A kutyák professzora

– Világhírűen tud kutyául. Gondolkodik az állat fejével is. De vajon a kutya is képes az emberről gondolkodni?

– Mondjuk úgy: a kutya remekül olvas az ember apró – szándékos vagy tudattalan – testjelzéseiből. A gondolkodás amúgy maga az elmeműködés.

– Akkor egy földigiliszta is gondolkodik, neki is van elméje.

– Igen, hiszen van idegrendszere. Ugye az etológus az elme viselkedési megnyilvánulásait kutatja. Mi úgy véljük: az elme olyan szerveződési szint, amely valamilyen formában az agyműködés fölött létezik, s az idegrendszerhez kapcsolódik.

– S vajon mi járhat egy földigiliszta elméjében?

– Az állatoknál a gondolkodás valójában „problémamegoldás”. S ha egy „probléma” – élelemszerzés, párosodás stb. – kevés idegsejttel is megoldható, az evolúció nem bonyolítja túl az elmét. A gyűrűsféregben roppant egyszerű, az emberben viszont rendkívül összetett gondolatok képződnek adott esemény kapcsán. Az állatok – néhány faj, például a méhek kivételével – nem képesek a múltról vagy a jövőről gondolkodni, elképzeléseket közölni. Tervezésre csak az ember képes, még a kutya sem.

– Borsó nevű kutyám okos pumilány volt. Én biztosra vettem: mintha töprengene bizonyos helyzetekben, éppen melyik megoldást válassza. Imádott tanulni.

– Bár a kutyának lehetnek ötletei, mi történhet egy helyzetben – ami szintén része a gondolkodásnak –, azt azért ne higgyük: azon gondolkodik, hogy délután a parkban majd kap egy gombóc csokifagyit. De kétségtelen: a kutya és az ember kapcsolata, kommunikációjuk, viselkedésük összehangolása egyedülálló az állatvilágban.

– Amikor a gazdi nincs otthon, gondol rá a kutyája?

– Jó kérdés. Én el tudom képzelni: olyankor hiányzunk a kutyánknak. Ám hogy felidéződik-e a gazda képe a kutyában, s kapcsolódik-e hozzá a sóvárgás érzése, abban nem vagyok biztos. Bár megeshet. Pár éve a BBC sorozatot forgatott, mivel töltik idejüket a kutyák, amikor a gazdi nincs otthon. Engem is felkértek szakértésre. Webkamerával nézték a házi kedvenceket, láttam a felvételeket: az egyik kutya végigaludta a gazdahiányos időszakot, a másik pakolgatott a lakásban, s volt, amelyik nyüszített, aggódott. Megrázta a gazdákat, amikor szembesültek mindezzel. Számos városi kutyánál kialakul a szeparációs szorongás. Azt jelenti: a kutya vészhelyzetnek éli meg az ember hiányát, és kifejezetten rosszul érzi magát egyedül. Ugyanis a kutya szociális állat – farkasősökkel. Az ember szocializálta arra, hogy emberkedvelő is legyen. És egyszer csak azt tapasztalja a kutya: nyolc-tíz órára magára hagyják. Disznóság!

– Már Darwin úgy gondolta: a kutya sok mindenben hasonlít az emberre. Csányi Vilmos pedig azt mondja: a kutya már nem állat, még nem ember.

– Picit bonyolultabb azért. Kezdjük azzal: az emberi evolúciónál senki nem volt ott, sem Darwin, sem Csányi, sem én. A tudósok másként látják a folyamatot: a genetikus a géneket nézi, az archeológus a csontokat, a geológus a köveket. A viselkedésről viszont semmi „lelet” nem maradt. Így aztán fantáziával remekül kitölthetnénk az ember szociális evolúciójának körülbelül ötmillió éves sztoriját: akkor vált szét a közös ősből a csimpánz és az ember, és nagyjából százezer évvel ezelőtt kezdtünk beszélni. Csányi kutatásai a tanszéken arra irányultak: ne a felegyenesedés, hanem a tudat evolúciós hátterét nézzük, azt, hogy miként alakultak az emberben bizonyos elmefunkciók. Csinált egy listát ezekről, rajta volt például a kötődés. És azt láttuk: két emberegyed között nagyon szoros kapcsolat jöhet létre, a csimpánzoknál azonban nincs ilyen.

