Kampányország – Szerbiának új elnöke lesz

Száz százalék feletti teljesítményt azóta sem tudott produkálni senki, sem Đinđić, sem Koštunica, sem Tadić, sőt még az aktuális sztár, Aleksandar Vučić sem. Ami közös vonás bennük, az az, hogy valójában semmilyen kormányzási eredményt nem tudtak felmutatni, emiatt hát igazán sikeresnek mondható látszatcselekvésként a harcra buzdító kampányokkal mentették át nagyjából kétévenként a hatalmukat.

Amióta 2012-ben az akkori demokrata elnök (szerb változatban ez enyhén Nyugat-pártit és nacionalistát jelent), Boris Tadić teljesen meggondolatlanul kiírta az előrehozott elnökválasztásokat az esedékes parlamentivel együtt, és váratlanul vereséget szenvedett Vojislav Šešelj hűtlenné vált helyettesétől, Tomislav Nikolićtól, a szerb politikai élet rendkívül érzékeny pontjává vált a köztársasági elnök szerepe. Beleszólni ugyan nem tud az ország ügyeibe lényegesen, de Tadić intő példája kísért. Ugyanis a Demokrata Párt vezérének váratlan veresége után veszítette el addigi parlamenti többségét, és a mai napig teljesen kiszorult a hatalomból. Tavaly az utolsó fellegvárát, a vajdasági parlamentet is fel kellett adnia. De elvesztek az önkormányzatok is, beleértve a mindig liberálisabbnak hitt belgrádit és újvidékit is.

Ezért került kényszerhelyzetbe a kényelmes többségben kormányzó, ebben a minőségében tavaly megerősített, szintén Šešelj szárnyai alatt formálódott Aleksandar Vučić, a Szerb Haladó Párt elnöke és miniszterelnök is. A feltétlen oroszbarátságáról és már-már gusztustalan Putyin-imádatáról, valamint bugyuta kiszólásairól elhíresült Nikolić államfőnek ugyanis lejár a mandátuma és áprilisban elnökválasztásokat kell tartani. Vučić félelme: ha Nikolić bukik és valamelyik ellenzéki vezető lép a helyébe, akkor, annak ellenére hogy nincs politikai hatalma, dominóhatást válthat ki: felbátorodik az ellenzék, vérszagot éreznek a választók, és jön a bukás.

MTI Fotó: Molnár Edvárd

A felmérések ráadásul Nikolićnak vajmi kevés esélyt adtak. Sőt: valójában a kormányzó koalíció jelöltjének az első fordulóban meg kellene szereznie az 50 százalék plusz egy szavazatot, mert ha lesz második forduló, akkor az ellenzék beáll a talpon maradt jelöltje mögé, s bárkit legyőzhet. Emiatt jött a vezércsel: a miniszterelnök saját magát jelölte az államfői megméretésre.

Nem egyszerű a feladat. Először is a durcás Nikolićot kellett meggyőzni arról, hogy ő miért esik ki a pikszisből. Hosszabb huzavona kezdődött: Putyin ragaszkodik hozzá – terjesztették az államfő munkatársai. A kormánypárti média hetet-havat összehordott a még hivatalban levő államfő ellen, majd hirtelen megenyhült. Nikolić alkudozni kezdett, pártelnök és miniszterelnök akart lenni. Erre bedurrant a szocialisták vezetője, a most éppen külügyminiszter Ivica Dačić, mert szerinte csakis ő lehet a miniszterelnök. A tényleges megoldások az elnökválasztások után várhatók. Vučić formális hatalom nélküli államfő lesz, s terve szerint nyilván vagy átszervezik az egész politikai felépítményt és elnöki rendszert vezetnek be, vagy egy neki végtelenül szófogadó kormányfőt nevez ki.

Felbolydult a felaprózott, gyengécske ellenzék is. Sorra kerülnek elő az elnökjelöltek. Van egy volt külügyminiszter Tadić idejéből, Vuk Jeremić, aki elkötelezett nacionalista, semmiben sem különbözik Vučićtól, Nikolićtól és Šešeljtől, legfeljebb New Yorkban, ENSZ-diplomataként felszedett valamilyen elfogadható viselkedési kódot.

