Szunniták és síiták örök konfliktusa

A visszautasítás világos üzenet volt arról, hogy a szaúdiaknak nagyon nem tetszik az Iránt 25 éve sújtó embargó, a szankciók lazítása, egészében a békejobb, amelyet az Egyesült Államok a perzsa papi rendszer felé kinyújtott, az meg elfogadott. Bő két hónapnyi gondolkodás után Szalman mégiscsak ellátogatott Obamához, s amint az várható volt, kiegyezett vele. De Iránnal, amelyet térségbeli riválisának tekint, nem fog. Se politikai, se vallási okokból.

Szalman a maga részéről helyben hagyta az Iránnal kötött atomalkut, amely természetesen nem egyedül Amerika, hanem vele együtt Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Oroszország és Kína műve. Noha ezt a megállapodást a szaúdiak legalább akkora erővel „fúrták”, mint – egászen más okokból – Izrael, a szaúdi külügyminiszter a washingtoni békejobb után kozmetikai műtétet hajtott végre országa korábbi álláspontján: azt mondta, „miután két hónapig konzultáltunk szövetségeseinkkel, ma már úgy gondoljuk, hogy ez a megállapodás hozzá fog járulni a térség biztonságához és stabilitásához”.

Amit persze Rijádban sem gondolnak komolyan. Csakhogy tisztába kellett jönniük egyvalamivel: megtehetik, hogy dacolnak és duzzognak, de Amerika kezében van egy komoly ütőkártya. A fegyver. Márpedig a szaúdiak – éppen Irán, az iráni befolyás terjeszkedése miatt – gőzerővel fegyverkeznek, s ma sincs más beszerzési forrásuk, mint valaha volt: az Egyesült Államok.

Az Obama–Szalman-alku tehát kétélű volt. A szaúdiak (és az öbölbeli monarchiák, tehát a „szövetségesek”) igent mondanak a kiegyezeésre Iránnal, de kapnak csatahajókat, Patriot osztályú rakétavédelmi ütegeket, elektronikus vezérlésű levegő-föld rakétákat és egy csomó minden mást, amiért persze fizetnek, éspedig könnyűszerrel, mert még mindig ők exportálják a legtöbb kőolajat, s noha annak ára a mélybe zuhant, a konjunktúra idején felhalmozott tartalékaik valósággal kimeríthetetlenek.

Szaúd-Arábia a szunnita vallásfelekezet fellegvára, Irán a síitizmusé. És e tekintetben – a politikatörténeti földrajzot tekintve – a perzsák jobban állnak, mint a szaúdiak. Irán ma perdöntő befolyással rendelkezik a síita többségű Irakban, a Hezbollah névre hallgató félig szamaritánus, félig terrorszervezet révén Libanonban, a Bassár Aszad-féle síita szekta (alaviták) uralma miatt Szíriában, és nyújtogatja csápjait a szunnita monarchisták uralta, de síita többségű Bahrein felé is.

Mindezt a harcra kész szaúdiak (szövetségeseikkel együtt) Szíriában végrehajtott bombázásokkal és a jemeni síita lázadók (hutik) elleni háborúval próbálják ellensúlyozni. Továbbá: az amerikaiak legnagyobb örömére bőségesen ellátják pénzzel a kulcsországnak számító Egyiptom katonai vezetését, mely ugyan a legkisebb mértékben se síita, viszont leszámolt az iszlamista szélsőségesekkel.

A szaúdi királyság kétarcú. Egyrészt – noha ő maga a szunnita vallásfelekezet legszigorúbb ágát, a vahabitizmust gyakorolja államvallásként – esküdt ellensége a monarchiát fenyegető iszlamista szélsőségeknek, de mindeközben mindennél jobban tart attól, hogy a (nem arab, nem szunnita, de) nálánál sokkal nagyobb lélekszámú, sokkal erősebb Irán az atomalku folytán visszaszerzi azt a térségi vezető szerepét, amelyet még a néhai sah idején szerzett meg. Máskülönben nem háborúzna Jemenben és nem biztatná az amerikaiakat „reggeltől estig”, hogy akolbólítsák ki Bassár Aszad szíriai elnököt.

