Egy amerikai háború
Az ország lakói „amerikai háborúnak”, mi vietnaminak nevezzük az 1965–1975 közötti véres tragédiát, amely öt és fél millió életet követelt. Negyven éve gördültek be az északi győztesek harckocsijai Saigonba, s fejvesztve mentette ki onnan maradék embereit a megvert világhatalom.
Ho Si Minh-nel, a Komintern emberével 1945 nyarán Lucius fedőnéven kapcsolata volt az OSS-nek, a CIA elődjének: az amerikaiak támogatták a vietnamiak általa szervezett harcát a japán megszállók ellen. Ugyanez az ember győzte le azután a francia gyarmati hatalmat – majd az ugyancsak általa szervezett hadsereg az Egyesült Államokat is meghátrálásra tudta kényszeríteni.
Indokína 1858 óta volt francia gyarmat, és De Gaulle a háború után is ragaszkodott ehhez. Az 1945-ös potsdami értekezleten egyeztek meg a győztesek: az ország északi felére Csang Kaj-sek katonái, a délire francia és brit csapatok vonultak be. A franciák felállította korrupt saigoni bábkormány azonban csak azért maradhatott fenn, mert az amerikaiak támogatták. Truman elnököt ellenfelei a kommunisták 1949-es pekingi hatalomátvétele után „Kína elvesztésével”, vádolták, és megszületett Washingtonban a később annyi minden igazolását célzó dominóelmélet: újabb kommunista ország kialakulása hasonló következményekhez vezethet az egész térségben – akár a Közel-Keletig.
Így az elvben antikolonialista Amerika milliárdos katonai segítséggel biztosította a franciák gyarmati hatalmát. Küldtek már akkor bombázókat is, de utóbb Eisenhower elnök 1954-ben – szerencsére – elutasította a vezérkar ajánlását, hogy atomfegyverrel akadályozzák meg a felkelők megsemmisítő győzelmét a franciák felett Dien Bien Phunál.
Moszkva és Peking egyetértésével még abban az évben hivatalosan is kettéosztották az országot azzal, hogy két év múlva titkos választás döntsön a továbbiakról. Eisenhower szerint a függetlenséget képviselő kommunisták nyolcvan százalékot kaphattak volna – de ők a földalatti fegyveres harcban bíztak. Ám a franciák helyett immár Amerikával álltak szemben.
Washington még több fegyvert és kiképzőket küldött a dél-vietnami hadseregnek. Eisenhower, a világháborús főparancsnok tudta, hogy nem nyerhet meg szárazföldi háborút Délkelet-Ázsiában. Utóda, a fiatal Kennedy viszont a Kuba elleni támadás és más külpolitikai kudarcai után bizonyítani akarta keménységét a világnak – és a republikánusoknak. Amikor 1963 őszén lelőtték, már vagy 16 ezer katonai tanácsadó működött Saigonban, bevetették a bombázókat, a napalmot.
A döntő lépést azután váratlanul hatalomra került helyettese, Johnson tette meg. Azzal az ürüggyel, hogy az Észak hajói amerikai rombolókat támadtak meg a Tonkin-öbölben, megszerezte a kongresszus felhatalmazását lényegében korlátlan hadviselésre a térségben. Ő indította el Észak-Vietnam bombázását és küldte az első kétszázezer katonát. A harcias texasi azonban, aki (akkor még) maga mögött tudhatta az amerikai közvélemény túlnyomó részét, korlátozott háborút remélt: tartott a kínaiak fegyveres beavatkozásától, s úgy vélte, hogy a bombázás hamarosan megtöri és tárgyalásra kényszeríti a hanoi rendszert.
