Manausban mindig süt a nap

Mégpedig kíméletlenül a forró brazil télben. A város környéki őserdőben a caboclók, a kóbor erdei vadászok megcsapolják a kaucsukfa törzsét, dermed az anyag, menjünk, csónakba kászálódnak, és evezni kezdenek lefelé, nyugatra, végig a néma Amazonason. A hajó, a folyó és az idő magától sodorja az embert. Előbb-utóbb leérnek Belémbe a banán- és halvásárra, hogy egyenek valamit. Ott jobbra fordulnak, dél felé, a tengerpart mellett evezve pár száz kilométer Fortalenza, ahol a brazil–mexikóit játsszák elképesztő, hisztérikus hangzavarban, mintha tukánok rikoltoznának, vagy ezer majomcsapat tébolyult volna meg. Molnár Gábor vadász és kígyógyűjtő befejezi a pálmakunyhó tetejét, fáradtan belevágja a machetét. Az később ott marad. Persze ez nyolcvan éve történt, mikor a szerző legendás vadásznaplóit írta a karbidlámpa fénye mellett, a szúnyogháló alá kuporodva. Molnárral később sok minden megesett. Megharapta valami csörgőkígyó, kezében felrobbant a robbanótöltet, „a sötétség mindent beborított”, végül hajóval hozták haza Budapestre, és a hátralevő időkben Brazíliáról álmodott. Én is.

Persze én sosem jutok el Belémbe, ahogy tizenkét évesen elterveztem. Ahogy a csónakos vadászok sem tudják kifizetni a méregdrága meccsjegyet. A szurkolók nagy része turista, a vadászoknak marad a tévé. Egy foci-vb Rióban nem akármi kétszázmillió brazilnak, akiknek a természet elképesztő tobzódása; a nap, a víz, a vörös horizont, az őserdő, a kőolaj, a banán, a végtelen kék-sárga partvonal sem biztosít annyi kenyeret, hogy ki lehessen bírni az életet. Lehet ott egyáltalán élni, ha nem dobnak közéjük egy labdát?

Az egyensúlyt, a társadalmi boldogságot Rióban csak a vb teremthette meg. Tüntettek, persze hogy tüntettek ott is, mégiscsak disznóság annyi pénzt, telket, kábelt, vasbetont, üveget elpanamázni, amennyit 12 stadion hoz a konyhára a helyi Mészáros Lőrinceknek. A lázadás tetőpontján még a tankok is benyomultak a favellákba, hogy megtapossák az embertermeszeket, mert túlságosan megsokasodtak. Szóval az nagyon más világ. De ha játszunk, ha Brazília játszhat, akkor a bádogvárosokban rend van. És Manausban újra süt a nap.

Sokan elmélkednek azon, miért csodálatosak a brazilok, ahogy valaha arról filozofáltak (csak mi már nem emlékszünk), hogy mitől jók a magyarok. Azóta ez is változott. A magyarok a mélységbe csúsztak, a brazilok a csúcsra kúsztak. Mondják, hogy a Copacabana homokján tízezer kölyök, a zöld-arany színek, öt vb-serleg... A tesztoszteron- és tehetségbomba, ami robban, a tenger, a szamba, a labda, az éjfekete nők és a szerelem. Szerintem túl van bonyolítva. Foci nélkül nem lehet túlélni Brazíliát. A braziloknak sorskérdés Neymar. A magyaroknak a lényeg a rezsiharc. A braziloknak nemzeti narratíva Pelé (és valóban az), a magyaroknak Tisza, Horthy, Kádár és a Szabadság téri sasmadár.

A vb hősies, profi, pompás, elképesztő, talmi, de a vébét a finisben el fogják csalni, azt a sorsdöntő tizenegyest úgysem fogják megadni. Nem lehet kétszázmilliót boldogtalanságba zavarni, annyi reklámot, részvényt, kólát, pálmabort eladatlanul pult alatt hagyni. Mert két hét múlva a sztárok elutaznak, a hírfolyamok elapadnak. Élni pedig kell.

Lassan a caboclók is visszaeveznek Manausba, már felfelé az Amazonason. Csak szívtájékon marad egy kis fájdalom. A kihagyott tizenegyesek emléke.