Delaunay kupája – az Eb-k története a szovjet–magyartól Torres királyig

Marseille-ben már 1960-ban is jöttek a csehszlovákok, és 2-0-ra verték a házigazdákat a négyes döntőben a harmadik helyért folyó mérkőzésen. Akkoriban még létezett a Szovjetunió és Jugoszlávia is, olyannyira, hogy ennek a két országnak a válogatottja játszotta a döntőt, az 1-1-es rendes játékidő után következett a hosszabbítás, és a 113. percben Ponyegyelnyik gólja. Jasinék sikeréhez Franco tábornok is hozzájárult: nem engedte ki a spanyol válogatottat a Szovjetunióba a negyeddöntőre.

A magyar csapat annyit tett hozzá a sporttörténethez, hogy a sorozat első mérkőzését játszotta Moszkvában 1958. szeptember 28-án (3-1 oda), az első gólt Iljin szerezte a 4. percben. Mérsékelt érdeklődés kísérte a kieséses rendszerű tornát, csak tizenhét válogatott jelentkezett; hiányzott az 1958-as vb második és negyedik helyezettje, Svédország és az NSZK is.

A következő sorozatra már harminc ország nevezett, és 29 indult. A görögök visszaléptek, mert Albániával kellett volna selejtezőt játszaniuk, de akkoriban a zöldasztal mellett csatázott a két ország Észak-Epiruszért. A politika bejutott az Eb záró szakaszába is, a legjobb négy között ugyanis ott volt Spanyolország és a Szovjetunió, a futballvezetők fejében meg a négy évvel korábbi visszalépés emléke. A helyszínt akkor még a négy részt vevő ország közül jelölték ki, és a spanyolok azzal a feltétellel kapták meg a rendezés jogát, hogy vízumot adnak a szovjeteknek. A két válogatott a döntőben találkozott, 2-1-re nyertek a spanyolok, a Bernabéu stadionban ott tapsolt Franco is.

1968-ra a selejtezők már csoportmérkőzésekkel kezdődtek, utána a nyolc első helyezett játszott oda-visszavágót a négyes döntőbe jutásért. A magyarokat Zsolt István képviselte Olaszországban, ő vezette a bronzéremért folyó angol–szovjet-meccset (2-0). A döntőben az olaszok mérkőztek a jugoszlávokkal, kétszer is. Először 120 perc után is 1-1 volt az állás, ezért két nap múlva ismét játszott a két csapat, az olaszok a 31. percben 2-0-ra vezettek, ez maradt a végeredmény. Az elődöntőből a hazai válogatott a játékvezetői öltözőben jutott tovább a szovjetek ellen, mivel sem a rendes játékidőben, sem a hosszabbításban nem esett gól, pénzfeldobás döntött.

Maier állt az NSZK válogatottjának kapujában az 1972-es négyes tornán, a mezőnyben Beckenbauer, Breitner, Hoeness, Netzer, Heynckes játszott a világbajnoki harmadik együttesben. Gerd Müller pedig akár játszott, akár csak a pályán volt, általában megrúgta a maga góljait, ezúttal kettőt-kettőt. A belgák ellen ez elég volt (2-1), a szovjetek ellen még sok is, ráadásul egyet Wimmer is szerzett.

