Keleten a helyzet

Meglepő, de tény: hajdan (persze még a fal felhúzása előtt) vagy tizenhat táborban foglalkoztak a jövevényekkel, akik már az övezethatár utáni első pályaudvaron útmutatást kaptak a hangszóróból: „Azok az NSZK-állampolgárok, akik az NDK-ba kívánnak települni, jelentkezzenek az ablaknál, a kettes vágánynál...” Akkortájt nem kevesekben éltek még illúziók: lám, itt egy izgalmas kísérlet szocialista német államra. Lehet egy Németország, ahol komolyan veszik az antifasizmust, ahol nem kerülhetnek volt nácik vezetőnek az államigazgatásba, a diplomáciába, Hitler tábornokai az új hadseregbe, mint Adenauer államában. Nem kevés fiatal később éppen a sorkatonaság elől menekült – mások az adósság, a megunt feleség, a gyerektartási kötelezettség vagy éppen egy kudarcos élet elől.

Kitűnőek voltak propagandára, ám a fogadtatás egészen más volt, mint amilyent vártak. A lapok tele voltak csepegős történetekkel a szerencsés honfitársakról, akik most új életet kezdenek a munkás-paraszt államban. A brandenburgi Röntgenthal szögesdróttal övezett „Központi Befogadó Otthona” szobáiban pedig ezeket az embereket gyakran hetekig faggatták, vallatták az állambiztonság tisztjei, amíg eldőlt, hogy befogadják vagy visszatoloncolják őket. Impozáns apparátus volt: háromszor annyi hatósági személy, mint ahány emberrel kellett foglalkozniuk. A családtagokat egymástól elkülönítve hallgatták ki a rendőrség meg a Stasi emberei, hol nappal, hol éjjel tették fel ismételten a jövevényeknek ugyanazokat a kérdéseket – nem bonyolódnak-e ellentmondásba... S a gyakorlatilag börtönként szolgáló tábort a döntésig nem lehetett elhagyni.

Walter Ulbricht Moszkvában fogant rendszerének hasznosak voltak az önkéntes jövevények – de betegesen féltek attól, hogy közöttük kém, szabotőr és egyéb veszélyes elem kerül az országba. Az első években általában szűkmarkúan bántak a letelepedési engedélyekkel, mivel munkaerő volt bőven – lakhatási lehetőség annál kevésbé. Nem volt szükség persze lumpen elemekre, bűnözőkre sem – sőt szűrték azokat is, akik igazoltan politikai meggyőződésből kívántak az NDK-ba települni. Végül is kommunista sokfajta volt – az aktuális vonaltól elhajlók, túl önállóan gondolkodó szakadárok, potenciális bajkeverők, vélte a mindenható Stasi. Vagy a hosszú vizsgálódás után közölték velük: letelepedésre ugyan nem számíthatnak, ám ha valóban tenni akarnak a szocializmusért, menjenek vissza Nyugat-Németországba vagy máshová Nyugaton, és segítsék onnan a másik Németországot. Ügynökként, nyilván.

Sajátos helyzetük volt a svájci kommunistáknak, akik közül 1946–1966 között nem kevés települt át. Mindenekelőtt értelmiségiek, akiknek attól kellett tartaniuk, hogy politikai meggyőződésük miatt elvesztik munkahelyüket. Például egyetemi katedrájukat – míg Kelet-Berlinben, Lipcsében taníthattak, dolgozhattak. Igaz, a svájciak bármikor kiutazhattak Nyugatra – éppen ezért viszont őket is a bizalmatlanság légköre övezte...

A később feltárt aktákból kitűnt: a felvételi lágerekben átlag csak minden második jelentkezőnek engedélyezték végül a letelepedést. A jövevények között többségben voltak a később hazaáruló bűnözőként nyilvántartott „Republikflüchtlingek”, a korábban elmenekült NDK-polgárok. Volt, aki azért jött vissza, mert nem tudott érvényesülni – de nem keveset közülük az NDK-ban maradt családtagjaikra gyakorolt brutális lelki vagy egzisztenciális nyomással kényszerítettek visszatérésre. Közöttük voltak a legtragikusabb sorsok, az öngyilkosságok a röntgenthali magányban, amikor ráébredtek, mi vár – újra – rájuk. Az át- és visszatelepülőket ugyanis továbbra is szigorúan figyelték a hatóságok, további sorsuk maradéktalanul az ő kegyüktől függött.

Egyébként az NDK hatóságai már évtizedekkel a mai nyugati gyakorlat előtt alkalmazták a szelektív bevándorlási politikát. Orvosok, mérnökök, műszaki szakemberek nem a rideg röntgenthali lágerbe kerültek, hanem egy mutatós villába, Potsdam közelébe – ahol persze őket is gondosan megszűrték. Amikor aztán dolgozni kezdtek, akár vezető pozícióban, ugyanazt tapasztalták, amit munkás sorstársaik: a rendőrállam hisztérikus légkörében propagandával agymosott munkatársaik ferde szemmel néztek rájuk, kémet – vagy éppen ingyenélő lógóst – sejtettek bennük.

Külön drámai történetekkel szolgáltak némely neves, világszerte ismert alkotók, akik annak idején ugyancsak bedőltek a szocialista német állam illúziójának. Mint Stefan Heym, az Egyesült Államokban, emigrációban felnőtt német író, aki az amerikai hadsereg tisztjeként a lélektani hadviselésnél működött a háborúban (főnöke Hans Habe, azaz Békessy János egykori budapesti hírlapíró volt), majd a megszállók újságját szerkesztette Münchenben. Baloldali nézetei miatt azután leváltották, majd az ötvenes években, amikor Chaplin, Bertold Brecht és Thomas Mann is otthagyta Amerikát, Kelet-Berlinben talált új otthonra és lelkes fogadtatásra. Legalábbis az első három évben, mert ’56-ban már nem engedték kiadni az 1953-as népfelkelésről írt könyvét, és megbüntették, amiért az NSZK-ban publikált, s végül kizárták az Írószövetségből. Heym a rendszerváltáskor az önálló NDK mellett állt ki, majd az utódpárt PDS Bundestag-képviselője lett. Kortársa, Ralph Giordano, a múlt év végén elhunyt nagyhírű publicista 1955-ben települt át – majd alig kilenc hónap múlva csalódottan tért vissza Hamburgba.

Mai szemmel meglepő számok, hogy például 1953-ban vagy 35 ezer, a következő évben már 70 ezer ember költözött Nyugat-Németországból az ott csak SBZ (Szovjet Megszállási Övezet) néven emlegetett másik országba. S tán még meglepőbb, hogy 1964 és 1984 között (tehát a fal idején is) további 48 ezer NSZK-polgár kérte letelepedését, s az utolsó „befogadó állomást” csak 1990 októberében zárták be.

Tanulságos számok – de eltörpülnek az ellenirányú mozgást jelző számok mellett. Az NDK a világ egyetlen országa volt, amelynek lakossága az állam fennállásától kezdve – a Nyugat-Németországba való drámai méretű elvándorlás miatt – állandóan csökkent. Lakossága 19,1 millió volt 1949-ben – és csak 14,8 millió a rendszerváltás évében. Az emberek a lábukkal szavaznak – amint ezt újabban a mi országunkban is tapasztalhatjuk.