Vodkával a járvány ellen – Elnökválasztásra készül az Európa utolsó diktatúrájaként emlegetett Belarusz

Belarusz (Fehéroroszország) mind etnikailag, mind nyelvileg már a cári időkben is az „Oroszország anyácskához” legközelebbi régiónak számított. Ehhez az októberi forradalom, de különösen a második világháború után még erősebb oroszosítás járult. A városi lakosság már inkább oroszul beszélt, és beszél ma, tizenkilenc esztendővel a Szovjetunió felbomlása, az önálló állami lét megteremtése után is. Jellemző, hogy még az államfői széket tizenhat esztendeje elfoglaló Lukasenka is könnyebben és szívesebben szólal meg oroszul, semmint az „anyanyelvén”.

Az Oroszországi Föderáció és a Belarusz Köztársaság 1997-ben szövetségi szerződést kötött, amely hosszabb távra mélyreható gazdasági integrációt, közös államtanácsot, minisztertanácsot, bankrendszert, ipar- és vámpolitikát, konföderációt, már-már teljes egybefonódást irányoz elő. Lukasenka arra számított, hogy mint az így létrejövő szövetségi állam társelnöke, idővel ráteheti kezét a gyengekezű Jelcin alatt csaknem teljes káoszba zuhant Oroszországi Föderációra. 2000 után azonban megfordult a helyzet. Akkor már a Moszkvában hatalomra került, és országa gazdaságát, kormányzását mind inkább megszilárdító Putyin vélte úgy, hogy a hajdani Szovjetuniót valamilyen formában helyreállító törekvéseinek első számú alanya éppenséggel Belarusz lehet majd.

Lukasenka és Putyin

Ennek érdekében Moszkva kiemelten kivételezett elbánásban részesítette Minszket. Nagyvonalú hiteleket nyújtott neki, a világpiaci árnál jóval olcsóbban szállította részére a kőolajat és a földgázt, bőkezű felvevőpiaca maradt a mezőgazdasági, de a világszínvonaltól alaposan elmaradó gépipari termékeinek is. Ennek köszönhetően a szovjet politikai-közigazgatási és a gazdasági struktúrát is jelentős mértékben átmentő Lukasenka-rendszer viszonylag stabil életszínvonalat, látszólagos rendet, nyugalmat, tiszta utcákat biztosíthatott a fehéroroszok számára. A Bátykaként (Apóként) emlegetett elnök kétségtelenül élvezte a lakosság egy részének ha nem is feltétlenül a támogatását, de legalábbis a rezsim mind diktatórikusabb jellege iránt tanúsított passzivitását.

A politikai naivitással semmiképpen sem vádolható belarusz elnök természetesen mindvégig tisztában volt orosz kollégája szándékaival, de sokáig úgy tett, mint aki csak az önzetlen barátot látja Vlagyimir Putyinban, és nem győzte hangsúlyozni a két nép, a két állam megbonthatatlan barátságát, szövetségét.

A Krím orosz bekebelezése persze nemcsak Ukrajna, hanem Belarusz számára is figyelmeztetés volt, de a két elnök továbbra is gyakorta találkozott egymással. Miközben ilyenkor egyre inkább, és egyre élesebb vita alakult ki köztük az orosz nyersanyagszállítások feltételeit, a kőolaj árát illetően, a tárgyalások szüneteiben jéghokiütőt ragadtak és játszottak egyet, vagy – amint az közeli barátok esetében szokásos – közösen szaunáztak.

