Csak azért is!

Vegyük sorra, mi a jutalom, és mi a büntetés. A Hamasz hivatalos „besorolása” Izrael, az Egyesült Államok és az Európai Unió részéről: terrorszervezet. Kiérdemelte ezt a státust a 2005-ben végrehajtott öngyilkos merényletek sorozatával és a rakétái hatótávolságán belül fekvő izraeli polgári célpontok válogatás nélküli bombázásával, a puszta rémületkeltéssel, amit a legutóbbi időkben már a távolinak tetsző Tel-Aviv és Jeruzsálem lakói is átéltek. (Az óvóhelyek, menedékek felé rohanó izraeliek látványa nemcsak a Hamaszban, hanem a palesztinai arabok többségében is a diadal érzetét keltette.) Önképe szerint azonban a Hamasz „nemzeti felszabadító mozgalom”, amely katonai eszközöket vet be az izraeli területfoglalások, blokádok ellensúlyozására. Ha az elemző hideg fővel próbál osztályozni (amint azt az izraeli hírszerzés illetékesei teszik), akkor a Hamaszt valahol az Al-Káida és a hajdani Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) között helyezi el, közelebb az utóbbihoz. Az időközben „célzottan kiiktatott” Oszama bin Laden terrorszervezetével soha, senki nem óhajtott tárgyalni, egyezkedni, alkudozni, viszont Észak-Írország békéjét soha nem lehetett volna tető alá hozni, ha a brit kormány képviselői nem ülnek egy asztalhoz az IRA politikai képviseletének embereivel. Az izraeliek már leültek a Hamasszal. Igaz, nem egy asztalhoz, de az egyiptomi kémfőnök és megbízottai sürögnek-forognak tágas kairói irodáikban az egymástól illő távolságra elhelyezett „felek” között, a tűzszünet formális feltételeit post festa kialkudandó. Az eredmény már látszik is. Izrael hozzájárult, hogy a gázai halászhajók az eddiginél kétszer messzebb tevékenykedhessenek a tengeren, és minőségi zsákmányhoz jussanak. Izrael hozzájárult, hogy gázai kereskedők kiléphessenek a blokádból, és elvihessék árujukat a palesztin államterület ciszjordániai felébe, a gázai munkaerő meg átkelhessen magába Izraelbe. Izrael a hírek szerint felszámolná a gázai határán létesített, eddig „off limits”-nek számító ütközőövezetet is, miáltal az arab farmerek az általuk megművelhető földek negyedét kapnák vissza.

A Hamasz joggal érzi úgy, hogy az „áldozat” nem volt hiábavaló – és nemcsak a fentiek miatt. Az a 300 millió dollárosra becsült kár, amit az izraeli légitámadások okoztak, testvéri pénzből (pl. Katar) könnyen felszámolható. Egészen bizonyosan folytatódik az elveszített, helyi gyártású, 40 kilométer hatótávolságú rakéták és az indítóállások pótlása. A The Washington Post helyszíni tudósítása szerint a gázai–egyiptomi határon lebombázott alagútrendszer újjáépítése teljes gőzzel tart. (Bizarr: a Gáza élelem-, gépkocsi-, üzemanyag- és persze fegyverutánpótlását áteresztő alagutak magánkézben vannak! A gázai építési vállalkozók az importőrökről szedik le a maguk sápját, aztán ennek a pénznek 15 százalékát továbbadják a Hamasznak, önkéntes felajánlás gyanánt.) Izrael figyelő szemeit mindez nem kerüli el, de az sem megy el a füle mellett, hogy a gázai iszlamista kormány feje, Iszmail Hanija (Hanijeh) európai látogatók előtt a korábbinál békésebb hangot üt meg. Noha semmit se ígér arra nézve, ami a Hamaszt kiemelhetné terrorista besorolásából (az Izraeli Állam elismerése, az erőszakról való lemondás, a közel 20 évvel ezelőtti oslói egyezmények elfogadása), jelzi: ha Izrael enged, a Hamasz is enged, és a szervezet elvileg nem ellenzi a „két állam” (egy zsidó és egy arab) eszméjét Palesztina földjén.

