Így kerek

Egyszerre kívánom sejtetni, hogy semmi se változott, és mégis, sok minden megváltozott. Az észak-koreaiak, mint mindig, most is szándékosan és célzottan provokáltak. Órákkal azelőtt hajtották végre a robbantást, hogy Barack Obama elmondta volna az elnökök szokásos, az USA helyzetéről szóló kongresszusi beszédét; és pont akkor, amikor épphogy beköszöntött a kínai újév, a kígyó éve (február 10). E két mozzanatnak – kivált az utóbbinak – azért van jelentősége, mert mind az Egyesült Államok, mind Kína jó előre óvta a koreaiakat attól, hogy újabb atom- vagy rakétakísérletekkel játszadozzanak. (Decemberben egy „házi fejlesztésű”, Unha–3 kódjelű rakétával sikeresen az űrbe juttattak egy műholdat.) Ha mégis, adták tudtul, Észak-Korea további szankciókra számíthat, hiszen az ENSZ Biztonsági Tanácsa több határozatában tiltotta meg az ország atom- és rakétaprogramjának folytatását.

Minthogy azonban az eddig érvénybe léptetett szankciók se riasztották vissza Phenjant, vélelmezhető, hogy a továbbiak se fogják. Még akkor sem, ha immár nem a katonailag is hasznosítható alapanyagok, eszközök, alkatrészek importjáról van szó, hanem az ország bevételei szempontjából kulcsfontosságú arany, gyémánt, drágakövek és féldrágakövek, továbbá nemesfémek kivitelének és forgalmazásának megakadályozásáról, valamint az észak-koreai államkötvényekkel való kereskedés tilalmáról. A Kim-féle vezérkart csak az érdekli, hogy Kína felől (amely voltaképp az egyetlen támogatója) ne szűnjék meg az üzemanyag- és élelmiszer-ellátás. Márpedig az soha nem szűnt meg.

Jellemző módon az észak-koreai dacolás olyan fokot ért el, hogy a Reuters hírügynökség „exkluzívnak” mondott értesülése szerint Phenjan már arról is értesítette Pekinget, hogy még az idén két vagy több föld alatti atomrobbantást fog végrehajtani, sőt, felbocsát egy újabb rakétát. Ha a mozaiklapocskákat összerakjuk, az „jön ki”, hogy a koreaiak hamarosan képesek lesznek nukleáris robbanófejeket szerelni ballisztikus célba juttató eszközeikre, s akár fenyegetni az Egyesült Államokat is. De egy további „puzzle” még riasztóbbnak tűnik. Mi van akkor, ha Észak-Korea megosztja nukleáris- és rakétavívmányait barátjával, Iránnal, amely föltétlenül hátrébb van e téren, mint ő?

Arra a kérdésre, hogy egy olyan, köztudottan szűkös körülmények között élő, gyakran éhező országnak, mint a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság, miért kell az erőforrásait teljesen haszontalan, de annál költségesebb hadi kiadásokra összpontosítania (minek a műhold például, ha a távközlés infrastruktúrája Ázsiában a legelmaradottabbak közé tartozik?), a hivatalos válasz mindig ugyanaz: puszta önvédelemből, mert Amerika fenyegeti az országot, erőszakkal meg akarja dönteni az ottani rezsimet.

Pedig dehogyis akarja. Senki se akarja, még a dél-koreaiak se. Amit akarnak, annak fellazítás a neve. Ismerős a Nyugat és a kommunista tömb hetvenes-nyolcvanas évekbeli viszonyából. Arra a gazdasági útra terelnék, ahol a kommunista párt hatalmi monopóliumának megtartásával Kína és Vietnam jár. Ott a minta. De a Kim-klán egészen mást akar, kizárólag politikai céljai vannak. Abban a hitben él, hogy az atomfegyverkezéssel ki tudja kényszeríteni a közvetlen tárgyalásokat és a diplomáciai kapcsolatok felvételét az Egyesült Államokkal; továbbá, hogy ha visszatér a Kína által kezdeményezett hatoldalú tárgyalásokhoz (Kína, Oroszország, az Európai Unió, az Egyesült Államok, Japán és Észak-Korea), annak az eredménye épp a fordítottja lesz annak, mint amit a vele szemben állók akarnak. Nemhogy felhagyna nukleáris programjával, hanem elismerteti magát mint atomhatalmat. Presztízsre tör, ha már mása sincs.

