Vissza Pekingbe – Láttuk a könyv nélküli könyvtárat, ettünk a nem létező étteremben
Először csak az volt gyanús, hogy eltűnt egy ismerős boltsor, s a helyén frissen festett fal pöffeszkedett. Nem éreztem éppen előrelépésnek. Aztán egy másik boltsort sem találtam, ott átlátható kovácsoltvas kerítés volt, mögötte lakótelepi ház a hatvanas évekből. Aztán egy harmadik helyen éppen egy sípcsontközépig érő kertperemet építettek a ház előtt, s ahol biztosan tudom, hogy boltok voltak korábban, észrevettem, hogy az egyik földszinti erkély alatt három lépcsőfok visz tulajdonképpen a falhoz. Na, elárulom. A hiányolt boltok a lakótelepi házak földszinti lakásaiból nőttek ki korábban. Kalyibát építettek közvetlenül a fal mellé, ahová a kibontott erkélyen keresztül lehetett a lakásból átmenni, a családtagoknak is, akik a személyzetet szolgáltatták, s persze a víznek és villanynak is. A boltok a legváltozatosabb szolgáltatásokat nyújtották a környéknek, éttermeket, fodrászatokat, vegyesboltokat, szakboltokat és így tovább. Sok helyen az egymás mellett kinőtt boltoknak közös lépcsőt, keskeny teraszt is építettek, tervezett kereskedelmi utca benyomását keltve. A sétáló többnyire nem is vette észre, hogy mindennek bármi köze is lenne a mögötte álló házhoz.
Ahogy hallom, a legnagyobb gond ezekkel a boltokkal minden hasznuk ellenére az volt, hogy teljesen illegálisak voltak. Ezrével voltak, sőt, ha az egész várost nézzük, nyugodtan ugorhatunk még egy nagyságrendet. Hogy lehet illegálisan működtetni egy jól látható boltot, amely hozzá van építve a lakótelepi házhoz, az utcáról műmárvány lépcsőn lehet bemenni, és számlát is adnak, ha nagyon muszáj? Nyilván valakinek a jóindulatából. Valakinek, aki felelős az ottani dolgokért, például azért, hogy ne legyenek ott illegális üzletek. Ha több ezer vagy tízezer ilyen boltról beszélünk, akkor világossá válik, micsoda tőkét képes felhalmozni az említett jóindulat. A hírek szerint egyébként éppen a korrupció elleni küzdelem egyik oldalhajtása csapott oda ezeknek a boltoknak, amelyek egyébként a régen ott járt embereknek nagyon hiányoznak, s gondolom, a helyieknek még jobban.
Az idők során elég sok olyan emberrel találkoztam, amilyen én is vagyok, akik valaha Pekingben éltek valamennyit, s néhány év múlva visszamentek. Többnyire csalódottak. Csalódottak, mert nem azt találják, amit otthagytak. A mostaniak el sem tudják képzelni, hogy ezek a régi emberek mit keresnek. Ahogy már tíz-tizenöt évvel ezelőtt is csalódottak voltak a visszatérők, s mi sem tudtuk elképzelni, hogy mi a fene bajuk van. Peking nem a nosztalgia városa. Vagy a nosztalgiához is másképpen kell hozzáállni. Hiszen sok minden ott van. A Tiltott Városba el sem mentem, gondolom, hogy ugyanolyan, mint volt. Mao korpuszát sem néztem meg, pedig ott nagy változást észleltem, hiszen nem volt hosszú sor. De aki nem turistaként volt ott, az nyilván mást keres. A régi éttermeit, boltjait, a piacokat, ahol ismerte az eladókat, a masszőröket, a kirándulóhelyeit, a kórházat, ahol a gyereke született, az egyetlen bankfiókot, ahol akkoriban külföldiek számláját kezelték, az uszodáját, ilyesmiket. Na, ezek pont nincsenek már meg. Még a környéken sem igazodik ki az ember.