Ha visszanézünk, azt látjuk, hogy a nasszerista Egyiptomtól az Arafat-féle Palesztin Felszabadítási Szervezetig minden arab fél fölesküdött Izrael elpusztítására (ma ebben – a Hamaszt nem számítva – csak a nem arab iráni papi rendszer osztozik az elődökkel), és valamennyinek évtizedekbe, háborúk sorába tellett, amíg szembe tudott nézni ennek a törekvésnek a kivihetetlenségével. Egy nap a Hamasznak is ki kell lépnie az időutazásból. Ha úgy tetszik, történelmi kompromisszumot kell tennie, de vele együtt Izraelnek is, mert egy nemzeti mozgalmat nem lehet fegyverekkel legyűrni, legföljebb ideig-óráig. A Hamasszal előbb-utóbb formálisan is szóba kell állni. Tudniillik Gáza a palesztin államterület része, és nélküle semmilyen egyezményt nem lehet kötni a „két államról”.

Amely egyezmény néhány nap óta messzebb került a megvalósulástól, mint valaha – ám ennek a Hamaszhoz semmi köze. Ez történetesen a Netanjahu-kormány „sara”. Miután az ENSZ közgyűlése Palesztina (értsd: a Palesztin Hatóság) felértékelésével kiadta a majdani palesztin állam „születési bizonyítványát” (Mahmúd Abbász), a jobboldali-radikális izraeli kormány – színtiszta bosszúból – engedélyt adott ki a megszállt arab területek további 3000 „otthonnal” való benépesítésére. Ráadásul a lehető legérzékenyebb körzetben: Jeruzsálem és a tőle mintegy 10 kilométerre fekvő óriási zsidó telep, Maale Adumim között. Ha a terv megvalósul, akkor nemcsak újabb területet vesznek el az 1967-es határok mögötti Arab-Palesztinából, de az a sajátos helyzet áll elő, hogy a palesztin állam „területi folytonossága” füstbe megy, Betlehem és Ramallah tökéletesen elszigetelődik Jeruzsálemtől, annak arab felétől.

Megközelíthetetlenné válik, holott Jeruzsálem kisebbik felében a palesztinok majdani fővárosukat szeretnék látni, és ettől az óhajuktól alig hinném, hogy tágítani fognak.

Netanjahu döntése általános felháborodást keltett. A Fehér Ház tiltakozott, Nagy-Britannia és Franciaország Izraelben akkreditált nagykövetének visszahívásával és különféle szankciókkal kezdett fenyegetőzni. Ennek oka pofonegyszerű: azért szünetelnek évek óta a tárgyalások Izrael és a PH között, mert a Netanjahu-kormány minden ENSZ-határozat és baráti tanács dacára sem hajlandó feladni a zsidó telepek bővítésének politikáját. Hol itt, hol ott nő ki a(z arab) földből egy újabb és egy még újabb telep; valamennyi közül Jeruzsálem szomszédsága a legérzékenyebb. Abbászék megmondták: addig nem tárgyalnak a mai izraeli kormánnyal, amíg ez a procedúra folytatódik, hiszen minél inkább tart, annál inkább állítják őket kész tények elé. A telepek jól védettek (katonaság), kitűnő minőségű, ugyancsak védett utak kötik őket egymáshoz, közpénzekből áramlik hozzájuk az áram, a gáz, a víz. Lakóik nagyon nagy százalékban meggyőződéses cionisták, zömmel bevándorlók. Nincs az az erő, amelyik a jeruzsálemi kormány szándéka ellenére kitegye őket új otthonaikból.

Így tehát igaz: miközben a PH és Ramallah népe az ENSZ-közgyűlés jelképes döntését ünnepelte, „lent a terepen” nemhogy semmi sem változott, de, ha lehet, még a meglevő dolgok is rossz irányba fordultak. Leszámítva Netanjahu és az ő Likud pártjának választási szempontjait. Mai számítások szerint a Likudnak van akkora és könnyen mozgósítható „kemény magja” – ideértve azt a félmillió zsidót, aki a telepeken él –, hogy az a januárban esedékes szavazáson újabb győzelemhez segítse az Egyesült Államokkal, Angliával, Franciaországgal, a fél világgal dacoló, „szabadságharcos” miniszterelnököt. (Utóirat: ha van „magyar áthallás”, az csak a véletlen műve lehet.