Patthelyzet Tel-Avivban

Néhány héttel a választások előtt a felmérések a Likud fölényes győzelmét jósolták, Netanjahu 36-37 képviselőre számított (a kneszet 120 képviselője közül). De a „vagy Cipi, vagy Bibi” (Netanjahu beceneve) nagy hatással volt főleg a baloldaliakra és a nőkre. A választások éjszakáján kiderült: megtörtént az, amit senki sem hitt. A Kadima behozta és felül is múlta a Likudot: 28 képviselőre tett szert a Likud 27 mandátumával szemben. Cipi Livni tehát joggal állíthatta, hogy győzött. Azt is lehet mondani, hogy példa nélküli győzelmet aratott.

Netanjahu a Likudhoz gyorsan hozzászámolta a szélsőjobboldali és az ultraortodox pártok mandátumait, és kijelentette: a jobboldal többséget szerzett, tehát ő lesz Izrael miniszterelnöke. A maga szempontjából ő is győzött.

És van egy harmadik győztes is. Az „izraeli Jörg Haider”, Avigdor Lieberman Otthonunk Izrael (Bejtenu Jiszrael) nevű pártja a harmadik helyen végzett: 15 képviselője lesz, megelőzve Izrael mindenkori vezető pártjainak egyikét, a Munkapártot (13 mandátum). Lieberman lehet tehát a „királycsináló”: tőle függ, ki kerül végül hatalomra. Ugyanis a győzelemnek Livni és Netanjahu esetében is van szépséghibája.

Livni a legnagyobb parlamenti párt vezetője ugyan, de aligha tud kormányt alakítani. „Természetes” partnerével, a Munkapárttal, a baloldali Mereccel együtt sem képes megszerezni 45-nél több képviselő támogatását, márpedig a többséghez legalább 61 kell.

Netanjahu rendelkezésére áll ugyan az összevont jobboldali és ultraortodox többség ám ez a többség még őt is megfélemlíti. Össze kellene állnia tudniillik az Otthonunk Izraellel, amely meg akarja fosztani az arab kisebbség tagjait izraeli állampolgárságuktól; a szélsőjobboldali Nemzeti Egyesüléssel, amely a megszállt területek bekebelezését hirdeti; az ultraortodox Sasz párttal, amely klerikális törvényhozást javasol (és amelynek szellemi vezetője, Ovadja Joszef mellesleg „a sátán fiainak” nevezte a sok oroszországi bevándorlót tömörítő Otthonunk Izrael pártot).

Netanjahu tudja, hogy egy ilyen kormány biztosan viszályba keveredne Izrael szomszédaival, és nemzetközileg elszigetelné magát ezért nem kíván egy csakis jobboldali pártokból álló kormány élén állni. Egyébként már a választások előtt figyelmeztetett: „Lehet, hogy győzni fogunk, és mégsem tudunk majd kormányozni.” Ezt abban a reményben mondta, hogy szavai meggyőzik a jobboldali szavazókat: voksukat a Likudnak, nem pedig valamelyik szélsőjobboldali pártocskának adják. Más szóval, a Likuddal és nem az „összesített jobboldal” nevében akart győzelmet aratni. A választások utáni győzelmi jelentése korábbi koncepciójának vereségét szeretné feledtetni.

A cseppfolyós helyzet úgy kívánta meg, hogy Livni is, Netanjahu is már a választások éjszakáján belekezdett a koalíciós partnerek keresésébe. Livni találkozott Liebermannal, és megállapodtak, hogy „van, miről beszélni”, De Netanjahu is találkozott Liebermannal, aki azt mondta, hogy „nem zár ki semmilyen lehetőséget”. Lieberman Eli Jisaj Sasz-vezetővel is találkozott, és egy jobboldali kormány szükségességében állapodott meg vele; de Jisaj Livnivel is tárgyalásokba bocsátkozott. Netanjahu is, Livni is szeretné a Munkapártot bevonni a kormányba, ám a Munkapárt amely legsúlyosabb vereségét szenvedte el történelme során ellenzékbe akar vonulni, és semmiképpen sem csatlakozik olyan kormányhoz, amelyben a Lieberman-párt is részt vesz. Felmerült egy széles Kadima-Likud-koalíció lehetősége is, két-két éves „rotációval” a miniszterelnöki székben Livni és Netanjahu között, de ezt egyelőre mindkét érintett elutasítja

A koalíciós tárgyalások tehát egy bonyolult mozaikra hasonlítanak, ahol minden részecske akármelyik másik mellé kerülhet. Ennek alapvető oka, hogy a múlttal ellentétben amikor is a kormánykoalíció élén egy domináns párt állt, amelyhez a kisebb partnereknek alkalmazkodniuk kellett ezúttal négy közepes nagyságú és több kisebb párt került a parlamentbe.

Ennek következtében bármilyen koalíció alakul majd, minden vezető párt kisebbségben lesz a többi, egymással is a legtöbb kérdésben ellentétes álláspontot képviselő partnerrel szemben. Emiatt a legnagyobb (de a kormányban mégis kisebbségben lévő) párt állandóan és könnyen zsarolható lesz. Akár Livni alakít kormányt, akár Netanjahu, a kabinet nem lesz képes következetes politikát folytatni sem a biztonsági kérdésekben, sem a palesztinokkal vagy a szíriaiakkal folytatott tárgyalásokon, sem a gazdasági válság kezelésében. Ez korántsem csak izraeli belpolitikai kérdés: e folyamatnak a palesztin-izraeli (és az általánosabb arab-izraeli) kapcsolatokra gyakorolt hatása a nemzetközi élet sok szegmensét befolyásolhatja.

Majd minden megfigyelő egyetért abban, hogy a választások olyan helyzetet teremtettek, amikor is a legfőbb kérdés nem az, ki alakít kormányt és kivel, hanem hogy meddig tud kormányozni. Valószínű, hogy az izraeli választópolgároknak rövid idő múlva újra az urnák elé kell járulniuk.