– Azaz: a kötődést az evolúciónak kellett időben megoldania az emberek között?

– Így van. Akkor kezdtük a kutyaetológiai kutatásokat. Csányi feltételezte: a háziasítás során a kutyában olyan genetikai változások mentek végbe, amelyek révén alkalmassá vált a kommunikációra az emberrel. Nyilván az emberek azt a kutyát szelektálták, azaz tenyésztették tovább, amelyik leginkább kötődött hozzájuk, legjobban alkalmazkodott az emberi szociális viszonyokhoz, legjobban „értette” őket. Magyarán: túléléséhez, evolúciós sikeréhez a kutyának hoznia kellett az „emberi képességeket”. Például a kötődés elmefunkcióját. S bár nem biztos, hogy a kutya úgy kötődik, mint a csecsemő a mamájához, mégis képes kiváltani belőlünk ezt az érzést. De hogy ezt miként oldja meg az elméjében, azt még mindig kutatjuk. Mindenesetre így vált a kutya az emberi viselkedés korai evolúciójának modelljévé.

– A gazdák gyakran úgy látják: kutyájuk gyerekként viselkedik. Például Borsó kutyám – szerintem – kétéves gyerek mentális képességeivel rendelkezett. A kutyák tényleg szőrös gyerekek?

– Csak néhány vitánk van Csányi Vilmossal, és ez az egyik. Nincs értelme az ilyen összevetésnek. Akad ugyan hasonlóság a kutya és a gyerek között, ahogyan a cápa és a delfin között is vonhatunk párhuzamot, például mindkettőnek gyorsan kell haladnia a vízben, mégsem mondjuk: a cápa egy vérengző delfin. Az embernek inkább barátja a kutya. Nem szabad őt gyerekfunkcióba szorítani, ráadásul képességei olykor meghaladják egy kisgyermekéit.

– Ön mondta egyszer, az elmúlt tizenöt év egyik legnagyobb etológiai felfedezése: az állatoknak is van személyiségük. Vannak félénk rigók, bátor bodobácsok, és így tovább. Engem az érdekel különösen: a kutya látja önmagát a tükörben? Pontosabban: tudja, hogy ő az?

– Az embernél könnyen kialakul az önfelismerés képessége: gyerekkorától mondják neki, ez a kezed, ez a fejed, ez meg az orrod. Az igazi tükör ennek jó mérési eszköze: először úgy reagálnak a kicsik, mintha a tükörben másik gyerek lenne. Majd viszonylag gyorsan fölfogják, ők tükröződnek. Csimpánzok, delfinek a tükörképük alapján arra biztosan rájönnek: aki „ott” van, az „itt” van. Ám azt ugye nem tudjuk tőlük megkérdezni, felismerik-e önmagukat. A kutya a tükörképpel valamilyen interakcióba próbál lépni, felé ugrik, az viszont nem mozdul, s akkor tudatosul a kutyában, „azzal a valamivel ott” nem sokat lehet kezdeni. Ezért elkerüli, próbálja kizárni a világból. Autósoktól ugyanakkor hallom: tudnak szemezni a kutyával a visszapillantóból, tehát használják a tükröt a kutyák.

– Pedig ez is anatómiai változásokat jelez. Olvastam: sem a farkasnál, sem a csimpánznál nem alakult ki a szemfehérje. Ezért nem tudják a másik tekintetét követni, összenézni sem tudnak. Az emberen kívül a kutya az egyetlen „közösségi lény”, akinél idővel megjelent a szembogár fehérsége. Követhető a tekintete, és ez úgyszintén mélyíti a kommunikációt ember és kutya között.