Súlyosan tévedett, akárcsak utódai. A decentralizált északi gazdaságnak súlyos károkat okoztak ugyan a légitámadások, de nem tudták megbénítani. A szovjet légvédelmi fegyverekkel a gépek százait lőtték le (Moszkva mellett Kína is nagy katonai és anyagi támogatást nyújtott). Ugyanakkor az északiak a hegyeken és a föld alatt is kiépített, Laoszon is átvezető utánpótlási útvonalukon mindvégig el tudták juttatni katonáikat és fegyvereiket délre. Ott a lakosság egyre nagyobb részének támogatására számíthattak: az amerikaiak kommunistaellenes lélektani hadviselése alig hozott eredményt, az egyre brutálisabb harc, a polgári lakosság elűzése, pusztítása pedig a várható következményeket hozta. Akár az olyan lépések, mint a lombozat mérgező vegyszerrel való permetezése, aminek súlyos következményeit máig szenvedik az emberek.
Washington nem látott más lehetőséget, mint egyre több katonát küldeni: 1968 elejére már több mint félmillióan voltak. Sorozott katonák, túlnyomórészt a társadalom „alsóbb” rétegeiből: a módosabb családok fiai többnyire elkerülhették Vietnam szörnyűségeit, ehhez elég volt főiskolásnak lenni. Ezért is fordult szembe a lakosság egyre nagyobb része tömegtüntetéseken az értelmetlen és reménytelen háborúval. Hála a médiának is: utoljára akkor tudósíthattak újságírók szabadon amerikai háborúról, s nem a kormány győzelmi jelentései hatottak, hanem az ő döbbenetes írásaik, képeik. Például My Lairól, ahol egy civilizáltnak tekintett ország katonái vagy 500 öreget, nőt és gyereket mészároltak le. Miután civilizáltságukat eltüntette bajtársaik halála, a háború nyilvánvaló kudarca – no meg a kábítószer, amellyel tömegesen éltek. Vagy emlékszünk a menekülő kislány képére, akiről a napalm leégette a ruhát?
A háborúba belebukott Johnson után Nixon elnök titokban bombáztatta Laoszt és Kambodzsát is, de kulcsembere, Henry Kissinger tanácsára „tisztes békét” keresett. Az 1973 elejei párizsi megállapodás előirányozta az amerikai csapatok kivonását, engedélyezte, hogy az Észak és a Vietkong csapatai délen maradjanak, és Nixon titokban milliárdos újjáépítési segélyt is ígért Hanoinak. (Az egyezmény megtartását ellenőrző saigoni testületben magyarok is helyet kaptak.) Az amerikaiak távozását azután Délen politikai és gazdasági káosz, a hadsereg felbomlása követte, a felkelők pedig újra támadásba lendültek, s 1975-ben néhány hónap alatt Saigonig jutottak. A segélykérésre Washington nem reagált, s csak a főváros eleste előtt egy héttel kezdte kimenteni embereit és megvert szövetségeseit – akik már fegyverrel is összecsaptak, hogy kijussanak a városból, amelyet azután Ho Si Minh-ről neveztek el.
Nyugati történészek szerint alapvető tévedés volt egy lényegében nacionalista önrendelkezési harcot a hidegháború keretébe ágyazni, s ennek megfelelően reagálni. Ráadásul téves stratégiával és taktikával – főként pedig egy korrupt, szervezetlen államra és gyenge hadseregére támaszkodva. Az ár szörnyű volt: Hanoi adatai szerint a háborúban 1,1 millió katonájuk és kétmillió polgári lakos halt meg. A déli hadsereg negyedmillió katonát vesztett, a washingtoni háborús emlékművön 58 200 név olvasható.
A számok nem véglegesek. A talajban még 3,5 millió akna rejlik, azok a háború óta eddig 42 ezer embert öltek meg, 62 ezren megsebesültek. Az amerikaiak háborús költségeit, beleértve az utólagos kiadásokat, 332 milliárd dollárra becsülik – csak a 8600 elvesztett repülőgép és 4900 helikopter 12 milliárdba került. A sereg napi egymillió hordós üzemanyag-fogyasztásával az 1973-as olajválság egyik tényezője volt.
Az USA és a Vietnami Szocialista Köztársaság 1995-ben felvette a diplomáciai kapcsolatokat. A 15. évfordulón Hillary Clinton Obama külügyminisztereként Hanoiba látogatott, és méltatta a két ország „napról napra erősödő partneri együttműködését”. Háborús kártérítésről Washington nem akar hallani.
