Európa lágy alteste
Zapatero spanyol miniszterelnök népszerűsége addig tartott ki, amíg konokul védelmezte mindazt, amit csaknem két kormányzati ciklusban a szocialisták a dolgozó emberek javára és védelmében, továbbá a központi hatalom decentralizációjában elértek. Aztán tavaly – látván a központi költségvetés mértéktelen eladósodását, az uniós rekordot döntő munkanélküliséget, a gazdaság stagnálását – megadta magát: alaposan megvágta a közalkalmazotti béreket, lazított a munkavállalók szerzett jogain, fölemelte a nyugdíjkorhatárt. Amivel gyorsan el is veszítette népszerűségét. Bejelentette, hogy nem jelölteti újra magát a 2012 tavaszán esedékes választásokra, majd a múlt hét végén „csinálják mások tovább!” felkiáltással 2011 novemberére írta ki a parlament újjáválasztását. ACZÉL ENDRE írása.
A közvélemény-kutatások amellett szólnak, hogy a Mariano Rajoy vezette Néppárt, a jobboldali-konzervatív ellenzék novemberben le fogja győzni a szocialistákat. Az önkormányzati választásokon, idén májusban Zapatero szocialistái már megkapták első nagy verésüket. Semmi ok nincs azt gondolni, hogy novemberig megfordul a szél (még akkor sem, ha a szocialista párt miniszterelnök-jelöltje, Alfredo Rubalcaba potensebb vezetőnek tűnik, mint a jellegtelen Rajoy).
De a konzervatívok, ha nyernek is, örömtelen kormányzásnak néznek elébe, mert meglehet, kisebbségben maradnak, s rászorulnak a katalán és a baszk nacionalista pártok támogatására; de főképp az nyomja majd a vállukat, hogy a nagy „takarékossági hadjárat” második szakaszát nekik kell megcsinálniuk. És még a kampányban sem művelhetik azt, mint idehaza a Fidesz, hogy összevissza ígérgetnek. Becsületesnek kell lenniük az újabb megszorítások tárgyában. Mondhatják ugyan, hogy a szociális juttatásokhoz nem nyúlnak, de azt nem, hogy 2013-ig újabb három-négy százalékot kell lecsípniük a költségvetési kiadásokból, s közben megfegyelmezniük a nyakig eladósodott, fiskálisan nagy önállóságot élvező régiókat és tartományokat.
Az előjelek igencsak rosszak! A spanyol gazdaság jövőre is csak egy százalék körül fog növekedni, ami sötét árnyat vet az állami bevételekre. A hihetetlen méretű ingatlanfejlesztési konjunktúra összeomlására a kormánynak nincs válasza. Nyilván sok évnek kell eltelnie addig, amíg a fejlesztési forrásokat sikerül a gazdaság jövedelmező ágazataiba átcsoportosítani, és az ingatlanbizniszben fekvő önkormányzati és banki holt tőkéket kipótolni. A konzervatívok azt ígérik, hogy csökkentik a vállalkozások nyereségadóját – ez ősi, de módfelett bizonytalan recept –, s így majd lökést adnak a stagnáló gazdaságnak. De mikor lesz ennek majd hatása? – kérdi mindenki. A bizonyosságot nem itt és most kell keresni, hanem ott és abban, hogy az adósságokat, fájdalom, törleszteni, a kamatokat meg fizetni kell.
Ez együttvéve akkora tehernek látszik, hogy a Madrid iránti bizalmatlanság a pénzpiacokon növekvőben van. Ez idő szerint egy tízéves lejáratú spanyol államkötvény megvásárlásakor a befektetők már hatalmas kockázati prémiumot követelnek, olyat, amelyik olykor a hat százalékot verdesi. A Moody’s kilátásba helyezte, hogy lefokozza a spanyol adósságbesorolást, ami újabb csapás lesz az országra. A pénzpiaci hitelekért még a mostaninál is többet kell fizetni, az adósságlevelek megújítása egyre drágábbá és drágábbá válik.
Ennek a fele sem tréfa. Spanyolország az euróövezet negyedik legerősebb gazdasága. Ha közelébe kerül a fizetésképtelenségnek, az nem olyan méretű és súlyú fejlemény volna, mint a görög, a portugál vagy az ír válság (és mentőcsomag), hanem nagyságrendekkel nagyobb, az eurónak a létét is fenyegető, igen, tragédia.
