Végre egy kislány!
A Sky News szombat éjszakai híradójának műsorvezetői és a vasárnapi lapok előzetes kommentálására behívott vendégek majdnem fuldokoltak a röhögéstől, amikor a fejük fölötti kivetítőn megjelentek a Mail, a Mirror, az Express, a The Times meg a The Telegraph címlapjai, mert rögtön megértették, hogy egy újszülött „ellopta a show-t” nemcsak tőlük, hanem sokkal inkább a hallatlan izgalmakat ígérő, mindössze négy napra levő brit általános választásoktól. Egyik szerkesztő se tudta megállni, hogy a címlapra ne egy pólyába bugyolált, mindössze pár órás hölgycsecsemő képét tegye föl, amint épp édesdeden alszik anyja ölében, holott mindeközben a rivális pártok vezérei befutottak a kampány célegyenesébe. Naná, hogy nem tudták megállni, nem állhatták meg! Végtére is a szaporulat magában a királyi családban állott elő: megszületett Vilmos cambridge-i herceg és Katalin hercegné második gyermeke.
Szombaton délelőtt megjött a hír, „amelyre az egész világ várt”. Katalinnál, akinek már nyolc nappal korábban meg kellett volna szülnie a kislányát, hajnalban megjöttek a tolófájdalmak, s még delet se ütött az óra, amikor a Kensington-palota (Vilmos és Katalin lakhelye) közleményt adott ki az újszülött jöttéről. A madarak azt csicsergik, hogy II. Erzsébet királynő, a dédnagymama, Károly herceg, a trónörökös-nagypapa és maguk a szülők is kislányt akartak, már csak azért is, mert a királyi családban épp tizenöt éve született utoljára leánygyermek. Álmuk teljesült – ezt persze ők jóval korábban tudhatták, mint az ország királypárti népe, mely állítólag ugyancsak kislányért esedezett.
A nyolcnapos késés nem annyira a szülőket, mint inkább a királyi ceremóniákat a világ minden pénzéért el nem mulasztó „tömegeket” izgatta fel. „Esküvői csődület” támadt a St. Mary’s Kórháznál, ahol II. Erzsébet kiterjedt családjának tagjai szülni szoktak, s ugyanúgy a Kensington-palotánál. Anglia már csak ilyen. És a szülők tudták, mi a kötelességük a tömegek iránt. Szépen megkoreografálták az újszülött bemutatását; sokaknak lehetőség is adódott, hogy a pólyásbabáról képet készítsenek.
Az első felvonásban a sárga és kék virágokkal, illetve szirmokkal díszített fehér ruhás mama jelent meg a St. Mary’s bejáratánál, karján az újszülöttel, oldalán a kék pulóverbe öltözött papával. Hatalmas mosolyokat dobtak a közönségnek, integettek, majd eltűntek. A második felvonásban Vilmos – közmeglepetésre – megjelent a „nagy fiával”, a 2013-ban született Györggyel, akit a szülők mindeddig óvtak a „hivatalos” szereplésektől. Csakhamar kiderült, hogy a totyogó kisfiú már királyi módra tud integetni a tömegeknek, még ha apja karján ücsörögve is. Azért „szaladt ki” érte Vilmos, hogy láthassa a húgát – még előbb, mint a nagypapák és nagymamák.
A harmadik felvonásban a nézők már semmit sem láttak a kisdedből, mert becsomagolták egy terepjáró kisbusz pólyásülésébe, és miután apja elhelyezte a saját maga által vezetett kocsiban, a család villámgyorsan távozott – haza a palotába. Úgy egy hónapig nem is lesznek Londonban, a királynő norfolki rezidenciáján pihenik ki a fáradalmaikat s próbálják megszokni az életet négyesben.
Az, hogy az „egész világ” várta a Londonból érkező híreket, nem az én leleményem. A hercegi pár kislányának jötte nemhogy öt világrész angol nyelvű bulvársajtóját izgatta fel, de a németet, a franciát, a spanyolt és az olaszt is, a kisebb nyelvekről nem is beszélve. A tévétársaságok se nagyon igyekeztek távol maradni. Az amerikaiak, akiknek hajdani gyarmattartójuk gyakorlatilag azonos Európával (régi amerikai vicc: Hol van Európa? Hát ahol a királynő...), minden vonalon elvitték a prímet. Élőben. Gratulált a hercegi párnak Obama elnök és neje, Michelle, odahaza meg az összes pártvezér plusz a canterbury érsek.
