Magyar programok Bécsben a holokauszt emléknapján

A Holokauszt Tanulmányok Bécsi Wiesenthal Intézete

(VWI) egyike a kevés viszonylag újonnan alapított osztrák tudományos intézetnek. 2009 óta működik, ma még ideiglenes helyén, a Simon Wiesenthal irodájához közeli ház egyik lakásában. Rásky Béla büszkesége, hogy az intézet pár év alatt nemzetközi elismerést szerzett. Neves kutatók fogadják el a meghívást és adják elő kutatási eredményeiket, amelyek első pillantásra néha meghökkentő szempontokat követnek, s így még nagyobb figyelmet keltenek.

A névadó, a 2005-ben elhunyt Simon Wiesenthal élete utolsó éveiben felismerte, hogy célkitűzése, az egykori náci bűnösök kézre kerítése már csak biológiai okokból is aktualitását vesztette. A jövőt a tudományos kutatásban, a különböző irányzatok, szempontok feltárásában látta, ám az elképzelések véglegesítését már nem érte meg. A feladatot több országból felkért történészek vették át. Évek múltán, 2009-ben kérték, és megkapták az osztrák kormány hozzájárulását az intézet alapításához – miután már kialakították a kutatás, az ismeretközvetítés és a dokumentáció három egyenrangú pillérére alapozott koncepciót, és létrehozták a kontroll feladatokat is ellátó struktúrát. A támogatói körbe – a dokumentációs anyag és tapasztalat átadása tekintetében – hat intézmény tartozik: a bécsi illetve a salzburgi egyetem, a Zsidó Hitközség, http://www.ikg-wien.at/ a bécsi

Zsidó Múzeum, az Osztrák Ellenállás Dokumentációs Központjaés a berlini egyetemantiszemitizmust kutató fakultása. A költségvetést fele-fele arányban a szövetségi állam és Bécs város biztosítja. A tudományos felügyeletet egy 12 tagú nemzetközi kuratórium látja el, ez dönt a programról, a témákról, az ösztöndíjasok pályázatainak elbírálásáról.

Amikor Rásky Béla 2010-ben átvette a pályázat útján elnyert igazgatói posztot, egyetlen munkatárssal igyekezett gondoskodni a tekintélyes anyag elhelyezéséről. Ma már tudományos helyettes és több munkatárs segíti, a hely azonban szűkös. A megoldás 2015 végére várható: a kijelölt épületben, a közeli Rabensteigben már javában megkezdődött az átalakítás. 1400 négyzetméter áll majd rendelkezésre, itt elfér a 12 ezer kötetes könyvtár, sőt, a Zsidó Hitközség levéltári anyaga az 1938-41 közötti deportálásokról, a Wiesenthal- archívum – amelynek nagy része szerencsére a digitalizálásnak köszönhetően már hozzáférhető. Emellett egyre több adomány, hagyaték érkezik magánszemélyektől.

A 2009-es kormánydöntés után három év állt rendelkezésre az érdemi munka megkezdéséhez. Rásky pedig gyakorlatilag azonnal nekikezdett az ismeretterjesztés feladatának, a szervezésnek és ötletelésnek. A helyhiány hátrányából előnyt kovácsolt: ma az évi nyolc Wiesenthal Lecture helyszíne a kancellári hivatal tetőterében elhelyezett Levéltár. Ez szimbólumnak is tekinthető – mondja az igazgató, hiszen Wiesenthal különösen fiatalabb korában nem volt éppen a kormány kedvence. Nézeteltérése Kreiskyvel, állásfoglalása politikai kérdésekben, háttérbe szorította tevékenységét. Mi sem mutatja jobban a köztudat változását, mint hogy a nevét viselő intézet a kormány épületében vendégeskedhet.
Persze ennél fontosabbak maguk az

előadások. a legérdekesebbek felsorolására sincs elég hely, tény azonban, hogy az eltérő témák különböző közönséget vonzanak, s ezt Rásky igen nagy előnynek tekinti. Mint például nemrégiben, amikor a svajci előadó Thomas Mann műveinek 1945 utáni filmes feldolgozását vizsgálta a zsidó karakterek szempontjából. A téma új közönséget, elsősorban germanistákat is vonzott. Sokféle az előadás- a világhírű szociológus, Jeffrey C. Alexander a népirtás traumájánakfeldolgozásáról beszél, s nemcsak a holokausztéról.