Elkövetkezett azonban az az idő, amikor Putyin felmérte, hogy Oroszországban stagnálásnak, itt-ott hanyatlásnak indult az elnöksége első időszakában gyorsan emelkedő életszínvonal, amit immár a Krím bekebelezése miatt eleinte tapasztalt általános nacionalista lelkesedés sem képes ellensúlyozni. Ugyanakkor el kellett gondolkodnia azon, hogyan maradjon hatalmon 2024, tehát jelenlegi elnöki mandátumának lejárta után is, hiszen az alkotmány értelmében egymást követően csak kétszer választható államfővé. E cél valóra váltása egyik – formailag legális – módszerének az tűnt, hogy a Belarusszal közös szövetségi állam elnökeként regnál majd tovább. Amiből mindinkább következett, hogy Oroszországnak mielőbb le kell nyelnie Fehéroroszországot. Ezért a kőolaj árának felemelésével, valamint más gazdasági eszközökkel csaknem nyíltan megpróbálta térdre kényszeríteni kiszemelt áldozatát. Ekkor már Lukasenka is elkezdett nyílt lapokkal játszani. „Az Oroszországi Föderáció a stratégiai partnerünk – jelentette ki tavaly decemberben a belarusz törvényhozás tagjai előtt, de sietve hozzátette: – Mi sohasem szándékoztunk, és ma sem szándékozunk beolvadni bármely államba, legyen az bár a testvéri Oroszország.”

A múlt év végén Minszkben egymást követték azok a tüntetések, amelyek ugyan Lukasenka ellen is irányultak, ám a rendőrség a korábbiaktól eltérően nem vagy csak alig lépett fel velük szemben, mivel oroszellenes élük miatt részben a Bátyka malmára hajtották a vizet. A külföldi sajtó „belarusz Majdant” emlegetett, ami annál is találóbbnak tűnt, minthogy színhelyük a minszki Függetlenség sugárútja volt. (A hajdani kijevi felkelés színhelye, egyben jelképe, a Majdan Nezalezsnosztyi ugyanezt jelenti: a Függetlenség Tere.)

Aljakszandr Rihoravics Lukasenka

A hátát biztosítandó, Lukasenka – a szembenálló felek közti kötéltánc legszebb titói hagyományait követve – szembetűnő lépéseket tett a Nyugat felé, ahol ekkortól mind ritkábban illetik őt a diktátor jelzővel. Felújította országa diplomáciai kapcsolatait az Egyesült Államokkal, és az idén februárban már magát Pompeo külügyminisztert fogadta Minszkben, amikor is konkrét megállapodás született a Belaruszba irányuló amerikai kőolajszállításról. Ugyanerről állapodott meg korábban Norvégiával is. Mindezzel részben elejét vette az orosz gazdasági zsarolásnak.

Aztán pedig Putyin megütötte a Bátyka számára a főnyereményt, amikor ez év elején kiötlött egy olyan alkotmányos cselt, amellyel az eddigi mandátumainak úgynevezett lenullázásával 2024 után is hatalmon maradhat. Ezzel az orosz elnök levehette, és úgy tűnik, valóban le is vette a napirendről Belarusz közeli bekebelezésének tervét.

Lukasenka sima, akár cselek, csalások nélküli újraválasztása elé azonban ekkor váratlan akadály tornyosult: a koronavírus-járvány. Azt ugyanis oly kétbalkezes módon kezelte – és kezeli –, amivel bizonyosan nem növeli a népszerűségét. Először úgy nyilatkozott, hogy az állítólagos járvány pusztán pszichózis, azután azt tanácsolta honfitársainak, hogy vodkával, szaunázással védekezzenek ellene, majd megpróbálta lebeszélni őket a betegség terjesztésével fenyegető házasságtörésről. És ahol biztosan nem lehetett betartani az ajánlott minimális másfél méteres távolságot, felhívására április végén több mint kétmillió ember vett részt vállvetve a hajdani kommunista szombatok hagyományát követő országos társadalmi munkában, majd május 9-én több ezer katona vonult fel Minszkben zárt egységben az emelvényt megtöltő népes közönség előtt a győzelem 75. évfordulója tiszteletére.

Mindez semmiképp sem mutat arra, mintha az ő országában is pusztító járványra hivatkozva Lukasenka el akarná halasztani a megmérettetést. Az eddig egymással tusakodó ellenzék nagy része most megpróbál összefogni az autokrata államfő ellen. Az egyes pártok és csoportok nem indítanak saját jelöltet, hanem azon igyekeznek, hogy Lukasenkával szemben egységesen a jelenlegi alelnök, Szergej Rumasz jelölését támogassák, aki eddig nem sok jelét adta annak, hogy bármiben különbözne a főnökétől. De hátha mégis…