Ez van egyfelől. Másrészt viszont az van, hogy a kapitalizmus „beszivárog” Észak-Korea vasfüggönye mögé. Nem úgy, mint hajdanán Kínában, Teng Hsziao-ping kezdeményezésére és áldásával („meggazdagodni nem szégyen!”), hanem illegálisan.

A folyamat a kilencvenes évek végén tapasztalt éhezéssel (az áldozatok számát egymillióra is becsülik!) kezdődött, amikor is az állami élelmiszer-ellátási rendszer összeomlott, és az utak mentén – minden engedély nélkül, de megtűrten – megjelentek a parasztasszonyok, hogy a kicsi háztáji parcellájukon megtermelt javakat szabadon forgalomba hozzák. Miután támadt egy rés az addig monolit, csakis az állami elosztásjuttatás szigorát követő paradigmán, a fegyvereivel egyfolytában hivalkodó uralmi elit képtelen volt feltartóztatni ennek a résnek a tágulását.

Beindult a magánkereskedelem, és ma már szinte zabolátlanul folyik, éspedig nem az országutak mellett, hanem a Kínát és Észak-Koreát elválasztó Jalu folyó két partja között.

Túl az állami kereskedelmen, amelynek útvonala a Jalu gyönyörűen kivilágított hídján át a magasépületekkel teli (a koreaiakon gazdagodó) kínai Dandong városa és a szegényes koreai túloldal között vezet, magánkereskedők ezrei hordják ki Koreából a nyersanyagot, a nemesfémet, a drágakövet, a szenet, a fémhulladékot és a friss halat Kínába, s hozzák be a fogyasztási cikkeket. Tévéket és mobiltelefonokat, DVD-lejátszókat és autóalkatrészeket, illetve a márkás cigarettákon és italokon, divatcikkeken át minden mást. Ami persze csak úgy lehetséges, hogy az észak-koreai határőrök szemet hunynak a Jalun zajló, jobbára éjszakai hajóforgalom fölött. De nem ingyen. Mind le vannak fizetve. Mint ahogyan az az északi vállalatvezető is, aki a kereskedőknek hozzáférést enged az exportálandó javakhoz.

Olyasmi is előfordul, hogy az exportőr nem más, mint a vállalatvezető tulajdon felesége. Több, Észak-Koreában rendszeresen megforduló nyugati üzletember állítja, hogy a korrupció, a feketegazdaság mindent átjár. Olyannyira, hogy mivel áru van, de az elektromos áram nem elég, előfordul, hogy egy gazdag kereskedő a szomszédos katonai egység áramfejlesztőjéből fedezi a villanyszükségletét. Már csak az hiányzik – ehhez központi akarat egyelőre még nincsen –, hogy kínai mintára helyi párttitkárok vállalkozásokat alapítsanak „újgazdagokkal” –, mivel ez a korábban teljesen ismeretlen réteg már jelen van az Észak életében is. (Lábjegyzet: ha Kim Dzsongun neje nem szégyell Dior táskával fotózkodni, miért szégyellnének mások?)

A nyugati utazók szemében Phenjan üdítő látványosságokat kínál újabban. Kétszintes házakat, ahol a földszinten importárukkal kiválóan ellátott bolt, az emeleten étterem és szauna működik. Játéktermek is vannak. Az újgazdagok – akik természetesen dollárban egyenlítik ki a számláikat a kínaiakkal (meg az alvállalkozóikkal), és kitűnő árfolyamon váltják be (feketén) a devizát helyi valutára – szabályszerűen dőzsölnek. Arról már nem is szólva, hogy a „szellemi rothadás” termékei (amerikai és dél-koreai filmek, videók) akadálytalanul áramolnak hozzájuk, és ha műholdas tévé meg internet nincs is (csak az elitnek van), nagyon sokan nézik és hallgatják a dél-koreai meg kínai, olykor az orosz tévét és rádióállomásokat, szóval tudják, hogy odahaza folyamatosan hazudnak nekik. Ha pedig nincs információs monopólium, akkor a féreg foga nagyon mélyre tud hatolni.