Amit én történetesen azért gondolok bizarrnak, mert az újszülött kislánynak legfeljebb matematikai esélye van arra, hogy az Egyesült Királyság uralkodója legyen. (A másodszülött gyerekeket a hagyomány eleve „tartalékként” tartja számon.) Egyelőre nagyapja, Károly a forma szerinti befutó, őt követi Vilmos, Vilmos után György következik, s ha az majdan-majdan valamilyen oknál fogva érdemtelen vagy alkalmatlan lenne az uralkodásra, akkor jöhetne a kislány, illetve akkorra már nagyon nagy lány.
Azt még megérti az ember, hogy a legkülönfélébb közrendű emberektől – Alaszkától a Fidzsi-szigetekig – ömlenek a jókívánságokkal teli táviratok a Kensington-palotába, mert sejti, hogy ezek java része a fiatalon elhunyt szépséges nagymama, Diana unokájának szól. Diana kultusza tudniillik érintetlen. Az azonban sokkal kevésbé érthető, hogy az amerikai elnöknek miért kell udvariassági ujjgyakorlatot tartania olyasvalakivel kapcsolatban, akivel soha az életben semmi dolga nem lesz – politikusként semmiképp.
Egyszóval: miért olyan nagy ügy, ami nem ügy? A rejtélyek rejtélye, hogy az angol királyi család szappanoperájának minden apró buborékját miért fújják luftballon nagyságúra, s ehhez miért „ministrál” a fél világ. Hacsak nem a bő hatvan éve uralkodó II. Erzsébet kikezdhetetlen tekintélye és dinasztiájának múltja miatt...
Történetesen az is magyarázatként szolgálhat, hogy az angol monarchia valóban a nemzeti egység letéteményese. Sokan hisznek abban, hogy „addig áll az ország”, amíg a Buckingham-palota. A királyi család ünnepei – házasságok, születések – a nemzet ünnepei. Amelyekre – mint esetünkben is történt – nem kell tömegeket toborozni, iskolaigazgatóknak üzenni; jönnek, sőt sereglenek a népek maguktól is.
Az újszülött kislány egyébként máris tízmilliókat keresett az országnak, a kedves mama nem kevésbé. Amiképp Vilmos és Katalin esküvőjekor vagy épp György születésekor történt, most is elárasztották az országot a díszbögrék, tányérok, kulcstartók, pólók. Mikor e sorokat írom és a csecsemő még kétnapos sincsen, már nyolcvanmilliót „kaszáltak” az emléktárgygyártók és -árusok. A tudósítások meg arról mesélnek, hogy melyik cég gyártotta az újszülött pólyáját, ki tervezte Katalin ruháját, amelyben a kislányát bemutatta a lelkesen üvöltöző híveknek; ki hozta rendbe a hercegné frizuráját, ki volt a stylistja, ki a kozmetikusa, s ha maga sminkelt ezúttal is, mint szokta, milyen márkájú körömlakkot, szemfestéket, arcpirosítót használt. Ezek nem mellékes dolgok, mert például amikor György, a fiúcska először mutatkozott „nem hivatalosan”, a közönség szétkapkodta azokat a cipőcskéket, ruhadarabokat, amelyeket viselt. (Nem méretre készült darabok voltak – csak elég drágák.)
Jól fognak keresni a bukmékerek is. Angliában tudvalevőleg mindenre lehet fogadni, és olyan óriásirodák, mint a Ladbrokes vagy a William Hill, oddsokat hirdettek a legkülönfélébb női nevekre, mert az újszülött nevét szombattól hétfőig titokban tartották a szülők. Komoly verseny folyt Alice, Charlotte, Victoria, Olivia között, Alice-szel még dupla pénzt se lehetett nyerni, Charlotte-tal viszont háromszorosat.
Végül azok nyertek, akik tétjeiket a Charlotte névre tették. De a legifjabb hercegnő kapott még – szokás szerint – két nevet: az Erzsébetet (Elisabeth) és a Dianát, nyilván nem véletlenül. Az előbbi főhajtás a királynő dédnagymama, az utóbbi Vilmos anyja előtt. Károly nagypapa, aki ugyebár közmondásosan rossz házasságban élt Dianával, legfeljebb azzal vigasztalódhat, hogy a Charlotte a Charles „női változata”. Mint mondjuk Viktor és Viktória.
