Az újság, amely nem zsarolható és csakis az olvasóknak felel

A német Bild legendás főszerkesztője, Kai Diekmann meztelen testtel, vörös szemüveggel, egy olcsó barna mokaszinban és hatalmas, ötemeletes pénisszel egy berlini házfalon. A „sajtófallosz” egészen a Die Tageszeitung, azaz a Taz szerkesztőségének tetejéig ágaskodik. Az épület, amely a Rudi Dutschke utcán (a nyugatnémet baloldali diákvezér nevét épp a Taz kezdeményezésére, helyi népszavazást követően kapta az utca 2008-ban) áll, szinte szimbolikus módon, a Springer kiadóval szemközt van. A Taz szereti magáról azt állítani: a feladata az, hogy felkavarja a polgári társadalom állóvizét.

Ez elég komoly küldetés, épp ezért nem szabad meglepődni azon, hogy a Taz szerkesztősége néhány éve jóváhagyta, hogy a házfalukon a sokak ízlését talán sértő, mégis művészi installációval átüzenjenek legfőbb ellenfelüknek a szomszédos szerkesztőségbe. Annak a Diekmann-nak, akivel a textuális birkózás, a folytonos üzengetés mellett furcsa kapcsolata is volt a Taznak: 2003-ban egyszer még be is ugrott hozzájuk melózni, hiszen meghívták egy napi vendégszerkesztésre. Pedig akkor már javában pereskedtek.

Két-három, ehhez hasonló történet között Martin Kaul, a Taz – Budapestet és Röszkét is megjárt – újságírója kaján vigyorral elemzi a műalkotást, amelyet az udvaron álló magyar újságírók szájtátva néznek. Az emberek az utcán zavartalanul rohannak munkába, becsatolják biciklijüket a tárolóba, zajlik az élet, miközben a Taz épületét épp egy kisiskoláscsoport látogatja, s a tíz év alatti gyerekek éppúgy vihorásznak az installáción, mint a szájtátva hüledező magyar újságíró.

– Nem vagyunk elég érettek az igazi demokráciához – fordíthatnám le gyermeki énünk előbuggyanását, mert valójában ezt üzeni a „műalkotás” is.

A Taz szerkesztőségének épülete

Fotó: A szerző

Mert ez a vicc nem vicc. Talán nem is hallottunk róla, de Berlinben zajlott az évszázad sajtóperpatvara: a szorító egyik sarkában a Taz, azaz a kooperatív, közösségi finanszírozású, sokáig a csőd szélén táncoló, 65 ezer eurós forgalmú, vállaltan baloldali napilap, a másikban pedig Európa legnagyobb újságjának, a Bildnek, a Springer-csoport anyahajójának főszerkesztője állt. 2002-ben ugyanis a Taz közölt egy rá jellemző írást a szatíra rovatban arról, hogy a Bild főszerkesztője pénisznövelő beavatkozáson esett át Miamiban. „A művelet – mint a Taz írta – a vénák, erekciós szövetek és a hús elhalásával járt, rosszul sikerült, így a beteget kasztrálni kellett.” Diekmann beperelte őket rágalmazásért, harmincezer eurót követelt, de vesztett. Ráadásul míg addig csak néhány ezer Taz-olvasó nevetgélt a történeten, a per hatására már fél (vagy egész) Németország értesülhetett arról: bizony nem igaz, hogy Diekmann-nak hatméteresre nőtt a nemi szerve. És talán az ebből fakadó mosoly tudatosította: igenis szükség van a Tazra.

A fallal szemben állunk, velünk szemközt csak egy kőhajításnyira a csillogó, aranyszínű, sokemeletes épület, amelyet a kiadó Axel Springer építtetett a hatvanas években. A palotának beillő épület 17. emeletén a vállalat legfontosabb lapjának, a Bildnek a szerkesztősége. Ez a közösség szöges ellentéte a Tazénak. A Bildé olyan szerkesztőség, amely aligha tudna, s valószínűleg nem is akar elszigetelődni a politikai elittől, főszerkesztője például éppen a politikai kapcsolatai révén növelte médiapiaci befolyását. A Bild nemcsak tőkeerős anyavállalata, hanem a közvélemény-befolyásoló ereje révén is jócskán a Taz fölé emelkedik. A kis balos, rendszer- és elitkritikus lap, amely megalapítása, 1978 óta a függetlenséget és a radikalizmust tűzte zászlajára, afféle szociáldemokrata popikon – legalábbis a sajtófüggetlenségről álmodozó újságíró-közösség tagjai számára.