Azt hiszem, rosszul fejlesztettük ki a nosztalgiánkat. Kicsit direktre sikerült. Nem azt a kérdést tesszük fel, vajon jobb lett-e az ittenieknek. Nem az kelti fel bennünk a jóérzést, hogy visszajöttünk arra a helyre, amely akkor is folyamatosan változott,
amikor itt laktunk, ahol akkor is mindig érezhetően javultak az élet feltételei, s most is így van. Nem, mi akkor is azt a lepukkant kis piszkos éttermet keressük, amelyben olyan nagyokat ettünk, s bánt, hogy már nincs meg, hogy már puccos tésztázó van a helyén. Igazából az bánt persze, hogy az akkor felhalmozott ismereteink nagy részét most semmire sem tudjuk használni, új ismeretek szerzésére pedig nincs időnk, mert most turisták vagyunk, hogy pusztulna el, aki kitalálta. Szóval már a nosztalgia sem a régi.
Persze pici éttermek, kis piszkosok azért maradtak. Egy ilyenben megettem egy jó nagy adag baozit, ez az a hússal vagy zöldséggel vagy ezek keverékével töltött tésztagombóc, amit aztán gőzölnek, s melynek egészen borzalmas változatával már Pesten is próbálkozik egy hálózat. Ez a kis piszkos nem lakótelepi házból nőtt ki, hanem egy iskola vagy sportkomplexum falához toldották. A víz és áram megoldása így nagyobb innovatív erőt igényelt, s nyilván az említett jóindulatból is nagyobb adagra volt szükség, viszont kívül került a lakótelepi szabványon, s legalábbis ezt a tisztogató hullámot túlélte. Hatszékes, szűkös, hidegburkolású hely, összelapított, elcsatakosodott kartondobozok szőnyegként akadályozzák, hogy a kuncsaftok hanyatt essenek a csúszós padozaton. A vendégkör az ilyen helyeken megszokott, böfögnek, a szemetet ledobják a földre, ordítva telefonálnak.
Ami változott az én időmhöz képest, hogy egy nagyméretű QR-kód van a falon, s amikor a böfi befejezte a kajálást, a telefonjával a kódon keresztül fizet. A különböző telefonalapú fizetési rendszerek, az egymással egyébként nagy harcban álló Alipay és WeChat Pay letarolták a piacot, s Kína lényegében átugrotta a bankkártya fejlődési szakaszát. Azért lényegében, mert
persze vannak bankkártyák is, de az általános fizetési mód a telefonos.
A bérelhető biciklin is ott a QR-kód, sőt, azon chip is van. Letölti az ember a telefonjára az alkalmazást, az megmutatja, hol van a hozzá legközelebbi bicikli, odamegy, QR-kód, s már megy is, ahová akar. Ott leteszi, s már mehet is vele más. Mondjuk ez a funkció, hogy hol van a legközelebbi bicikli, csak igen speciális helyeken érdekes, mert egyébként az egész város el van velük árasztva. Ráadásul ha fúj a szél, és Peking szeles hely, akkor felborulnak. Vannak területek, ahol a járda tényleges funkciója az, hogy rajta tárolják a milliom felborult biciklit, a gyalogosok pedig az úton csalinkáznak.
Újat, korszerűt is mentem nézni. Ez sem mentes a nosztalgiától, mert annak idején, amikor már kiszabadultam a történelmi emlékek megtekintésének szorításából, nagy kedvvel fedeztem fel a vadonatúj, sokszor extrém épületeket. A hazai sajtót is bejárta tavaly, hogy Tianjinben (Tiencsin) átadtak egy, a képeken legalábbis egészen lenyűgöző könyvtárat. Aztán persze az is megjelent, hogy kamu az egész, nincsenek is benne könyvek. Mivel a kínai fejlődésnek nagy a tétje, sokak számára pozitív, sokak számára negatív előjellel, azt már megszoktam, hogy minden oldalról hatalmas kamuzások mennek, így ez nem riasztott vissza. Tianjin nincs messze Pekingtől, huszonöt perc a korszerű, igen gyors vonattal. Más kérdés, hogy míg Pekingben eljutok a vasútállomásra, majd Tianjinben a vasútállomásról a könyvtárhoz, és aztán az egészet vissza, az már elég húzós. Ezekben az irdatlan nagy városokban a jó tömegközlekedés ellenére is igen nagyokat lehet lendíteni.
