Százéves tragédia

Több szakaszban zajlott a 20. század első népirtása. A török katonaság és rendőrség az örmények százezreit „telepítette” át az akkor még a birodalom fennhatósága alatt levő Szíriába, egészen pontosan: gyalog-, illetve halálmenetben hajszolta őket a sivatagba. A kimerült, járni képteleneket addig verték, míg talpra nem álltak, s ha nem voltak rá képesek, agyonlőtték. A sivatagban – már akik odaértek – élelmiszer és víz nélkül maradtak, s vagy az éhínség, vagy a kiszáradás, vagy az embertelen hőség végzett velük. Az öregek, a nők, a gyerekek úgy hullottak mint, a legyek.

Mindezt a hivatalos török történelemszemlélet mind a mai napig a háború szükségképpeni velejárójának tekinti, és a nemzet becsületén esett foltnak minősíti, ha valaki népirtást (genocídiumot) emleget. Akad ugyan még néhány nép, amelyik nem hajlandó szembenézni önnön történelmével, eleinek tetteivel – de a törökök konoksága így is kiemelkedik a sorból. Igaz, a mostani évszázados fordulónapon Erdogan és más politikusok részvétüket nyilvánították az örmények hányattatásai miatt, még a velük szemben alkalmazott „embertelen bánásmódról” is esett szó, de nincs török politikus, aki azt a szót, hogy népirtás, a szájára venné.

Megtette helyettük az az ember, akitől a legkevésbé várták talán: Ferenc pápa. Április 12-én a római Szent Péter-bazilikában Szargszjan örmény köztársasági elnök és egy sor örmény vallási vezető előtt ezt mondta: „Az elmúlt évszázadban az emberiség három példátlan tömegtragédiát élt meg. Az első, amelyet széles körben tekintenek a 20. század első genocídiumának, éppen az önök örmény népére, a világ első keresztény országára csapott le, de nem kímélte a katolikus és ortodox szíreket, asszírokat, káldeusokat, görögöket se. Püspököket és papokat, vallásos férfiakat és nőket, védtelen öregeket, gyerekeket, betegeket gyilkoltak le.” A pápa egyébként már akkor is népirtást emlegetett, amikor még bíboros volt Argentínában, de egyházfőként most először.

A sértett Erdogan azzal válaszolt, hogy nyomban visszahívta országa vatikáni nagykövetét, és valósággal megfenyegette a pápát, hogy többet ne mondjon ilyesmit, mert ha a történészek munkáját akarja átvenni, abból csak sületlenségek származnak. E pimaszságra Erdogan Európa-ügyi minisztere „rátett egy lapáttal”, mondván, Argentínában az egész sajtó és az üzleti élet az örmény diaszpóra kezén van; a pápa törökellenes aknamunkája csakis ennek a lobbinak tulajdonítható. Ugyanezt ugyan Ausztriáról nem lehetett elmondani, de az osztrák parlament is megszavazta a „népirtást”, minekutána a bécsi török nagykövetet éppúgy hazahívták, mint a vatikánit. Éppenséggel megtehették volna a berlini követükkel is, lévén azonban Németország a törökök legfontosabb kereskedelmi partnere, erre Ankara már nem vállalkozott.

Mellesleg nem áll fenn a veszélye annak, hogy a törököknek tömegesen kéne élniük a diplomáciai demarsnak ezzel az eszközével. Még mindig csak két tucat azoknak az országoknak a száma, amelyek hivatalosan is népirtásnak minősítik a száz évvel ezelőtt történteket; igaz, közöttük van nemcsak Németország és Ausztria, hanem Franciaország, Olaszország, Svájc, Belgium és természetesen Oroszország. Hiányzik viszont az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Izrael.

Ez a magatartás nem ragadható ki világ- és katonapolitikai kontextusából. Törökországot se az amerikaiak, se a britek nem akarják ingerelni, mert egyfelől szövetségesük a NATO-ban, másfelől török területen található a térség legnagyobb légi támaszpontja, amelyet mind az amerikai, mint a brit légierő használ. Az Egyesült Államokban – amely végtére nem ország, hanem egy kontinens, és ahol tömegével működnek örmény szervezetek (1,5 milliós a diaszpóra) – államok, megyék, városok, falvak tömege ismerte el mindazonáltal a népirtást, csak épp a kongresszusban nem képes keresztülmenni a vonatkozó törvény, részben Törökország anyagilag jó erősen alátámasztott lobbizása, részben a stratégiai érdekek miatt.

Az örményeknek a legnagyobb csalódás maga Obama, aki elnökjelöltként még határozott ígéretet tett a népirtás törvénybe iktatása mellett, de az elmúlt hat és fél évben finoman szólva sem erőltette a témát, hol a terrorizmus elleni közös harcra, hol a szíriai polgárháborúra, hol bármi egyébre hivatkozva.

Nagy-Britanniában az a „hivatalos vonal”, hogy az országnak semmi gyakorlati haszna nem származna a népirtás törvénybe iktatásából. És ebben az olyan közismert örménypártiak is egyetértenek, mint Caroline Cox bárónő, aki két évtizeden át a felsőház helyettes elnöke volt.

Ha van ország, amelytől a holokauszt után egyik „elődjének” a pártfogásba vétele volna elvárható, az Izrael. De nem. Erdogan hatalomra jutásáig az izraeliek intim jó viszonyban voltak a törökökkel; majd ez a viszony csúnyán megromlott, mielőtt amerikai nyomásra némiképp helyreállt volna. Az izraelieknek egyébként az örmények nem fontosak – a politika különös fintora gyanánt a keresztény örmények ősellenségének számító moszlim azeriek azok. Olajának negyven százalékát Izrael Azerbajdzsánból importálja, és ellentételezésként fegyvereket is szállít ennek az országnak, amely az Északi-Karabah miatt húsz éve gyakorlatilag háborúban áll Örményországgal.

És Magyarország? Magyarország lapít. Németh Zsolt, a parlament külügyi bizottságának fideszes elnöke nyilatkozta a Heti Válasznak: „Az Európa Tanácsban és az Európai Parlamentben az örmények elleni atrocitásokat népirtásnak minősítő határozatok mögött ott vannak a magyar szavazatok is. Ugyanakkor ezen határozatoknak a nemzeti jogrendbe való átültetése a legtöbb EU-tagállam számára problematikus, mert ezzel romlanának az adott állam és Törökország kapcsolatai. E tekintetben Magyarország az EU fő sodrához tartozik.”

Ami, ha Németországot, Ausztriát és Franciaországot tekintjük, egyszerűen nem igaz. Igaz viszont az, hogy Orbán Viktor „mintának” tekinti Törökországot. A „baltás ügy” és emiatt meg se hívták őt az április 24-i jereváni megemlékezésre, ellentétben mondjuk Putyin orosz és Hollande francia elnökkel. Ők mindketten készek voltak a népirtásra emlékezni. Nem „az örmények elleni atrocitásokra”, hanem a népirtásra.