Birodalmi sas, nemzeti turul

A csaknem félmillió áldozat listázása, begyűjtése, mozgatása, motozása, őrzése, vonatra tétele (egy marhavagonban minimum hetven ember!), deportálása a kutatók becslése szerint több mint kétszázezer hivatalos személy közreműködését igényelte. A városokban negyvenezer rendőr, vidéken húszezer csendőr, a polgármesteri, alispáni hivatalok munkatársai, szolgabírók, jegyzők, tisztiorvosok, bábaasszonyok (a testüregi motozáshoz, napi harminc pengő különpénzért), ékszerészek (ötvenpengős napidíjjal), pénzügy-igazgatósági tisztviselők (az értékek „őrizetbe vétele” végett), vasutasok, postások tízezrei működtek együtt a hatalmas hazai apparátusban. (Oh, Gábriel, hunyd be a te szemeidet!)

És megvoltak ennek a rasszista „tisztogatásnak” a magyar királyi előzményei is. Az Értelmiségi Munkanélküliség Ügyeinek kormánybiztosa, a Balatoni Intézőbizottság elnöke, bizonyos Kultsár István 1942-ben szigorúan bizalmas levelet juttatott el a Honvédelmi Minisztériumba, Schindler Szilárd altábornagynak címezve. „Kegyelmes Uram! Balatonfüred község elöljárósága juttatta el hozzám a csatolt névjegyzéket. (...) Azokat a zsidókat, akiknek magatartása különösen feltűnő Balatonfüreden (...) munkatáborba behívatni méltóztassál. Fogadd, kérlek, Kegyelmes Uram, őszinte tiszteletem és nagyrabecsülésem kifejezését.”

„Schindler ellenlistája” tizenegy személy kikapcsolására, kitisztogatására tett javaslatot. Talán nem véletlen, hogy a „feltűnő” zsidók mind feltűnően jómódúak voltak, azaz a tulajdonuk (szőlő, fakereskedés, vendéglő, divatáruüzlet) kívánatossá válhatott a helyi erők számára már 1942-ben, amikor a sas még sehol!

Arra is van dokumentum ugyaninnen (Z. Karkovány Judit: Hiányjel, Balatonfüred, 2008), hogy egy magyar királyi honvédtiszt (hogy belül maradjunk az ornitológia keretein: afféle keselyűként) hogyan jelentkezik – pirulás nélkül – zsákmányért Brand Sándor Zala vármegyei alispánnál: „A zsidóingatlanok kiutalása kapcsán szeretnék valami jó hasznot hajtó (...) 10–25 katasztrális hold körüli ingatlanhoz jutni, amelyen lakóház és gazdasági épületek is vannak (...) Tapolca és Almádi között, hogy a munka mellett a Balatont is élvezhessem (...) Mostanig nem mozogtam, és látom, hogy az ügyesebbek már minden jobb dolgot megszereztek maguknak (...) pedig az érdemeim fokozottan megvolnának.” Ennyit most az erkölcsről, az ügyesekről és az érdemekről, a ragadozó mentalitásról, a magyar királyi kapzsiságról.

Az ország német megszállása (az a bizonyos március 19.) után kinevezett Sztójay-kormány készségesen, három nap alatt fogadta el és tette magáévá a náci birodalom igényeit, az agresszív fajvédelem politikáját: a zsidók hordjanak sárga csillagot (ez „a magyarság önvédelmének” kanárisárga „harci eszköze”), legyenek elkülönítve a keresztényektől, ne vehessenek részt a politikai és a gazdasági életben. Megerősítve és megfejelve ezekkel a döntésekkel a korábbi zsidótörvények diszkriminációit. Március 31-én pedig ugyancsak gyors határozat születik a gettósításról, majd április 13-án százezer állampolgárnak a kényszermunkásként való „limitált” deportálásáról, április 22-én pedig a radikális és teljes zsidótlanításról, majdnem félmillió magyar Auschwitzba szállításáról.

