Túlélési technikák

BUJÁK ATTILA interjúja

– „A föld megőszült”, írta Vörösmarty 1851-ben. Ma már nehezen átérezhető, mekkora lelki kataklizma lehetett a reformnemzedéknek a világosi fegyverletétel. Mert valóban volt egy pillanat ’49 májusában, amikor győztesnek hihették magukat.
– A csalódás hatalmas lehetett. Végül is tagadhatatlan, hogy az ország jelentős részéből kiűzték a császári csapatokat, Erdélyből kiverték az osztrákokat és az oroszokat. Ehhez képest sokként érte őket a kétszázezres orosz haderő fenyegető megjelenése.
– És drámai a megtorlás mértéke. Erre sem számítottak?
– Pedig ha másra nem, erre felkészülhettek volna. Mert maga a megtorlás nem ’49 augusztusában indult. A császári és királyi csapatok már ’48 decemberében megkezdték a forradalomban exponált személyek begyűjtését. Ha figyelmesen elolvassák Haynau fenyegető dekrétumait, kiderül, a bresciai hóhér semmiben sem titkolózott.
– A magyar történelem legnagyobb (békebeli) emigrációs hulláma a József Attila-i másfél millió kitántorgása. A ’49-es exodus ehhez (vagy az ’56-os emberveszteséghez képest) mekkora nagyságrendet képvisel?
– Ebben az összevetésben a szám elenyésző, négy-ötezer ember. Menekültek polgári személyek, az állami adminisztráció exponált tagjai, kormánybiztosai, de távoztak teljes fegyveres alakulatok is. Az első gyűjtőhely a vidini emigránstábor volt. De a négy-ötezer emberből három-négyezer már október-novemberre hazatért. Főleg közkatonák, alacsonyabb rangú honvédtisztek, akik úgy látták, nincs félnivalójuk. Amikor az emigráció hulláma elindul, a társadalom egészét reprezentálja.
– Később ez változik?
– Igen. Mire minden letisztul, csak a katonai-politikai elit legjaváról beszélünk. És voltak olyanok, akik megkerülve a veszélyes török kitérőt, eleve Nyugat felé menekültek, például báró Jósika Miklós, Irányi Dániel, Lónyay Menyhért. Azt, hogy mennyire nem működött az osztrák rendőrállam, jelzi: útközben senkit sem kaptak el.
– Lehet, hogy nem is akartak. Nem lehetett intenzív hajtóvadászat.
– Mert az osztrákok kifejezetten ösztönözték a kivándorlást. Abból a megfontolásból, hogy jobb, ha körön kívül vannak, mint ha otthon keverik a bajt. A szabaduló politikai foglyok az amnesztia után tucatszám mentek olaszországi, angliai, francia emigrációkba. A korszak háborúiban Garibaldi Olaszországától a porosz–osztrák háborúig, az amerikai polgárháborúig százával bukkannak föl a rebellis lengyelek és magyarok.
– De mi történt a katonákkal Törökországban? Egy részük egy éven belül török nevet kapott és muszlim hitre tért.
– Ez a kor külpolitikai összefüggéseiben értelmezhető. Az osztrák és az orosz fél azonnal követelni kezdte a magyar és lengyel lázadók kiadatását. Orosz részről ez a külpolitikai nyomásgyakorlás része volt. Már akkor keresték az okot a háborúra, ami nem sokkal később (krími háború néven) ki is tört, s amelynek stratégiai célja a meleg tengeri kijárat (Boszporusz, Dardanellák) elfoglalása volt. A törökök érthetően kerülték ezt a konfrontációt. Végül azt javasolták: az emigránsok térjenek muszlim hitre és lépjenek be a török hadseregbe. Erről emigránskörökben szenvedélyes vita dúlt. Bem gondolkodás nélkül áttért. A világ kincséért nem hagyott volna ki egy orosz–török háborút. De Kossuth, Batthyány Kázmér külügyminiszter vagy Mészáros Lázár ezt ellenezte. El is hagyták a birodalmat. Bem tábornokból pasa lett a mai híradásokból ismert Aleppóban, meg is halt maláriában, még 1850-ben.
– Nagyon magas a halálozási ráta az emigránsok körében. Törökországban tucatjával hullottak az emberek. Miért?
– Maga az életforma, a túlhajtott fizikai megpróbáltatás megviselhette őket. Tizedelték a csapatot a fertőzések, a higiénés viszonyok, rendszertelenül táplálkoztak, fáztak, koszos tömegszállásokon háltak. Nem létezett még angolvécé, se fürdő, se borotva, se mosoda. És ami a fő, nem volt penicillin. Egy nagyobb megfázásba bele lehetett halni. Az emigráns lét körvonalaiban sem hasonlít a maihoz: nem volt GPS, laptop, vasút, modern úthálózat, menekülttábor, buszjárat. A Nyugat felé induló menekültek ezzel szemben emelkedő civilizációs pályára kerültek.