Tianjinről azt szokták mondani, hogy Peking kikötője. A kétezres évek első felében ott játszott a magyar futballválogatott, amiről tudósítottam, s az előzetes tájékoztatás szerint Tanggu kerületbe kellett mennünk, az ottani stadionba. Akkor derült ki számomra, hogy Tanggu az meg Tianjin kikötője. A tényleges tengerparti városok errefelé általában nem a tengerparton vannak, hanem beljebb, s itt ráadásul a kikötői negyed és a tényleges város között irdatlan kiterjedésű ipari térség volt, raktárak, vasúti sínek kusza hálója, átrakóhelyek, üzemek, javítóműhelyek, ráadásul, amikor én láttam, már a fejlődés lepattanó fázisában. Ezt a pestnyi területet hívják Binhai kerületnek. Ide indultam könyvtárat nézni. Valaha írtam riportot a város nagy fejlesztéseiről, jártam a Nankai kerületben, amelyet akkor éppen 21. századivá gyúrtak fel a semmiből, lényegében vadonatúj várost építve. Mint kiderült, most éppen ez történik Binhaijal is. Negyven perc volt az út egy felszíni metróval, s csak felhőkarcolókat, szolnoknyi befogadóképességű modern lakótelepeket, meghatározhatatlan funkciójú parkosított területeket, gyorsvasúti pályákat, nyeregvasutakat, a magasban futó autópálya-szakaszokat, hidakat és felüljárókat láttunk. Zajlik a fejlesztés.
A könyvtár tulajdonképpen egy hatalmas plázának az egyik szárnya. Nem sima plázának, hanem kultúrplázának. Valójában inkább csak olyan, mint egy pláza, hatalmas belső terek, mindenfelé flangálnak az emberek, vannak boltok is, lehet kajálni, de alapvetően különböző kulturális funkciókat tölt be. A nagy terekben képzőművészek installációit látjuk, van színházterem benne kettő, mozi, kutatóintézet, ilyesmik, s persze a könyvtár. Egyébként láttam már ilyen típusú intézményt Pekingben is, a Parkview Greent. Szóval a plázán belül sétálgat az ember, amikor a sok széles bejárat egyikén átmegy egy másik helyiségbe, mintha egy boltba menne be, s ott áll a könyv szentélyében. Középen hatalmas gömb, körülötte hullámformában, lépcsőzetesen emelkedve tágul a tér a belmagasság közepéig, majd onnantól ugyanígy szűkül, míg a gömb fölött csőszerűen egy világítóudvar emelkedik, amelyről a figyelmes szemlélő aztán megállapíthatja, hogy a terünk felett feltételezhető további emeletek ablakai nyílnak bele. A körbefutó lépcsőzetes falak könyvespolcokat imitálnak. Igen, imitálnak, s akkor itt jutunk vissza a kamu problémájához.
Olvastam annak idején a kaján írásokat, a magyar sajtót is megjáró importkajánokat is, hogy hát ott nincsenek is könyvek. Már akkor is gondolkodtam rajta, de a térbe belépve ez szinte megüti az embert, hogy az imitált könyvespolcok nagy részéhez nem is lehet hozzáférni, hiszen fenn vannak a magasban, más részükhöz meg csak nehezen, mert a lépcsők alatt vannak, amelyeken ülünk vagy állunk. Helyenként, ahol mégis hozzáférhetők a polcok, mintha elkezdték volna feltölteni, de ennek is csak az a funkciója, hogy a sértett kínai lelket megfelelési kényszerrel gyógyítgassa. Könyv ide ugyanis funkciószerűen nem kell, hiszen nem ez a könyvtár, ez csak az aula, ha tetszik, a recepció. A tényleges könyvtár, mellesleg az ottani Szabó Ervin Könyvtár kerületi fiókja, az egész fölött lévő emeleteken van, s mindenki megelégedésére kísértetiesen hasonlít a könyvtárakra, folyóirat- és újságolvasókkal, szabadpolcos termekkel, könyvigénylő és lerakóautomatákkal, elektronikus szolgáltatásokkal, kávézóval. A vétkük csak annyi, hogy mindehhez valami szépet, de legalábbis valami figyelemfelkeltőt szerettek volna. Annyiban mindenképpen sikerült, hogy a nosztalgia lehetséges tárgyait és segédeszközeit tartalmazó gyűjteményem újabb darabbal bővült.