Az 1976-os befejező szakaszra címvédőként és világbajnokként érkeztek a nyugatnémetek, és Belgrádban legyőzték a jugoszlávokat is. Igaz, hogy csak hosszabbítás után, de ezen az Eb-n egyetlen mérkőzés sem dőlt el kilencven perc alatt. A másik ágról nem a hollandok (Cruyff-fal, Neeskensszel, Krollal, Van de Kerkhoffal), hanem a csehszlovákok jutottak a döntőbe. Ondruš egy fejessel szerzett vezetést, aztán rúgott egy gólt ugyanabba a kapuba, de közben térfelet cseréltek a csapatok, így jött a hosszabbítás (3-1). A döntőben új fogalmat tanult meg a sportvilág, a Panenka-tizenegyest. Ezúttal százhúsz perc is kevés volt (2-2), a tizenegyesrúgásokban négy sorozat után 4-3-ra a csehszlovákok vezettek, amikor a középpályás következett: nagy lendülettel nekifutott, de nem erővel rúgta meg a labdát, hanem a kapu közepébe nyeste. Ha Maier nem mozdul el, akár ki is fejelhette volna, de ilyen mértékű pimaszságra nem volt felkészülve, eldobta magát a bal sarok felé. Panenka nem rögtönzött, a Bohemiansban sokat gyakorolták a tizenegyeseket a kapussal, Zdeněk Hruškával. Veszteni egyikük sem szeretett, a különmeccsüknek meg tétje is volt, többnyire egy sör.

Négy évvel később a csehszlovákok a bronzérmet nyerték meg tizenegyesekkel (azóta nem rendeznek mérkőzést a harmadik helyért), akkor kilenc sorozat kellett a győzelemhez, ők egyszer sem hibáztak, Collovati viszont elrontotta az utolsót. Az olaszoknak egy gól is elég volt ahhoz, hogy a harmadik helyért játszhassanak. Rendezőként nem kellett selejtezniük, a nyolc között négy-négy csapat vívott körmérkőzést, a spanyolokkal (szövetségi kapitány Kubala László, játékvezető Palotai Károly) és a belgákkal 0-0 volt, azt a bizonyos egyet az angoloknak rúgták. A szintén négypontos belgák azzal előzték meg őket és kerültek a döntőbe, hogy az ő gólkülönbségük 3-2 volt. Ezúttal nem rendeztek elődöntőt, és a két csoportgyőztes játszott az első helyért. A másik az NSZK volt, és Hrubesch két góljával nyert. Jupp Derwall új csapatot épített, a hollandok ellen adott egy bő negyedórát a 19 éves Lothar Matthäusnak is.

Az 1984-es franciaországi Eb-n Michel Platini góljai juttatták aranyéremhez a házigazdákat. Ő rúgta a hazai gólokat a Dánia (1-0) és a Jugoszlávia (3-2) elleni meccsen. Lőtt még hármat a belgáknak is (5-0), aztán talán a legfontosabbat a portugálok elleni elődöntőben (3-2) a 119. percben, végül a döntőben egyet a spanyoloknak. A szerencsére is szükség volt ahhoz, hogy a spanyolok ott lehessenek az Eb-n. A selejtező utolsó fordulójában tizenegy góllal kellett verniük Máltát, hogy megelőzzék a hollandokat, a szünetben ehhez nyolc még mindig hiányzott, a végeredmény azonban 12-1 lett.

1988-ban a hollandoknak nem kellett gólkülönbséget számolgatniuk, öt pont előnnyel nyerték a selejtező csoportjukat. Az Eb-n viszont vereséggel kezdtek, 0-1 a szovjetek ellen. A két válogatott a döntőben újra megmérkőzött egymással, ez a meccs már a hollandoké volt (2-0). Gullit és Van Basten szerezte a két gólt, utóbbi ötig jutott, és az Eb gólkirálya lett.

Az 1992-es volt az az Eb, amely a dánokról és a strandokról marad emlékezetes. A 4. selejtezőcsoport győztese Jugoszlávia lett, de bő egy héttel az Eb rajtja előtt az UEFA kizárta az ország válogatottját, az ENSZ Biztonsági Tanácsának a délszláv háború miatt elrendelt embargójára hivatkozva. A jugoszlávok mögött a dánok végeztek, több ponttal, mint a többi csoportmásodik, így őket hívták meg a tornára. Igaz, hogy a dán bajnokság még tartott, és a Független Államok Közössége is lekötött a válogatottjuk ellen egy előkészületi mérkőzést, de azért a meghatározó játékosok többsége külföldi klubokban futballozott, illetve júniusban már nem futballozott, hanem nyaralni indult. Szóval mire Svédországba ért a csapat, megkapta a strandválogatott címkét. A tényeknél maradva: a dánok ki-ki meccsen mentek tovább a csoportból a franciák ellen (2-1), 2-2 után tizenegyesekkel ejtették ki a címvédő hollandokat, a döntőben pedig 2-0-ra verték a világbajnok németeket (bármelyik ellenfelük nyeri az aranyérmet, nem lett volna szenzáció).