– Csakhogy még nem tudjuk, hogyan történt ez. Kétségtelen: sok kutya rohangál körülöttünk, s mindig lesz olyan, akit jobban kedvelünk. Például azért, mert többet néz minket. És ha valaki sokat néz bennünket, tanul is rólunk: van ideje észrevenni az érzelmeket az arcon, a gesztusokat, a viselkedést. Csak a mai gazdák nem néznek vissza eleget a kutyájukra. Pedig az ember szeretetét a kutya már születése pillanatában magában hordozza, ez is genetikailag kódolt tulajdonsága. Egyik kísérletünkben néhány hetes kiskutyát letettünk egy ember és egy felnőtt kutya elé. A kiskutya mindig az embert választotta. Viszont egy, az ember által felnevelt kisfarkas már ugyanannyi ideig volt az ember és a kutya közelében is.

– Tehát ma már az ember a kutya természetes közege. Az ember „természetes közege” azonban egyre inkább a virtuális tér, az okos kütyük világa. Ez megváltoztathatja kapcsolatunkat a kutyával is?

– Az etológia számára ez nagyon izgalmas kérdés. Az embernek van gondozóhajlama, amely abból fakad: eleve sokáig kell gondozni az embergyereket. Gondozóhajlamunk – túl a kötődésen – sok mindenben megnyilvánul. Saját kutatásaink azt mutatják: az emberek már mobiltelefont is „gondoznak”. Öltöztetik, nevet adnak neki, köszöntik reggel, elbúcsúznak tőle este.

– Arra utal: a mobiltelefon, az internet vagy akár a Facebook lehet a kutya vetélytársa az ember mellett?

– Könnyen lehet. Az ember evolúciósan kötődési kapcsolatokon keresztül éli meg az életet. Állandóan együtt vagyunk valakikkel. Ez a normális. Szociális igényeinket az internet is képes kielégíteni, ilyen értelemben lehet versenytársa a kutyának. Persze ott nem tudom megsimogatni a másikat, de adott esetben már együtt nézhetünk filmet a világhálón, miközben fizikailag távol vagyunk egymástól, és valójában egyedül.

– Ebből az is következhet: az evolúciósan „társas lény” ember elmagányosodása szembemegy az evolúcióval?

– Igen. Az ember magányossá tette magát, digitális Robinsonná. Sokan érzik elveszettnek magukat, amikor nem tudnak „rámenni” az internetre, a Facebookra. Pánikba esnek. Kutatások már azt is alátámasztják: összefüggés van a kóros mértékű internetfüggőség és a depresszió kialakulása között. De még nem egyértelmű, hogy a túlzott internethasználat a depressziós hajlamúakra jellemzőbb-e, vagy a függőség növeli a depresszió esélyét.

– Mondta: az ember voltaképpen magának „szelektálta” a kutyát. Lehet, hogy a mai mesterséges intelligencia „gépi világában” az ember tudattalanul magányra, ezzel pedig kihalásra szelektálja saját magát?

– Jó észrevétel. A gépek, a Facebook mellett azért még maradnak szociális vonásaink, de kérdés: hogyan reagál majd erre az emberi szervezet? Ha egy faj nagyon egy irányba kezd el robogni, végzetes is lehet számára. Gondoljon csak bele: ha ma lenne egy rendkívül heves napkitörés – utoljára ilyen talán a középkorban volt –, úgy tönkretenné a világ elektromos rendszerét, hogy hosszú idő kellene a helyrehozatalhoz. A cápát, a delfint ez nem érintené, az embert nagyon is. Tehát nem arról van szó, hogy szép lassan kihalunk. Ezer évekig is fennmaradhatunk, mindig megúszhatjuk, majd hirtelen történhet valami, amihez már nem tudunk alkalmazkodni.

– Az evolúció lutri?

– Meg állandó versenyfutás. Az marad fenn, aki ügyesebb. Nézze meg a teknőst: milyen jól elvan – gondolná, hogy egy dinoszaurusz? Jól mutatja: a dinó sem halt ki, csak átalakult. Az élet kiszámíthatatlan. Úgyhogy komoly kíváncsisággal várom az egyre izgalmasabb evolúciós pillanatokat.