépett elém, olyan közel hozzám, hogy a mikrofonkábelem hozzáért a könyökéhez, mire gyorsan kiböktem egy excuse excellence-et. Never mind – pillantott rám, és továbblépett, Boom-boom Charlie viszont szinte falhoz préselt.
Elmeséltem ezt Habénak is. Derült rajta, és legközelebb, amikor Pestre jött, pár sort hozott, amit a kedvemért fénymásolt ki egy magazinból. Annak a beszédnek a végkövetkeztetése volt, amit 1963 júniusában, az American University hallgatói előtt mondott az elnök: „Ha nem tudunk is azonnal véget vetni a minket megosztó ellentéteknek, legalább segítsünk egy, a másságot toleráló világot létrehozni. Hiszen végső soron annyi dolog köt össze minket azzal, hogy közösen lakjuk ezt a kicsiny bolygót. Mindannyian ugyanazt a levegőt szívjuk. Mindannyian gyermekeink jövőjéért aggódunk. És mindannyian halandók vagyunk.”
Bokor László