A hazai politikai elit, a kormány, a döntéshozók tudomásul vették a fejleményeket. Hiszen a kormányzó a március 18-i megszégyenítő klessheimi leckéztetést követően is hivatalában maradt, megtestesítve az állami folyamatosságot, és kinevezte a Sztójay-kormányt, amely habozás nélkül nekilátott a berlini jobbra igazodáshoz. A hivatalnoki kar is kétely és gátlás nélkül hajtotta végre a parancsokat, legitimnek ítélve saját tevékenységét, hiszen kinevezőjük, elöljárójuk, a fehér lóra termett Főméltóságú Úr, Magyarország Legfelsőbb Hadura ott maradt a budai várban, a helyén.

Hitler azt hazudta: a „zsidókérdés megoldása” után majd kivonja csapatait Magyarországról, és ezzel helyreállhat a nemzeti szuverenitás. E manipulatív zsarolás „hazafias célhoz” kötötte a népirtás lefolytatását, indokolttá, sőt erkölcsössé maszkírozva a kollaborációt.

A nácik antiszemita követeléseit a korábbi magyar kormányok némelyike olykor igyekezett tompítani. Európa számos országához képest itt a zsidótörvények kínjai dacára is lehetett valamennyire létezni, megpróbálni úgy-ahogy túlélni. Ebben Horthynak és Kállaynak voltak érdemei. A Sztójay-kormány viszont kiszolgálta a horogkereszteseket, és ebben bűnrészes a megalkuvó kormányzó is. (A miniszterelnök állítása szerint „őfőméltósága szabad kezet adott” neki...)

Kezdetben Berlin csupán százezer kényszermunkást kért a német hadiüzemek számára. A keretszám csak később, a „túlteljesített” együttműködés sikerének láttán növekedett meg radikálisan, az ország teljes „zsidótlanítását” célozva. Pontosan ismerjük a fehér asztal melletti megállapodás körülményeit is. 1944. április 22-én este Endre László szentkúti kúriájában együtt vacsorázott Winkelmann SS-tábornok, Adolf Eichmann SS-alezredes és néhány beosztottjuk vitéz Jaross Andor magyar királyi belügyminiszterrel, vitéz Baky László politikai államtitkárral, valamint a meghívóval, a Belügyminisztérium „zsidóügyi” államtitkárával, vitéz Endre Lászlóval. A közigazgatásban járatos, szélsőségesen fajvédő, volt Pest vármegyei alispánt szoros nézetazonosság és gyors barátság fűzte Adolf Eichmann alezredeshez, az SS deportálásokban gyakorlott szakértőjéhez. Aki az idevezényelt, kis létszámú Sonderkommandójából hozzávetőlegesen húsz tiszt és tiszthelyettes „szakmunkájára” számíthatott csupán. Itteni közreműködők nélkül a feladat végrehajthatatlan lett volna, hiszen 170 000 négyzetkilométeren mintegy háromnegyed millió kiszemelt áldozatot „kellett” szisztematikusan begyűjteniük.

Ám itthon a Szent István-i befogadás hagyománya mellett létezett folyamatosan egy másik, diszkriminatív törekvés is, amely az „idegenek” kikülönítését, megjelölését, elűzését célozta. Bár a lenézett „szőröstalpú román”, a „vad rác”, a „buta tót”, a „ravasz zsidó” ugyanúgy a magyar korona alattvalója volt, mint a nemzetiszínű fajvédők. Ok a lakosság homogenizálása érdekében akár az etnikai tisztogatás gondolatát is elfogadták.

Az Antiszemita Párt vezére, Istóczy Győző parlamenti beszédében már a XIX. században összekötötte a nemzethalál még mindig divatban lévő vízióját a zsidó népességrobbanással, mondván: 1930-ban 2,2 millió, 1960-ban 4,4 millió, 1980-ban 8,8 millió zsidó lesz az országban, s 2020-ra, amikor a magyar birodalom lakossága már 52 millió (!) lesz, ebből ok majd 18 milliót tesznek ki. Istóczy ideológiájának igazságait ezek a minden elemükben irreális számok szemléltetik! (De persze létezett a fajvédők számára a „cigánykérdés”, „románkérdés”, „németkérdés” is.)

1944 tavaszán a hitleri antiszemitizmus összetalálkozott az agresszív fajvédő magyar politikával. Ám annak, hogy a deportálás ily sebességgel és eredménnyel zajlott, nem csak világnézeti, politikai okai voltak. Működtek közönséges, rabló, zsákmányszerző indítékok is.

