Az olasz western dicsérete
Egy pozitív hős is csak viszonylagosan pozitív: vannak bizonyos erkölcsi mércéi, de azért nem mondható sem szentnek, sem gátlásosnak. Öltözéke, külseje nem éppen követendő, mindig borostás, mosdatlan, olcsó szivart csócsál, köpköd. És csak akkor beszél, ha nagyon muszáj. Ilyennek alkotta meg Sergio Leone azt a figurát, amely egyik jelképe lett az 1964-ben megszületett olasz westernnek. (Nem szeretem a spagetti-western kifejezést). E figura megtestesítője, Clint Eastwood, május utolsó napján tölti be 80. életévét.
Clint Eastwood, a „Dollár-trilógia” főhőse nélkül nincs olasz western, és olasz western nélkül Eastwoodból sem lett volna világsztár. Leone éppen az amerikai western alkonyát használta ki arra, hogy újrateremtse a műfajt, és úgy mutassa be a vadnyugatot, amilyen valójában lehetett: erőszakosnak, kíméletlennek, mocskosnak a szó valódi és átvitt értelmében, de azért a legkeményebb filmekbe is becsempészett némi humort, latin lezserséget. Ha belegondolunk az olasz western csúcspontjába, a Jó, a Rossz és a Csúfba, tele van abszurd, már-már nevetséges szituációkkal, miközben a dolgok szó szerint vérre mennek, és a Csúfot alakító Eli Wallach a csillagokat is ledumálná az égről, ha érdeke úgy kívánja. Filmtörténészek szerint a film hármas párbajának legendás jelenetében a három jómadár úgy méregeti egymást, ahogyan az alkudozó olasz kereskedők szokták. (Ettől a jelenettől már akkor libabőrös leszek, ha csak eszembe jut...)
És e műfaj megszületésében amerikaiaknak jutott a főszerep: a daliás Eastwood mellett ugyancsak Itáliában lett egy másik, jobb sorsa érdemes amerikai színészből „a” Lee Van Cleef, az elegáns, farkasszemű, farkasmosolyú örök rosszember, akit még Cseh Tamás is megénekelt. Olyan hírességeknek sem derogált olasz westernben játszani, mint Joseph Cotten, Henry Fonda, Charles Bronson, Jack Palance vagy Klaus Kinski.
Kezdetben Itáliát a rendezők mellett inkább csak Ennio Morricone képviselte – nincs még egy irányzat, amely ennyire összeforrott volna egy zeneszerző nevével és nem mesebeszéd, hogy a Volt egyszer egy vadnyugat forgatókönyvének Morricone zenéje volt az alapja - és az olasz színészek legfeljebb egy-egy negatív mellékszerepre voltak jók. Közéjük tartozott Gian Maria Volonté, akire ma már főleg politikai krimikből, vagy elkötelezett baloldali filmekből emlékezünk (Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében, A Mattei-ügy, Krisztus megállt Ebolinál…). Aztán az első sikerek után egyre többen próbálkoztak a 60-as évek második felében a western műfajával, köztük Sergio Corbucci, Duccio Tessari, Sergio Solima, de még Carlo Lizzani is megpróbálkozott vele.
Az olasz színészek közül először Giuliano Gemma futott be, aki nálunk az olasz Robin Hood-film, a Tüzes íjász főszereplőjeként ismert, de kezdetben ő is „Montgomery Wood” néven szerepelt a plakátokon. Vállalt western-szerepet Franco Nero is. Antonio Sabáto (A jr. apja…) már poénos filmekben szerepelt, nem is beszélve arról a fordulatról, amikor megjelent a színen Bud Spencer (Carlo Pedersoli) és Terence Hill, olyan parádés filmekkel, mint az Ördög jobb és balkeze, az Isten megbocsát, én nem, vagy a Vigyázat, vadnyugat.
Ez már az olasz western klasszikus korszakának végét jelentette, és ez a mintegy 8 év a Leone-alkotások mellett olyan pompás mozikat hagyott hátra, mint a Navajo Joe (1966, Corbucci), a Dollárfolyó (Un fiume di dollari, Lizzani, 1966), a Leszámolás (La resa dei conti, Solima, 1967), Férfi a férfival (Da Uomo a uomo, Giulio Petroni, 1967), vagy a Hé, barátom, itt van Sabata (Ehi, amico, c’é Sabata, hai chiuso, Gianfranco Parolini), amelyben Lee Van Cleef mellett egy másik amerikai westernhős, William Berger szerepelt. Őt meg is idézi saját szerepében Sándor Pál a Ripacsok című filmjében.
Clint Eastwood rendezőként Sergio Leonét tekintette mesterének. Ezek után nem véletlen, hogy számos krimi és akciófilm után ő volt az, aki újrateremtette az amerikai westernt a Nincs bocsánattal (1992), amelyért Oscar-díjjal tüntették ki.