S még nem volt vége. Az idők másik felén, a múlt emlékeit vizsgálva felkerestem Peking szerintem legszebb buddhista templomát, a Tanzhe-templomot. Nincs igazán Pekingben, mert kint van már a nyugati hegyekben, s abban az értelemben nem is Pekingé, hogy előbb alapították, mint a várost. Korábban is jártam már itt, ez az a hely, ahová el kell menni. Az ilyen nagy kiterjedésű templomokban mindig sok az ismertető tábla, az egyiket alaposabban elolvassa az ember, a másikat kevésbé, az egyiket jobban megjegyzi az ember, a másikat kevésbé. Most felfedeztem egyet, amelynek az volt a feladata, hogy bemutassa a Leng Yantan nevű oltárt, amelyet a 13. században építettek. Nekem igazán érdekes az volt a szövegben, hogy a mai állapotát egy 1971-es felújításkor nyerte el, amelyet a kormányzat finanszírozott. 1971-ben még vastagon tartott a kulturális forradalom. A durváján persze már túl voltunk, a Kínában járó azonban mégiscsak azt szokta meg, hogy ezek a táblák azt mesélik el, hogy mit romboltak le ebben az időben.
Pont emiatt akartam megnézni egy régi adósságomat, a Fahai-templomot is. A vörösgárdisták ezt is alaposan helybenhagyták, de az egyik középső pavilonjában, ki tudja miért, nem verték le a freskókat. Ráadásul ez egy császári templom volt, s emiatt minden császári mesterek kezétől származott. Ez az adott összefüggésben azt jelenti, hogy a freskók nemcsak régiek, de a legjobb festőktől származnak. Ha valaki csak a templomot akarja megnézni, az húsz jüan, ha a freskókat, az száz. Kétfős csoportunk a megadott időre odagyűlt az ominózus pavilonhoz, s egy rendkívül kedves, angolul jól beszélő hölgy elmondta, hogy nagyon speciális védelem alatt állnak a freskók, ezért kapunk lámpákat, amelyekkel majd valamennyire megvilágíthatjuk a látandókat, amúgy benn tök sötét van. Igaza volt, gyakorlatilag semmit nem láttunk. A lámpák spotfényt adtak, vagyis ha az ember nem volt járatos, ami a valós helyzet éppen volt, azt sem tudta, hova világítson. Nem húzom, úgysem tudom leírni, mit láttunk. A hölgy alaposan elmagyarázta, mit látnánk, Buddha, az igazi, a Sákjamúni történetét festették meg, jellegzetesen kínai arcberendezésű szereplőkkel. Ebből tudtunk mi olyan négyzetdeciméterenkénti darabokban szemlélni részleteket a lámpácskánkkal. Valahogy mégis olyan katarzishoz közeli érzése volt az embernek.
Ott álltunk egy vaksötét templomi pavilonban hárman, plusz három hatalmas Buddha-szobor, amelyek nálunk fiatalabbak voltak, mert az öregeket szétverték a vörösgárdisták, amikor mi még gyerekek voltunk, szóval, ott sunyítottunk hatan a sötétben, s tudtuk, hogy ami körbevesz bennünket, az nem a puszta feketeség, hanem ennek a városnak talán a legnagyobb értékei, egykori lelkének kifejeződései.
S amikor kijön az ember, akkor válhat cinikussá. Megnéztük száz jüanért a sötétséget. Ahogy láttuk a könyv nélküli könyvtárat is, s ahogy ettünk a jog szerint nem létező étteremben is. Csak az egészen végighúzódik egy lélekhúr, s ha már eleget voltál ott, eleget néztél és eleget ettél, alig várod, hogy megpendüljön.