– Miből éltek külországban az emigránsok? Támogatták őket a hazai rokonok? Felélték hazai birtokaik jövedelmét?
– Az egyik túlélési pálya a katonai szolgálat vállalása volt. Ott legalább kaptak enni. De az oszmán hadseregbe belépni kulturális sokk. Próbáltak boltot, kocsmát nyitni Sztambulban, Kairóban. Az Amerikába vetődött magyarok néha szabályosan éheztek, mint Zágonyi Károly, a polgárháborúból ismert springsfieldi halállovaglás hőse.
– Emigrációban politizálni külön műfaj. Ötvenhatos példákból ismerjük a marakodó, egymás becsületébe gázoló hősök figuráját.
– Amíg Kossuth és az emigráció Anatóliában, Antakya városában tartózkodott, egyfajta demokratikus önigazgatás alapján álltak. A nyugati emigrációban azonban megjelenik Szemere Bertalan, Teleki László párizsi követ, Andrássy, Beöthy Ödön, és a katonai vezetők, Klapka, Czetz János, Vetter Antal. Kossuth érkezése komoly erőpróba. Ő azzal az igénnyel lép be a történetbe, hogy csakis ő vezetheti a magyar emigrációt. Akinek ez tetszik, engedelmeskedik, ha nem, mehet isten hírével. Szemerének például nem tetszett. Már korábban vita dúlt köztük arról, joggal használja-e Kossuth a kormányzói titulust, ha erről már lemondott. Jogilag Szemerének volt igaza, politikailag mégsem: a Nyugat a magyar ügyet Kossuth személyével azonosította.
– Miből élt meg a „turini remete”? Végül is 92 éves koráig komfort, bőség vette körül.
– Azt szokták mondani, magával vitte az államkincstárt, de ez rágalom. Utolsó fizetését vette ki. Törökországban napidíjat kapott, angliai, amerikai útjain pénzdíjas felolvasóesteket tartott. A polgári közönség a tévé előtti korban imádta az ilyen egzotikus figurákat, pláne ha jól beszéltek angolul. Az olaszok Torinóban úgy tekintettek rá, mint diplomáciai aranytartalékra. Tőlük kegydíjat kapott. Amikor a nyolcvanas években a pénzügyi válság idején az állampapírjai csődbe mentek, Kossuth is elszegényedett. Emlékirataira azonnal szerződött az Athenaeum. Később turini könyvtárát is megvették, több ezer kötetet. Egyik kedvenc olvasmánya volt Görgey emlékirata, melyet epés megjegyzésekkel széljegyzetelt.
– Kossuth folyamatosan építette saját emlékművét?
– Ebben ő nagyon jó volt. Az Olaszországba látogató turistának a Vezúv, Pompeji, Róma mellett rendes programja volt „Kossuth Lajos megtekintése”.
– Klapka György képviselte az emigrációban a világfi prototípusát?
– Klapkában megvolt a képesség arra, hogy mindenhol, ahova vetődött, jól érezze magát. A társaság kedvence. Francia felesége, svájci állampolgársága volt. Svájcban a szenátus tagja lett, ipari és kereskedelmi vállalkozásokba fogott. Hazatérve folytatta ugyanezt.
– Mészáros Lázár hadügyminiszter ellentétes alkat. A dzsentri becsület szobra.
– Ő nagy utat járt be. Törökországon át Anglia következett, innen átment az Újvilágba, földművelésben épp úgy balek volt, mint a hadi mesterségben. Visszatért Angliába, s már haza készült, amikor egy angol úrhölgy birtokán meghalt. Az, hogy testét nem akarta magyar földbe temettetni, míg hazánk földjét idegen csizma tapossa, legenda. ’90-91-ben találták ki újratemetésének külföldi ellenzői.
– Voltak egyáltalán sikeres ’48-asok, akik Amerikában megtalálták a számításukat?
– Nem is egy. Például Pulitzer József, az újságkirály, díjalapító.
– Több emigránst a megtorlások során in effigie, távollétében végeztek ki.
– Andrássy Gyula külügyminisztert érte utol ez a sors. Palatáblát szögeztek a bitóra a névvel. Az anekdota szerint Andrássynak mondta Ferenc József: ma már örül, hogy nem sikerült a dolog. Erre mondta Andrássy: felségednél csak én örülök jobban.
– A magyar emigrációt befogadta a nagyvilág. A magyarok befogadók-e a világgal?
– A lengyel emigrációnak Magyarország stabil bázisa volt. Ott, akkor, működött a szolidaritás.
– És milyen volt a magyarok presztízse az emigránshullám levonulása nyomán?
– Magyarnak lenni a kor Európájában a hatvanas, hetvenes évekig nem volt rossz. Ez az, ami mára tragikusan megkopott.