Az Auschwitz-jegyzőkönyv nyilvánosságra kerülése után XII. Pius pápa, Roosevelt amerikai elnök, Gusztáv svéd király is tiltakozott Horthynál, aki emiatt megkísérelte hivatalából felmentetni Endre Lászlót. Csakhogy a „szabad kezet kapott” Sztójay miniszterelnök és a belügyminiszter, Jaross Andor fütyült a kormányzó súlytalan kérésére, aki ezt követően ugyan kínosan „leelmebetegezte” saját államtitkárát, de ez már nem sokat változtatott a történteken.

Ezalatt a mintegy kétszázezer főre becsülhető fővárosi zsidóság deportálását továbbra is szervezték Endréék. A Pestre e célból fölrendelt csendőri erőket (amelyek mellé segítségül a helyismerettel rendelkező budapesti postásokat és kéményseprőket is be akarták vetni!) végül Horthy csak az esztergomi páncélosok mozgósításával tudta sakkban tartani, és kimozdítani gyülekezési körleteikből.

A további deportálási terveknek végül az szegi útját, hogy augusztus 23-án Románia átáll. Két nap múlva Horthy lemondatja Sztójayt. Nem kellett hozzá prófétai megvilágosodás: a szovjet hadsereg már a Déli-Kárpátok előterében és Kelet-Poroszországban harcolt. Szlovákiában felkelés, Bulgária kihátrál a háborúból. Párizs, Róma, Firenze már a szövetségesek kezén. Ezeket a manifeszt fordulatokat nem hagyhatja figyelmen kívül a kormányzó sem. Közli tehát Veesenmayer követtel és teljhatalmú megbízottal, hogy a budapesti zsidóság marad. A legfelsőbb hadúr maga is az átálláson töpreng, ezért szervezkedik, de október 15-i kísérlete kudarcba fullad. Dédelgetett tisztikara, a felesküdöttek és általa vitézzé nyilvánítottak hitványul elárulták.

Ha a „konzervatív úriemberek” kormánya, Sztójayé ily készséggel szolgálta ki a genocídium politikáját, a nyilaspuccs után kinevezett Szálasiétól, a hatalomba jutott „nyilaskeresztes fiókáktól” még több előzékenységet várt Berlin. Ám a szedett-vedett terrorista pártszolgálatosokra, lumpenekre, „bűnözőkre és fantasztákra” támaszkodó rasszista koalíció saját (sajátos) „hungarista” politikát képviselt. A véres gátlástalanságoknak a pesti utca, a Duna-part szemtanúja lehetett ugyan, ám nyilaséknak nem akarózott kiszolgálni a német hadiipar munkaerőigényét. (Berlinből például – szinte felfoghatatlan! – százezer lóápolót követeltek Magyarországtól!) „Nem vagyunk olyan gazdagok”, mondta a nyilas külügyminiszter, hogy nélkülözni tudjunk ennyi embert. A nyugati határra, a Bécs előtti katonai védvonal kiépítéséhez mégis vagy félszázezer kényszermunkást indítottak útnak gyalogmenetben, ám a hozzátartozók maradhattak a fővárosi gettókban. A Budapest-erődben, ahogyan Hitler cinikusan nevezte.

Október 15-én, a nyilaspuccs idején még körülbelül 300 ezer zsidó volt Magyarországon. Kétharmaduk a fővárosban, egyharmaduk munkaszolgálatosként a honvédségben. Groteszk, hogy a háborúzó hadsereg ilyképpen mégiscsak megmenthetett egyes üldözötteket.

A balatonfüredi zsidókat pedig ’44 nyarán Tapolcára szállították, ahol kifizettették velük a korábban keresztények által használt, de a gettó céljaira igénybe vett, kiüríttetett lakások bérét, kifizettették előre a várható köztartozásaikat, valamint a deportálás költségeit is meg kellett téríteniük a Magyar Királyi Államvasút számára.

Az 1942-ben feljelentett tizenegy „feltűnő” füredi ember családjaiból a nők és idősebbek Auschwitzban haltak meg, a behívható férfiak egy része munkaszolgálatban vagy ismeretlen helyen. Goldstein Árpád helyi rabbit, a 104/5-ös század muszosát 1942 szeptemberében lőtték agyon. Árpád (!) mindössze huszonnégy éves volt.

Erre mondj valamit, Sas és Turul!