A cél mindig ugyanaz: a síitizmus visszaszorítása. Ez így, önmagában az amerikaiakat nem nagyon érdekli, sőt. A jemeni háborúban nem partnerek. Szíriában az Iszlám Államot bombázzák, és nem Aszad haderejét. Kifejezetten idegesíti őket, hogy a szaúdiak az Amerika által „felszabadított” Irakban, ahol síita többség van, semmi rábeszélésre nem hajlandók újranyitni a követségüket. De van, ami nagyon érdekli őket. Szaúd-Arábia olajpolitikája.

Ehhez a következőket kell tudni. A Kőolajexportáló Oszágok Nemzetközi Szervezete (OPEC) mindig is a szaúdiak karmesteri pálcájára táncolt. Amíg az Egyesült Államok nettó olajimportőr volt, egyáltalán nem volt mindegy, hogy az OPEC mennyit bocsát ki, és mennyiért. Mára a helyzet – részben – megváltozott. Hatalmas kínálati bőség van a piacon, amit jól visszajelez a 200 körüliről 50-re süllyedt hordónkénti olajár. A szaúdiak Kuvaittal, Katarral, az Egyesült Arab Emírségekkel amellett vannak, hogy még ilyen ár mellett sem kell csökkenteni a termelést, kibocsátást, mert a kereslet előbb-utóbb utoléri a kínálatot.

Hát... Erre azért várni kell darab időt, de az amerikaiak azért hagyják szó nélkül ezt az olajpolitikát, mert – csavar következik! – az öbölbeliek simán elviselik a veszteségeket (a The Economist szerint tíz jó év alatt két és fél ezer milliárd dollárt halmoztak fel tartalékokban), az olyan „gonoszok”, mint Oroszország és Venezuela nem versenyképesek. Márpedig ami stratégiai értelemben Putyinnak árt, az Amerikának jó. Hagyják tehát, hogy ömöljön az olaj az öbölből, mintha mi se történt volna, azaz növekedjék a kínálat, csökkenjen tovább az ár (ami őket már kevéssé érinti) és bukjanak az oroszok.

Tiszta sor. De talán közgazdaságilag nem az. Az öbölbeli országok, akárcsak Oroszország, semmit se tettek azért, hogy kiszabaduljanak monokultúrás gazdaságuk fogságából. Meglehet, sőt bizos, hogy az oroszok erre előbb „fáznak rá”, mint ők, de előbb-utóbb hatalmas ára lesz annak, ha valaki önnön kőolaj- és földgáztermelésének a túsza. Említettem volt, nem egészen jó stratégia arra bankolni, hogy az energia iránti kereslet utoléri a kínálatot. A mai világgazdaságban, a számokban is mérhető növekedési ütemek mellett kevés érv támasztja alá ezt a koncepciót. Pláne, hogy a szankciók fogságából kiszabadult Irán maga is szabad kőolaj- és gázexportőrré válik, s ezzel a kínálati oldalt tovább növeli. Ez – némi frivolsággal szólva – akár a rosszabb változat is ahhoz képes, hogy terjeszkedik a síitizmus. Tovább nyomja majd le az olajárat s vele együtt a nyomást, ami a monolulturáls gazdaságokra nehezedik. A The Economist jóslata az, hogy az összeomlás elkerülhetetlen. Persze nem tegnapról mára – de ez egy olyan játszma, ami örökké nem folytatható.

Ami folytatható, az Szaúd-Arábia és Irán térségi rivalizálása, egy, a mi számunkra majdnem felfoghatatlan újkori vallásháború, a szunnitizmus és a síitizmus olajfüggetlen térfoglalási igyekezete. A szaúdi uralkodó és Obama megállapodásában erről egy szó sem esik, mindketten úgy tesznek, mintha ennek a harmincéves háborúra emlékeztető dolognak semmi köze nem volna ahhoz, hogy az USA fegyvereket szállít a szaúdiaknak, ők meg szemet hunynak Irán megbékítése fölött.