Sem liliom, sem géppisztoly

„Ez a könyv nem születhetett volna meg, ha...” Ha 1990-ben Magyarországon nem törölték volna el a halálbüntetést.

Ugyanis ha létezett volna, akkor a szerzőt mint szerzőt sohasem ismerhettük volna meg, csak mint nyolcszoros gyilkost, bankrablót. És bár e kötet írójaként nem vív ki különösebb irodalmi figyelmet, a vér körülötte mégiscsak soknak látszik.
Különös súlyt ad ennek, hogy úgy öt év múlva a Tatabánya melletti erdőben egy kincskereső megtalálta a móri gyilkosságnál használt fegyvereket, amelyek aztán elvezettek a valódi tettesekhez. (Beismerő vallomást tettek.)

Könyvében azt írja Kaiser Ede, „a móri ártatlan”, hogy mindmáig az akkor ellene hozott ítélet miatt ül, sőt, jelenleg ketten is be vannak zárva ugyanazért: az elkövető és a megvádolt.

Tegyük hozzá: a liliom persze elég messze esett Kaiser Ede kezétől. De a géppisztoly is. Számos más dologban (postarablásban, kifosztásban, lopásban, lehúzásban) volt bűnös. Csak épp a móriban ártatlan. És ezt nem tőle tudjuk. Nem is a bíróságtól. Hanem a tényleges elkövetőktől, akik közül az egyik bocsánatot kért Kaisertől. Holott talán nem tőle kellett volna elsőnek.

Kétségtelen: kissé feszélyez minket, hogy egy visszaeső börtönnaplója révén „harcoljunk az igazságért”. De nem kevésbé feszélyező a lehetséges justizmordok tudomásulvétele sem.

Hiszen mi van, ha a tatabányai kincskereső aznap nem keres, otthon marad? Mi van, ha még érvényben volna a kivégzéses Btk.? Ki számolna el a törvény nevében egy „ártatlannal”? (Most beszéljünk csak a móri tragédiáról, hisz „szerzőnk” emiatt híresült el.)

Természetes: mi magunk – egy alanyi és ezért érthetően elfogult emlékirat alapján – elmarasztaló vagy felmentő ítéletet nem hozhatunk (kicsinyek vagyunk ahhoz), de az is bizonyos, hogy a jogszolgáltatásba vetett hitünk némileg megroppant. Nem is beszélve az „igazságszolgáltatásról”. És a bölcsességről.

(Kaiser Ede: A móri ártatlan. Börtönnapló. Harcban az igazságért. Jószöveg Műhely Kiadó.)

Erdélyi S. Gábor