Akkor is rendíthetetlen volt a szerkesztőbizottság, amikor 2009 elején Diekmann – teljes komolysággal – csatlakozott a Taz tulajdonosi szövetkezetéhez, amely birtokolja az újságot, és jelenleg több mint 17 ezer tagja van. Diekmann és a falloszvita súlyát jelzi, hogy a Bild-főszerkesztő tulajdonosként fellépve beleszólhatott a döntésekbe. Ahogy mindenki, aki a szociális vállalkozásban részt vesz. A Taz ugyanis igazi közösségi finanszírozású sajtótermék, de olyannyira komolyan veszi függetlenségét, hogy az 500 eurós tagsági díjjal bárki „olvasótulajdonossá” válhat ugyan, de akkor is elő kell fizetnie a lapra, szerkeszteni pedig soha, semmilyen körülmények között nem fogja.

A provokatív sajtóterméknek így is ötvenezer előfizetője van, további tízezren pedig – persze különböző összegekkel – rendszeresen támogatják az így mára önfenntartó, sem politikai, sem egyéb támogatásnak, sem pedig a hirdetési piacnak ki nem tett újság megjelenését. A szövetkezeti forma 1992-ben jött létre, ekkor került az olvasók tulajdonába kedvenc, a világot iróniával szemlélő lapjuk, ekkortól lehetett Taz-részvényessé válni a profit, a hozam vagy az osztalék reménye nélkül. A Taz részvényesei a lap tartalmába semmilyen módon nem szólhatnak bele, de dönthetnek például az újságírók esetleges nyugdíjügyeiben vagy épp az üzleti vállalkozás fejlesztését érintő kérdésekben. Mert a Taz igazi márka lett, főként miután a szerkesztőségben és a lap kiadására és forgalmazására létrehozott üzleti vállalkozásban világossá vált: a printmédia hanyatlásával és az áhított, nagy harcok és anyagi nehézségek által megtartott függetlenség megőrzésével más üzleti modellben kell gondolkodni.

– A Taz mindig is alternatív, a szokásostól nemcsak stílusában, hanem a függetlenség minőségében is eltérő hírforrás akart lenni, és az is akar maradni – magyarázza Martin Kaul az épületben, miközben bejárjuk a szerkesztőséget, ahol a munka már javában zajlik: címlapot terveznek, képeket javítanak, épp focimezekről retusálják le a szponzorokat, hogy még ezzel se nyissanak teret a közvetett reklámnak lapjaikon. A légkör az ódon falak között is fiatalos lendületet sugároz, a közösségi terekben koedukált, afféle – persze tudjuk, Magyarországon ez nem divat – politikai korrektségről árulkodó, így női játékosokkal is kiegészített csocsóasztalt látunk, gyermekrajzokkal teleragasztott falak és provokatív címlapok, mosolyra fakasztó falfirkák mutatják: ez egy élő szerkesztőség.

A Taz-bolt márkatermékeinek – lekvároknak, csokoládéknak és egyéb ajándéktárgyaknak, kiadványoknak – a raktára mellett egy cikk jön szembe a falon, amelyben a lap volt főszerkesztője, Bascha Mika abban látja a sikert, hogy a Tazt „egyszerűen nem lehet zsarolni”.

És valóban, aki a Tazhoz megy dolgozni, ezzel sok mindent vállal: elsősorban a sajtóetikai értelemben vett feddhetetlenséget és hajlíthatatlanságot, valamint azt, hogy valamilyen ügyért, ügyekért dolgozik. Ez olyan alternatív projekt, amely a mai illiberális világpolitikai trendek közepette sem szégyell kiállni az emberi jogok, a társadalmi mozgalmak mellett, a megkülönböztetés különböző formái ellen, továbbá örökké kritikus a mindenkori hatalommal, az elittel szemben. Még akkor is, ha nem ez a legjobban fizető újságírói állás Németországban: a legalacsonyabb keresetű német újságírók dolgoznak itt, sokan közülük más állampolgárságúak, például törökök. Inkább szenvedélyből, mintsem karrierszempontokból maradnak az újságírók. Na meg talán a tetőteraszért, amely Berlinre és persze a Springer aranyosan csillogó tornyára néz. Így mindent egy kicsit fölülről lehet látni.