Világpénztár

A pénzügyi és gazdasági világválság ellensúlyozására eddig mozgósított ötezer milliárd dollárban természetesen benne vannak azok a tíz- és százmilliárdok, amelyekért az amerikai állam „romlott” kereskedelmi papírokat vásárolt és vásárol; amelyekkel a tengeren innen és túl bankok tömegeit mentették meg, amelyek beáramlanak az autó- és az építőiparba, s amelyek a fogyasztást gerjesztik. Ebben a költekezési folyamatban az amerikaiak és a britek „élharcosok” voltak s lesznek még egy pár éven át, mivel úgy engedték a költségvetésüket „elszaladni” (súlyosan, példa nélkül állóan deficites állapotba süllyedni), hogy attól a rajtuk kívüli világnak a lélegzete is elállt.

Nyakló nélkül

Ne legyen kétség felőle: a közületi költekezésnek ez a formája csak nemzedékek adósságba verésével valósulhat meg, és ilyenformán fölvet egy sereg olyan erkölcsi kérdést is, amelyet mifelénk kizárólag populista alapon szokás piszkálni. De fölvet persze praktikusakat is, hogy tudniillik ennek az eladósodásnak az ára előbb vagy utóbb brutális adóemelés lesz, hiszen a számlát valakinek végül is állnia kell. Senki nem gondolhatja, hogy Amerika vagy Nagy-Britannia GDP-arányos költségvetési deficitje hosszú évekig megmaradhat a 10 százalékot meghaladó szinten.

Mindennek jó oka van. Az euróövezetben ugyanis hasonló eladósodás nem képzelhető el. Az unió közös valutája csak akkor életképes, ha az ezt birtokló államok – mint azt a Stabilitási és Növekedési Paktum előírja – nem költekeznek nyakló nélkül, azaz költségvetésük GDP-arányos deficitje nem haladja meg a 3 százalékot. Vagy ha igen, akkor is csak ideig-óráig. Megéri, mert az euróövezet hatalmas pajzsként funkcionál a valuták átváltási árfolyamának ingadozásával, illetve annak kártékony gazdasági következményeivel szemben (lásd: Magyarország, Lengyelország, Csehország).

Ilyenformán az a „fegyelmezetlenség”, amelyet az euróövezeten kívüli britek és a privilegizált helyzetüknél fogva korlátlanul eladósodni képes amerikaiak mutatnak e téren, Európa számára egyszerűen nem járható út.

Kistafírozva

Azoknak, akik ezzel tisztában vannak, nem volt meglepetés, hogy ezen a „majdnem történelmi” londoni csúcsértekezleten Angela Merkel és Nicholas Sarkozy – úgy is mint az unió két legerősebb gazdaságának zászlóvivői – konzekvensen elzárkóztak attól, hogy amerikai vagy brit méretű állami költekezéssel pumpáljanak többletkeresletet a saját gazdaságukba s így – közvetve – a világgazdaságba.

Valójában még meg sem kezdődött a csúcsértekezlet, amikor ország-világ láthatta, hogy két különböző pályán folyik a gondolkodás. Volt egy televíziós sajtóértekezlet, amelyet a legnagyobb eszmei egyetértésben tartott meg Obama amerikai elnök és Brown brit miniszterelnök; s kisvártatva volt még egy, ahol viszont Merkel és Sarkozy lépett fel együtt.
Ehhez képest... Nos, ez a lényeg. Ehhez képest a biodíszletnek számító mexikói, argentin, indonéz stb. állam- és kormányfők közreműködésével mégis találtatott modus vivendi, éspedig olyan, amelynek őszintén örülhetünk.

Londonban a világ hatalmasságai olyan összeggel (mindösszesen 750 milliárd dollárral) vállalták kistafírozni a Nemzetközi Valutaalapot (IMF), ami tökéletesen elegendő ahhoz, hogy a Magyarországgal rokon helyzetben levő, fejlődőnek vagy feltörekvőnek elkönyvelt – de mégiscsak a világ fejlett részéhez tartozó – országok hosszú távon biztonságban érezzék magukat. (Ami bennünket illet: ezek tudatában a 2010-ben hatalomra kerülő új kormánynak sem lesz félnivalója.)

De miért beszélünk modus vivendiről, amikor nyilvánvaló, hogy a „donorok” fejében nem a bajokkal küszködő uniós tagországok sorsa járt? Nos azért, mert az IMF főszereplővé való előléptetése egérút volt a perlekedő felek számára. Az európai tengely nem a költekezést „nyomatta”, hanem az egész pénzügyi rendszer megregulázását, különös – és persze önös – tekintettel arra, hogy a pénzügyi szolgáltatások fő-fő haszonélvezői (egyszersmind a válság előidézői) New Yorkban és Londonban laknak. A túloldal viszont úgy találta, hogy függetlenül a kétségkívül esedékes „elszámolástól” (Obama), ma akut helyzet van, amelyen csak a világgazdaságba pumpált pótlólagos és mesterséges keresletnöveléssel lehet segíteni.

A történet vége az lett, hogy a G20 nem tudta rábírni a német–francia koalíciót az extra költekezésre, viszont arra sem született megnyugtató megoldás, hogy a jövőben a pénzintézetek ne játszadozhassanak az általuk kreált játékkártyákkal, adósságözönbe borítva a fél világot, ha ugyan nem az egészet. Azaz: senki sem térhet azzal nyugovóra, hogy minden ellenkező bizonykodás ellenére a világ pénzügyi rendszere holnap átláthatóvá válik, és a zabolátlan spekulációknak egyszer s mindenkorra befellegzett.

Az IMF „felstokkolásában” (az EU 100 milliárddal, Japán ugyancsak, Kína negyvennel, ami szerfelett érdekes) az a közös s ezúttal valóban közös akarat nyilatkozott meg, hogy az arra érdemesek elkerülhessék az államcsődnek nevezett rémséget. Ma még nem tudni, hogy ha valaki hozzá akar nyúlni ehhez az igen nagy kasszához, az milyen feltételek mellett teheti meg, de van rá ok feltételezni: az IMF klasszikus szigora már nem lehet a régi. Arra ugyan eztán se lesz pénz, hogy valaki közjóléti kiadásokkal (nyugdíj, szociális támogatások) adósodjék el az IMF-fel szemben, ezt bizonyosan nem engedik meg, de hitelezni fognak mindazoknak, akik példamutatóan járnak elöl a közpénzek takarékos felhasználásában. Magyarán, mint a magyarok: csak annyit költenek közjólétre, amennyit jövedelemtermelő képességük megenged. Továbbá csak annyival engedik elfutni a béreket, amennyit termelékenységük emelkedése lehetővé tesz. De ami ezen túl van, az nem megengedett.

Balhé a csúcson

Talán lábjegyzet, talán nem: a világban elbújtatott pénzek jelentős hányada úgynevezett adóparadicsomokban landol, s ezek közül kettő – Hongkong és Makaó – kínai illetőségű. Ebből a londoni csúcson majdnem „szuperbalhé” lett, miután Sarkozy eleinte ragaszkodott e kettő néven nevezéséhez, a kínai elnök pedig – érthetően – tiltakozott. Obama közvetítette a kompromisszumot kettejük között, ami abban állt, hogy a G20 csak „tudomásul vette”, nem pedig „jóváhagyta” az adóparadicsomoknak az OECD által összeállított listáját.