De szerepel a témák között egy 16. századi pogrom történészi megközelítése is. Az idei lesz a negyedik év végi nagy konferencia. Ezúttal a közszolgálati tévével együttműködve vizsgálják, hogyan foglalkoztak a holokauszttal a műsorok a televíziózás kezdeteit jelentő hatvanas években. Várnak anyagot a kelet-európai televízióktól is. Az ötlet onnan ered, hogy az idén 35 éve sugározta az ORF azt az amerikai négyrészes filmet, amely egy család sorsán keresztül dolgozta fel a zsidóüldözés témáját. A film édeskés szappanopera volt ugyan, de Ausztriában a holokauszt kifejezés elterjedését, és a történtek első szélesebb körű végiggondolását indította el.
Kedveltek a workshopok, amelyek élénk vitákra adnak lehetőséget, csakúgy, mint az elfelejtett filmek vetítése: az első ilyen volt Gazdag Gyula nyolcvanas években forgatott Társasutazás című dokumentumfilmje. Rásky, aki korábban számos kiállítást rendezett egyebek között a Bécs Történeti Múzeumban (Wien Museum), akkori „felfedezéseit” is hasznosítja. Például a tűzoltóság levéltári anyagában talált jegyzőkönyveket, amelyek a maguk óvatos megfogalmazásában is tanúsítják, hogyan akadályozta a Gestapo a Kristályéjszakán felgyújtott épületek oltását, milyen lelkiismereti konfliktust okozott ez a tilalom a tűzoltóknak, és mindez hogyan jön át a jegyzőkönyvek sorai között. Talán kiállítás szervezői múltja teszi, hogy Rásky fontosnak tartja a köztéri prezentációkat. Tavaly május 10-én a könyvégetésekre emlékezve a köztudottan antiszemita egykori polgármester nevét viselő Lueger-teret választották helyszínül. A Városháza kérésükre két éjszakára lekapcsolta itt a világítást, a közeli kis pinceszínházban pedig érintett írók műveiből idéztek.

Ötletből nincs hiány – mondja, s hosszan sorolja, milyen nagyszerű projektekkel pályáznak fiatalok az ösztöndíjakra. Néha egészen meglepőek a témák, a kutatómunka eredményeként született publikációk azonban igazolják jogosultságukat. Külön öröm, hogy milyen kiemelkedően jók a magyarok. (És milyen jó, hogy nem ő dönt, hanem a kuratórium, ezzel kivédve az elfogultság vádját – teszi hozzá)

A Wiesenthal Intézet ugyanakkor nem szeretné keresztezni az Ausztriában szerencsére oly ötletes civil kezdeményezéseket – mondja Rásky, megjegyezve, hogy például november 9-ére nem tervez többé rendezvényt. Annyi akkor a megemlékezés, hogy nem szabad azokról elvonni a figyelmet. Ő maga hisz a civil társadalom aktivitásában, abban, hogy az emberek nem tűrik a rasszizmust, az antiszemitizmust – legutóbb Bécsben egy szélsőjobboldali egyesület bálja ellen 15 ezren vonultak az utcára. Ehhez nem kell történész, vagy intézet – igaz, Ausztriában is hosszú tanulási, gondolkodási folyamat előzte meg a közvélekedés ilyen változását.

Az egész a Waldheim elnökké választása körüli botránnyal kezdődött, a töprengéssel, vajon egy a nácikat kiszolgáló, majd ezt a szerepét elhallgató, sőt tagadó személy milyen szerepet játszhat a közéletben. Ma – teszi hozzá, a magyarországi emlékműtervvel kapcsolatban feltett kérdésre – Ausztriát senki nem állíthatná be a fasizmus áldozatának, sem szóban, sem más formában. Nem mintha nem állna ma is a belváros közepén az annak idején a nyolcvanas években oly sok vitát kiváltó Hrdlicka emlékmű (a fasizmus és a háború ellen), amely az áldozatokat lealacsonyítva ábrázolja. El nem távolítják, de ma nem lehetne ilyen köztéri szoborcsoportot emelni. Ami az emlékművek lerombolását, vagy az utcák átkeresztelését illeti, szerinte ilyesminél jobb ötletekre lenne szükség. Például – ahogy a képzőművészeti főiskolások javasolták – a Lueger szobrot kicsit ferdére kellene dönteni, hogy irritálja a szemlélőt, éreztesse, valami nincs rendben. Másrészt – véli Rásky – Budapesten vannak a legszebb holokauszt emlékművek, a cipők a Dunaparton, vagy a mártírok emlékműve a Kozma utcai temetőben. Ezeknek kellene jobb megközelíthetőséget biztosítani- teszi hozzá. Ennyi intézetre viszont nincs szükség, különösen, mert egyik sem biztosítja az európai léptékű magyar történetírást. Nem is érti, minek a Sorsok Háza. Azon a környéken, ahol a múlt és a jelen oly sok aspektusa találkozik, inkább egy urbanisztikai pályázatot kellene kiírni multikulturális intézményre – ha ugyan kell egyáltalán valami. A múltat sokkal izgalmasabban, ötletesebben és közérthetőbben – persze a napi politikától mentesen – lehet megközelíteni. S mindezt azzal a céllal, hogy kialakuljon egy egészséges civil társadalom, sok kezdeményezéssel.
Persze – teszi hozzá – Ausztriában sincs minden rendben. Az osztrák fasizmus például alig kutatható, az elmúlt években szinte semmilyen új feltárást tartalmazó publikáció nem jelent meg. Vagyis tabu témák, kényes kérdések itt is vannak. Csakúgy, mint viták emlékművekről. A tervek szerint például hamarosan köztéri szobor emlékezik majd meg azokról, akik dezertáltak a Wehrmachtból. Óriási vitát váltott ki már eddig is, hogy őket sokan nem hősnek, hanem bajtársaikat cserbenhagyó árulónak tekintik. Az ilyen viták azonban csak hozzájárulnak az ismeretek terjesztéséhez, ami hasznos, hiszen vannak már olyan tények, amelyek tisztázása Ausztriában lezárultnak mondható. Itt elfogadhatatlan a holokauszt tagadása, vagy kicsinyítése – az ilyesmivel próbálkozó közszereplőnek távoznia kell.