Sajnálatos módon ezen a ponton tágítani vagyunk kénytelek a sötét horizontot. Tudniillik megeshet, hogy holnap már nem is a csődként elkönyvelt Görögország, de még csak nem is Spanyolország lesz a téma, hanem Itália. Éspedig az államadósságnak a GDP százhúsz százalékát (Spanyolországban ez hatvan) verdeső mértéke és a vele párosuló, a spanyollal hajszálra egyező gazdasági stagnálás miatt.
Olaszország gazdasági teljesítményét (GDP-jét) az eurózónában csak Németország és Franciaország előzi meg. Ezenközben azonban az olasz államadósság ötven százalékkal haladja meg az előtte lévőkét. A londoni Economist szerint Olaszország dicsekedhet Európa legnagyobb állampapírpiacával és legnagyobb, ez idő szerint csaknem kétezer milliárd euróra becsült adósságával. Ez az összeg a háromszorosa annak, amivel Görögország, Portugália és Írország tartozik együttvéve, egyszóval – ismét ezt mondjuk – ennek valóban a fele sem tréfa.
Olyannyira nem, hogy az olaszok sem tudnak kevesebbért friss pénzhez jutni, mint a spanyolok (legalább öt és fél százalék kamat), egyszóval – papíron – megvan a veszélye annak, hogy ha ez az állapot sokáig elhúzódik, akkor az adósságspirál kontrollálhatatlanná válik. Mindenesetre júliusban az olasz parlament a villám sebességével fogadott el egy meglepően radikális takarékossági és adóemelési csomagot, dacára annak, hogy Berlusconi miniszterelnök egyfolytában esküdözött: az ő kormánya „nem fog az olaszok zsebében turkálni”. Elkezdett.
Mint látni, Európa „lágy altestén” az euróövezeti országok fokozatosan veszítik el a pénzpiacok bizalmát. Amiért persze önnön magukon kívül senki mást nem okolhatnak.
Valóban felsejlik egy olyan jövő, amelyben a „magországok” – németek, franciák, beneluxok, Ausztria plusz Finnország, amely egyedül az északiak közül eurót használ – összezárnak, és egy ponton már nem osztoznak a „periféria” kínjaiban. Sajátos módon ebben szövetségeseik lehetnek olyan kis országok, mint a frissen csatlakozott baltiak közül az észtek, de még Szlovákia és Szlovénia is. (Ciprus adósságbesorolását épp most értékelték le, úgy hogy a „periféria” újabb taggal gazdagodott.)
Annyi pénz abban a malacperselyben, amelyet a gazdagok a bajba kerültek kimentésére összeadtak, nincsen, hogy olyan hatalmasságokat, mint Spanyolország vagy Olaszország adott esetben megsegítsenek. És azt is látni, hogy az, aki a pénztárgépnél ül (Angela Merkel), most már nagyon kezdi unni, hogy a nálánál finoman szólva is kevésbé takarékosak, kevésbé sikeresek „nyitott fedelű”, azaz tetszés szerint és vég nélkül igénybe vehető segélyekben gondolkodjanak. Ilyesmire már Görögország esetében sem hajlik.
Igaz, ezernyi új technikában gondolkodnak az arra illetékesek – például, hogy az Európai Központi Bank komolyan beszáll az adósságfelvásárlásba, jóval előnyösebb feltételek mellett, mint a nemzetközi pénzpiac –, de én kizártnak gondolom, hogy ha az euró végveszélybe kerül, akkor akadna elegendő forrás „mindenki” igénye szerint cselekedni. Ahhoz Spanyolország és Olaszország túl nagy. Inkább bukjon az euró – egy bizonyos körben. Azon túl meg éljen és viruljon.
De egy ilyen folyamat kockázatai – épp amiatt, hogy nem mérhető fel pontosan, hány nagy pénzintézet bukik azon, ha mondjuk a görögök egy óriási leértékelés árán kénytelenek lesznek visszatérni a drachmához – beláthatatlanok. Az olasz és spanyol adósságleveleket nem is említjük. A tét egy újabb, talán még hatalmasabb pénzügyi válság.