Indulhat maga Vojislav Šešelj is, akit első fokon felmentett a hágai törvényszék, de már készülődik a másodfok. Persze a magát csetnik vajdának nevező (azok a szélsőjobbos szerb emigránsok, akik annak idején adományozták neki a számukra megtisztelő titulust, már rég visszavonták) politikusnak esze ágában sincs visszatérni Hágába, ahonnan súlyos betegsége miatt engedték el ideiglenesen.

És hivatalosan jelöltette magát az eddigi országos ombudsman, Saša Janković is. Hírnevét azzal szerezte, hogy bátran szembeszállt a hatalommal emberi jogi kérdésekben. Emiatt állt mögé az értelmiség liberálisabb része és újdonságként az egyetlen számításba vehető vajdasági magyar ellenzéki csoportosulás (visszautasítják a párt elnevezést), a Magyar Mozgalom is.

Maglai Jenő volt szabadkai polgármester megígérte, nem alaptalanul, hogy a magyarok rá fognak szavazni. Két újdonság van ebben: eddig nem volt jelentős vajdasági magyar ellenzék, és nyíltan nem állt ki senki a szerbiai ellenzék mellett.

A Vučićékkal együtt regnáló Vajdasági Magyar Szövetség először az eddigi elnököt, Tomislav Nikolićot biztosította teljes támogatásáról, majd amikor a miniszterelnök magát jelöltette, a VMSZ is nagyon gyorsan jobbnak gondolta az ő pártját fogni. Mondván, ez a vajdasági magyarok közösségi érdeke. Nos, ennek a gondolatnak vannak szépséghibái. Pél­­dául az ország folyamatos elszegényedése: Euró­­pa negyedik legszegényebb országává küzdötte le magát Szerbia Vučićék alatt. A hatalom önkényeskedésének számtalan példája van: a legkirívóbb eset a Savamala-ügy: tavaly áprilisban símaszkos egyének a Száva folyó partján erőszakkal lakoltattak ki családokat és romboltak le épületeket. Még mindig nincsenek meg a tettesek és a felbujtók sem. Annak ellenére hogy Siniša Malinak, Belgrád polgármesterének (és Vučić jobbkezének) volt neje kitálalt: férje eldicsekedett neki, hogy ő adta ki a parancsot a rombolásra. A sajtószabadság csak csírájában létezik Szerbiában: a legnézettebb kereskedelmi tévé, a Pink a kormányfő propagandaeszközévé vált, nemkülönben a közszolgálati RTS (habár a riporterek még néha mernek kérdezni) és a Vajdasági RTV, amelynek vezetőségét Vučićék, amint átvették a hatalmat a tartomány felett, azonnal menesztették.

A múlt újraköltése folyamatosan zajlik. Draža Mihajlović csetnik tábornok (aki a második világháborúban nem a német megszállók, hanem a kommunista partizánok ellen harcolt) rehabilitálása után már Milan Nedićet, a hitleri megszállás alatti szerb bábkormány vezetőjét is megpróbálják tisztára mosni. Nedić idején, még 1941-ben létesítették a Belgrádi Vásár (Sajmište) területén az első koncentrációs tábort, ahol főleg zsidókkal és cigányokkal, de szerb ellenállókkal is végeztek.

Arról nem beszélve, hogy a kilencvenes évek délszláv háborúinak „főhősei” ismét reflektorfénybe kerültek. Szomorú, hogy a magyarok lakta területeken is. Például Szabadkán, ahol szeptemberben díszpolgárrá választották a nagyszerb sovinizmus egyik zászlóvivőjét, Matija Bećković írót (egyébként semmi sem köti Szabadkához). Most meg utcát neveznek el Slobodan Milošević harcostársáról, Karadžić és Mladić feltétlen hívéről, Brana Crnčević íróról. Szellemi nagyságáról ezek a 25 évvel ezelőtti sorok is hű képet festenek.

„A szerbek nem gyűlöletből, hanem elkeseredésből ölnek. Elkeseredésből gyilkolni a gyilkos és az Isten közötti üzlet, míg gyűlöletből ölni a gyilkos és az ördög közötti. A szerb gaztetteket az Isten hivatott elbírálni, a többiekét – az ördög.”