Az 1996-os Eb-re már 47 válogatott nevezett, és 16-os döntőt rendeztek Angliában. A németek a csehekkel kezdtek (2-0), és velük is fejezték be. A döntőben Bierhoff a 69. percben 0-1-nél állt be, a 73.-ban egyenlített, és a hosszabbítás ötödik percében a győztes gólt is megszerezte. Nem kellett folytatni, ezen az Európa-bajnokságon aranygól döntött.

Meg a következőn is. Azt Trézéguet lőtte a 103. percben az olaszok kapujába, szintén cserejátékosként. 0-1-nél egy másik csere, Wiltord egyenlített a 94. percben (addig tartott a második félidő). A kezdőben olyan futballisták voltak, mint Zidane, Blanc, Henry, Djorkaeff, Thuram, szóval a végeredmény nem okozott különösebb meglepetést, azok után főleg nem, hogy a franciák világbajnokként érkeztek az Eb-re. Bár ha a svéd bíró, Frisk csak három percet hosszabbított volna... Újításként két ország kapta a rendezést, Belgium és Hollandia.

2004-ben a magyar–osztrák pályázatot megelőzte a portugáloké, így nekik nem kellett selejtezőt játszaniuk. Az esélytelennek tartott görögökkel kezdtek, és 2-1-re kikaptak. A szépítő gólt egy 19 éves fiatalember fejelte, akit Scolari kapitány a második félidőre küldött pályára: Cristiano Ronaldo az első gólját szerezte a nagyválogatottban. A görögöknek az Eb-n ez volt a gólrekordjuk, a további meccseken csak egyet-egyet rúgtak, de így is eljutottak az aranyéremig. A csoportban az egy gól a spanyolok ellen döntetlent, az oroszok ellen vereséget (1-2) jelentett, az egyenes kieséses szakaszban azonban elég volt a győzelmekhez, sorrendben a franciák, a csehek, végül újból a portugálok ellen. A görögök német szövetségi kapitánya, Otto Rehhagel az egyetlen edző, aki nem hazájának válogatottjával nyert Európa-bajnokságot.

A következő Eb-re az osztrákok a svájciakkal közösen pályáztak, a siker mindkét csapatnak a részvételhez, a három csoportmeccshez volt elég. A spanyolok a csoportjukban nem vesztettek pontot, a folytatásban pedig nem kaptak gólt. Igaz, az olaszoknak a negyeddöntőben nem is rúgtak, tizenegyesekkel mentek tovább, az elődöntőben 3-0-ra verték az oroszokat, a döntőben Torres góljával a németeket.

Négy éve a lengyelek és az ukránok rendeztek Eb-t (pályáztak még: horvátok és magyarok közösen). A selejtezőben 51 ország indult. A spanyolok megvédték címüket, izgalmakat csupán a portugálok elleni 0-0-s elődöntő hozott, ez tizenegyesekkel 4-2 lett. A döntőben szokatlanul nagy volt a gólkülönbség, 4-0 az olaszok ellen. Ezzel a spanyolok lettek az első címvédők. Torresnek három gól is elég volt a gólkirályi címhez. Mellette még öten rúgtak hármat – Balotelli (olasz), Dzagojev (orosz), Gomez (német), Mandzukic (horvát) és Ronaldo (portugál) –, rajta kívül csak Gomez adott gólpasszt; az döntött, hogy ki játszott kevesebb percet. Torres 190:282-re nyert.